Ember E. kinyitotta az egyik szemét, majd a másikat is. Álmosan körbefürkészte a szobáját, nyújtózkodott egyet, gondosan behúzta a takaró alá a lábát, és a másik oldalára fordult. Elhatározása véglegesnek bizonyult: nem megy dolgozni. Felkelés után kakaót készít magának, kalácsot eszik, bekapcsolja a televíziót, és megnézi a reggeli hírműsort. Igen, határozta el magában, ezt fogja tenni. Aludt egy keveset, még álmodott is: főnöke nagyon ideges volt rá, ordított, hogy ki fogja rúgni, de Ember E. tudni akarta, hogy ez nem az ő élete, ez valaki egészen másé, talán az anyjáé vagy az apjáé, akik azt akarták, hogy titkárnő legyen, és ő is kiabált a főnökével, mérgesen, és valamit mondani készült, amikor felébredt. Ránézett az órájára, az idő éppen annyi volt, hogyha most felkel, pont nem fog késni. Ember E. ezen a reggelen azonban úgy érezte, végre önmaga. Igen. Délelőtt festeni fog — milyen régen készült már rá! —, talán a fát az udvaron, délben elmegy ebédelni a közeli vendéglőbe, és délután! Ezen a varázslatos délutánon olvasni fog, közben fagyit eszik, és gyümölcsöt. Meg limonádét iszik, és aludni fog a kertben, a jó levegőn. Ezt fogja tenni. Holnapután új munkahelyet keres, művészboltban, vagy titkárnőnek szegődik egy újsághoz, könyvkiadóhoz, és nekilát megteremteni magát. Le fog fogyni egy kicsit, és a haját is levágatja, talán újra talál egy rendes fiút, akivel összejárhat a hétvégeken, szabadságok alatt. Gyerekről egyelőre szó sem lehet: előbb ő következik. Élni fog. Ember E. „élni fogok” gondolata után kipattant az ágyból, magára rángatta gondosan előkészített ruháit, összecsapta seszínű-seillatú üres teáját, és rohanni kezdett a 7.50-es busz után. Szobájában maradt minden, amivel megteremtette volna önmagát: a kakaó és a kalács, a televízió reggeli hírműsora, a festés, a vendéglői ebéd, az olvasás a fagylalttal és a gyümölccsel, az új munkahely és a rendes fiú, akivel összejárhatott volna a hétvégeken, szabadsága alatt. Őrangyala fogta az újabb „élni fogok” sugallatát, és eltette a többi közé. Amint átsétált az ablakon és a falon, sajnálkozva nézte, ahogy Félelem a kezét dörzsölgette. Nem tehetett semmit: Ember E. felett elvégre eddigi életében mindig saját maga-Félelem győzött.

- Nem.
- De.
- Nem.
- Akkor is de…
- Mondom, hogy nem…
- Dedededededededede...
- Na jó, hagyjuk abba — sóhajtott a férfi, és a társára nézett.- Végül is, hol kezdtük el?
- Az evolúciónál…
- Ja persze, már emlékszem… És mit tagadtam?
- Fogalmam sincs, de jól csináltad- nevetett fel a másik férfi, ragyogó arccal fordult egy épület felé.- Szerinted kijön onnan valaha?
- Muszáj neki… A vére hajtja… Ezeknek a perceknek született…
A „vér” szóra a másik összerezzent. ’Mi van, ha nem vállalja?’ tette fel magának a kérdést, de elhessegette a gondolatot:
- A francba… Szívesen rágyújtanék egy szál cigire…
- Szerintem hamarosan nem is lehet kimondani azt a szót, hogy cigi…
- Na ja… Azért rágyújtanék, hogy az örd…
- Ki ne mondd, KI NE MONDD! - sikított fel a másik, rácsapott társa szájára, és rettegéssel telve nézett rá.— Ha megtudja, hogy mit csinálunk, nyomban kampec…
Ebben a pillanatban a posta ajtaja kinyílt, és egy középkorú nő lépett ki rajta. Megigazította kabátját, nagy, stólaszerű kendőjét, és a szemerkélő esőben átfutott a buszmegállóba.
- Láttad?
- Ő az?
- Na, milyen?
- Ő AZ? Legalább valami szépség lenne… De eeeeeeeez…
- Szerintem gyönyörű… És van szeme, kérlek alássan, amivel lát…
A nő felnézett az erkélyre, összehúzta a szemöldökét, tétova lépést tett a beszélők irányába, majd megtorpant. Dávid és Ábel csodálattal adózva neki, egyszerre emelték fel intésre a kezüket, szélesen elmosolyodtak. A messzeségből kutyaugatást sodort feléjük a szél, miközben az eső egyre erőteljesebben csapódott a házak ablakainak. Az utca végén hatalmas, fekete kutya bukkant fel, végigvágtatott az üzletek mellett, hangosan ugatva a járműveket, járókelőket. A szél felkapta a nő sálját: ide-oda keringve szállt a magasban, arany-lila színe betöltötte a levegőt, az időt, a létezést. Magas, magányos alak kapott utána, felkiáltott fájdalmában, beletemetkezett az illatba (keleti fűszeres, meleg illatba, a nő kedvenc parfümjének illatába), pár másodpercig sírt és átkozódott a megváltoztathatatlan tényen, hogy végképp és örökre döntenie kell. A kutya megállt a lábainál, fekete, szúrós szemét gazdájára függesztette:
- Szagol… - hangzott a parancs. - Keres…- adta ki az utasítását, de meglátta a futó nőt, és kinyújtotta karját felé, a feltámadás felé:
- Csak egy sál, asszonyom… Ha így rohan, egyszer még elütik.
A nő mosolygott, kipirult arccal fogta meg a sálat. Suttogott valamiféle ’köszönöm’-öt, meg hogy ’jobban fogok vigyázni’, majd a férfi kérdésére, hogy ’megiszik velem egy kávét?’, hirtelen ’igen’-nel válaszolt. Villámlott. A férfi felkapta fejét, fázósan összehúzta magán a kabátot.
- Már nem kell félnie - mondta az arany-lila színbe és keleti illatba burkolódzó nő mellett álló két alak. - Ő az, akiről álmában beszéltünk Önnek. Képes segíteni Magának, és akkor semmi rossznak nem lesz hatalma Ön fölött… Ne feledje, Anna erre született. A vére, a lelke…
Suttogássá csendesült minden. A kávézó ajtaja felett megbillentette fejét egy fekete madár, mérges károgással emelkedett a levegőbe.
- Szerelem? - kérdezte Ábel Dávidot.
- Igen, lehet belőle…
- És ez nekünk jó?
- Nagyon jó… Egy csatlóssal kevesebb lesz Neki, mi pedig számíthatunk két újabb emberre…
- Csak a szerelem miatt?
- Mi bajod van már megint?
- Tudod, a szerelem nem más, mint bizonyos biológiai-fiziológiai…
- Hagyd már, az égre kérlek, ne kezd megint!
- Miért ne?
- Csak…
- Azért elmondhatom?
- Nem.
- De.
- Nem.
- Dedededededededede…
Kiterjesztették fényszárnyukat, a magasba lendültek. Röptüket nem követte senki más, csak két emberi szempár a kávézó ablakából. Mosolyogtak. És elállt az eső.