Pasolini
Podmaniczky Szilárd

LAPUNKBAN MÉG »
„két szép nagy alma
egy sárgarépa
meg néhány banán"
Falcsik Mari
Spanyolnátha, 2010 tél

Podmaniczky Szilárd
Jövőporszívó*
Kicsit annak érzem magam, ami vagyok. Fekszem az idő bársonyán, a nőiséget úgy kell belőlem kihüvelyezni. A bársony pasztellzöld, s mintha egy fegyver agya is lennék, ki-be húzogat az automatika a tárhely és a szabad ég között. Mozdulnom sem kell, hiszen ez a tárgyak valódi sajátja. Mint akit nem is szültek, hanem faggyúolvasztással hoztak a világra. Az érzések tények, a tényleges valóság soha meg nem bocsátható hordozórakétaként válik le az űrben, mint tojáshéj a strucc szemhéjáról, és viszont. Tudod! Emlékszel!
A szeletelőgép pengéje előtt fagyos banánrudat huzigattál, a jégkristályok leolvadtak, majd újra ráfagytak a tenyeredre, a szeletek vékonysága miatt a rúd fogyni végképp nem akart, csak a mérőóra pörgött kint a falban veszettül. És már félig fölfagyott a banán a könyökig, mikor elgondoltál valami mást: talán te egy hóember vagy a déli féltekén, kinek szeme két narancsgerezd, s most az orrát faragná méretre netán a banánban? Hisz hol volt akkor még a répa, a sárga, mit tudtál te még akkor a sárgarépáról? Viszonylag keveset, azt is egy elveszett áruismereti tankönyv lábnyomos oldaláról. Ott álltál, és a nagy hideg estére elkezdett visszhangzani, a sötét térből szólt a hang, minden irányból: Jó éjt, hóember, jó éjt! A szíved szakadt meg, mert mint hóember férfinek gondoltad magad, korpulens másként kristályosodónak, s a hangot, mely reád borult fentről, mintha női melegség hatotta volna át. Véged van, gondoltad, s már vártad a hajnalt éjfél körül. S fenemód gondolatokkal próbáltad elütni az időt: titkon kutyákért kiabáltál, hogy inkább hugyozzanak körül párás vizükkel, sebbel-lobbal köszöntsön rád a tavasz, vagy a seprűd döfje hasadba egy beivott jégszobrász! Aztán tényleg megdermedtél.
Micsoda valóság az, amiről most hallasz először? De csitt! A favágók korán keltek, daluk pengő hangjai trombitaként lovagoltak a téli csenden. Vállaikon csöppnyi balták, övükben húsos reggeli, vizüket majd hó ádja, ha elég ügyesek, s lesz kezükben hasábfa tüzet gyújtani.
Nem is értem, hogy kelhetnek át egy ilyen keskeny patakon, áthaladnak a természet törvényei szerint, de mint tudjuk, e törvények csak azért vannak, hogy őket, mint a kenyeret, mihamar megszegjük. A favágók boldogok, most a réten járnak, hangjukat alig hallja már a hóember, kinek bekerül orrául a jeges banán, és most lélegzik, mintegy úri passzió szerint.
De amott a vágók a havas rétre kiérnek, ledobják vaskos ruhájuk, a nap már ébred, s a verseny kezdetét veszi. Az első kimegy szedni, a második hajítja a fejszét, a harmadik bejegyzi, hány lúdláb ez a messzi. De hisz most látom csak, egy kicsit párás az ablakom, ezek nem is favágók, ez a magyar válogatott, ide járnak edzeni. Na, ebből is újsághír lesz, ha kiderül, hogy nem igaz. Csakhogy rajtam, és a hóemberen kívül nincsen ember fia, aki a fenti állítást erősebbre venné, ám mi, hálistennek, kettecskén nem számítunk szavahihető személynek.
De nem is baj, mondja a hóember, nem is baj, mert ha még a jégtükörre állva azt mondja valaki, hogy ideje a felszín alá nézni, könnyen lehet, vészt jósol, benyikkan alatta a jég, s mindjárt a felszín alatt leshet minduntig. Úgy hát, derék hóember, igazat adok neked, mikor banánt szelsz, és amikor azt mondod, a fene egye már meg, hát amikor a magyar válogatott hajnali szekercedobáson kapatik, az tényszerűségében oly megrázó, hogy ennél tovább menni se lehet? Nagy a baj, hóember, sőt, annál is nagyobb! Mert már ott ugrik vizes hajjal a kádba a dolog, hogy én hóemberrel állok szóba, s nem vagyok hajlandó holmi hús-vér, kezes-lábas, csöcsös-pöcsös emberi példánnyal tereferélni.
Hát, idáig jutottunk, teljesen elembertelenedtem. Csak épp a másik irányba. Nem látok sehol lángoló toronyházat, vérengző, aberrált krapekot, kamikázé tiszavirágot, tudod, ezt a pokoli látomást, amikor harsonák dallamára fúl az ember önmaga mocskába. Ezt nem látom, látod! Itt vagy te nekem, helyette, hóember, és még csak el se érzékenyülök, teszek az apokalipszisre, és a hét nap alatt teremthető világra, teszek a teremtőre, mint az elviekben kialkudott barátságra.
De csitt, ímhol megint jő valaki. Csend van és hideg van, pitymallik bár, de sötét van, a párna is elvékonyult alattam, de várok, megvárom látni, kinek lépte ropog szorgalmasan a hóban. Biztos egy mókus lesz az, ki megkér, majd ha nagyobb hatásfokkal pirkad, lépjek át a boltba néki, s hozzak egy nagy marék mogyorót, mert éhen veszít oda hamarosan, s majd kérlel, mint püspök a szűzi leányt, hogy soha ne járjon Freud-speckolra, elég, ha kiissza a poharat, s immár a fodros palást védelme alá kerül.
S íme, a mókus megjött, nem csalódhatunk tehát, jön elő a mogyoróval, szemei feketén gubóznak, nem peckes a hangja, csak hegyes, mikor kérelmét nyugtázva így fejezi be: csak akkor utasíts vissza, ha van hozzá pofád!
De hát mit ér egy mókus, ugye, ha nem tesszük próbára! Nem igaz?
Kelt.: Nemesmedves, 2013 február 13-án
* Ezt a prózát 2013 február 13-án Nemesmedves határvidékén akartam megírni Pasolini emlékére, de a Spanyolnátha felkérésére idő előtt elkészítettem. Kérem a kedves Olvasót, amennyiben a szöveg olvasása közben elbizonytalanodik, tudja be annak a közel hét esztendőnek, ami még hátra volt ahhoz, hogy ez írást kezemből kiadjam.
Passzolini
Eladom a lábnyomom
ha megveszed
rád nyomom!