Pasolini túl bonyolult nekem, félek tőle, félem azt a világot, amely az övé volt, de amely valahogyan mégis a mi mindannyiunk világának része. És csodálom is ugyanakkor, mert mérhetetlenül gazdag fantáziája megragad! És mindannyiunkat meg kell ragadjon, akár értve, megérteni akarva, akár értetlenül közeledünk hozzá vagy kerüljük el. És irigylem is olykor: talán mert mindennel szembe mert menni, azért: a tabukkal, az előítéletekkel, a hagyományokkal, az egyházzal, a hittel, mindennel, ami polgári és amit szeretek (talán azért, mert magam is polgár vagyok). Nem értem, miért keresnek folyton skatulyákat hozzá, miért magyarázzák folyton, mit miért írt, rendezett, alkotott, és mit kívánt megmutatni vele. Elegendő csak olvasni őt, vagy látni filmjeit, magyarázat nélkül is tudjuk, minden gondolatával azt mondja: íme az ember. Íme az ember, íme a társadalom, íme az Isten által teremtett világ. Borzadok tőle, ettől az összetett világtól, miközben ugyanúgy szeretem, ahogyan ő: én is tömném magamba, és tömöm is, a magam módján, ahogyan tudom. És ahhoz, hogy szerethessem a jót, a szépet, az örömöt, hogy egyáltalán meg tudjam különböztetni a rossztól, a rúttól, mégis csak szükségem van a világ teljességének megismerésére, folytonos kutatására. Nekem ebben segít Pasolini is, miközben tele vagyok szorongással, ha filmjeit nézem, és képtelen vagyok másodszor is bemenni a moziba. Pasolini tehát valahogyan úgy az enyém, hogy nem akarom, és szívesebben kerülném el. De nem lehet.