Pasolini
Czapáry Veronika
LAPUNKBAN MÉG »
„két szép nagy alma
egy sárgarépa
meg néhány banán"
Falcsik Mari
Spanyolnátha, 2010 tél
Czapáry Veronika
Salo, avagy Sodoma 120 napja
A pokol kapuja.
Egy arctalan kifordított térből beszél hozzám.
Az arctalanság és kifordítottság olyan közel van egymáshoz.
A két rózsaszín hús is egymáshoz ért.
Aztán átjött az üzenet.
Minden reggel újra felébredt, és bár átjött hozzá, nem talált meg semmit.
Húsok voltak benne, és csontok, a test páratlan allegóriája az arctalan létből, a test semmisége, a megalázható semmiség benne.
Egy tárgy voltam én is az éden kapujában.
Utcák, terek és játékok között éltem.
Mielőtt magába fojtott volna és megölt volna engem is a hús őrülete. A vér és az élet olyan közel állnak egymáshoz, hogy már nem jön ki több üzenet a száján.
Nem volt meg bennünk, nem volt meg a hús őrülete.
Fájt ez a halál. Mert elhagyatott volt. Az egymásra-találás üzenete mindig újabb tűzzel kecsegtet. Nem mond semmit az éjszakából, nem mondja el, hogy ez a halál már független mindentől. Csak beszélünk a kegyetlenségről, hogy mire képes ő a néma éjszakákon. Van benne idegenség, megalázható gyötrelem, az alázat változatos kínja. Csak ne csinálja megint ugyanazt, gondolja, mielőtt még végigkarcolja testét a rózsaszín tű.
A végén már csak zene, zene és feledés, mintha minden a megkínzások előtt volna.
Nem hangzott el a bűvös mondat, hogy nem erre a világra kellett volna, nem hangzott el a bűvös mondat, hogy az idegenség olyan közeli, mintha kicsavarták volna belőle a húst. Pedig időben kellett léteznünk, időben és térben, hogy megölhető, tönkretehető legyen a testünk.
A halál és minden valóság nevetséges volt ezen a hajnalon, nem is volt mit szépíteni az ütemeken és partszakaszokon a folyó melletti úton, minden nevetséges volt.
A testtel aztán mindent meg lehet tenni, bármit, akármit, bármennyire is súlyosnak bizonyult. A haj arany ragyogása. Hogy egyszerre lehessen hóhér és áldozat.
Súlyos suttogás. Ott van minden dalban. Mindennek ára van.
Aztán a feloldozás. Nem volt semmiféle feloldozás.
A túlérzékenység betegség, mondja. Egy arctalan kifordított húsdarab a térből. Fáj, fáj, nagyon fáj ez a halál.
A meztelenség ámulatba (zavarba) ejtően szentimentális. A lények és az áttetsző kezek mind itt voltak és betemetnek. Akkoriban még nem őrjített meg a hús őrülete.
Talán a sors kegyetlen hozzá. Mégis. Mégis. Talán nem így kellett volna, suttogja a fülébe egy hajnalon, hogy mit sem ér a sajnálkozások csöndjében a kiáltása, hogy a kikapart temetek ne legyenek olyan hűvösek, érthetetlenek és idegenek. Fáj ez a halál, mert semmit nem ért, fájdalom és harc, nem érnek semmit a sebek.
Mindig is foglalkoztatta a meghalás különbözősége, a különböző motívumok el- és feltűnése, a sebek, rózsaszín bőre, fájdalom és ébredés lassú üzenete, a csendekből kivesző kiúttalan térben csak ez a karcolható fájdalom marad, a hús rózsaszín rémülete, a feledés és fájdalom határmezején túl nincsen semmi, de semmi, csak az idevezényelt fehérség.
A test hatalma önkívületbe kergetett, úgy éreztem, megőrültem. A kiszolgáltatottság bennem mindig arctalan lesz, fáj, mint minden halál. A megerőszakolás kisded üteme is bennünk égett. Fájt, mint ezekben az órákban a meghalás kivesző kínja, a kiúttalan térből idevezényelt fehérség. A megaláztatás kínjai folytatódnak. Jobban fáj, mint a nemes kivégzés. A test őrülete is bekövetkezett egy újabb hajnalon. Pisi és kaki mind ott voltak, miközben a szerkezetek összekeveredtek és egy jól látható anarchiában folytatódtak. Hogy egyszerre volt hóhér és áldozat is.
Az eladás és elárulás művészete itt mindig találkozik bennem.
Aztán ahogyan lépdel, alatta ingadoznak a levelek, fokozottan szép volt minden nyáron, fokozottan szép minden tájon. Nem igazi semmi. Mégis a varázslás minduntalan körbefogja és egy darabig betemeti testét, az angyalok visszavonulását üvöltözte, meg az áramvonalak sérthetetlenséget, hogy az óceánban mindennap megtörténik.
De nem volt igaza.
Üveg a tájon. Újra a dobbanás. A félelem eláraszt minket. Mindig sokszor és sokat keresünk. A kék tájon is meg akartuk találni őket, de aztán rájöttünk, elölről kell kezdeni mindent, amitől undorodunk, az sincsen velünk, ő, meghalt az átváltozások közötti csendben, és minden elégett, a bizonyítékok is, nem lehetett tudni az egészről semmit.
Jeleket vésett belém, nem értem mi történik itt, nem lehet kitörölni, suttogja, de mindig csak csoda van, mert megint megtörténik a fehérség, olyan kikövezett volt az üzenet.
A hatalom minden abnormális végzet fölött elsuhan. Mindent megérzett és mindent megengedett. Egy mocsokság, vagy vértelenség álcái mögött bandukoltam és soha nem tudtam meg, mi az üzenet.
A meztelenség vakító álcái között hirtelen valóságos lett a kés belőle, ami kikaparta a bőrömet. És csak nevettünk, nevettünk. A fejemről, ahogyan lehúzta a bőrt, a macskákra emlékeztetett, akiket élve megnyúztak. Ne mesélj nekem a megaláztatás csöndjéről. Az eladás trükkjei mellett kifolyt belőlem a vér. Én csöndben maradtam, ennyi elég belőlem, mégis akkoriban úgy éreztem ez a megaláztatás sosem fog véget érni, mindig a pokol kapujához vezetett, nincsen már bennem több vér és rettenet, mely elvezet a befedett tetemek közötti úton a végső valóságig, a kivégzés csendjéig sem tartott meg semmi. Az elárultak, és megkínzottak csendje meghúzta azt a határvonalat, ami az árulók között lépkedett. A vonal vékony volt és mégis valóságos. Csupán szerencse kérdése mindez, tudtad te is jól. Valójában megtetted volna, mindent megtettél volna velem, ha lett volna rá variációd. Nem a kés fájt, amikor belém hatolt, hanem a végignézés megaláztatása.
Itt vannak bennünk a töpörödött csöndek.
Mintha az örökkévalóságig tartana bennem ez a félelem, mintha nem lenne sosem vége a kínzások miatti rémületnek, mintha a megőrülés valahogy összefüggne a testtel és az elviselhetetlenség utáni meghágásból jönne életre.
Mintha nem lenne végső és kegyetlen csend a valóság. Akkoriban minden kék volt és félelmetes, elrablásunk története az örökkévalóságig tartott, nincsen bennünk semmilyen halál. Fájt ez a kék csönd, fájt, mint annyi minden. A szégyen mindenféle hangulat után jött közénk.
Jézus Krisztus neve mindenhol feltűnt, mégis azt a tájat akartunk megkeresni, ahol nincsen meg a testünk.
Mielőtt felégetett volna, látni akarom az arcát.
Nincsen benne feléledés. Úgy akartam.
Hogy megbocsásson. Hogy együtt vándoroljunk. Hogy ne legyenek meg azok a határvonalak, melyek elválasztják a megkínzót az áldozattól. Mikor lép be az elviselhetetlenség csendje.
Mikor mondod azt, hogy nem ugyanaz.
Nincs is bennem semmilyen kék, csak az ütemek hangja, az aranyló sárga, az vágtatna talán.
Ne mondd a fülembe az üzenetet, mert nem vagyok rá kíváncsi.
Ebben már nincsen semmi rémület. Csak az elviselhetetlenség folytatódik, a gyöngyöző hajnalokon megyünk tovább, csak az elviselhetetlenség ad otthont bennünk minden ébredésnek. Pisi és kaki.
Az önkény mindenre képes, képes ölni is és betemet bennem mindent. Az önkény szabta határok között révedeztünk, milyen jó lenne, ha meglenne a testünk. Addig, amíg mindent elöntött bennem a rémület.
A kiégett rózsaszín hús hiányos és fényes. Nem tudom mikortól értem haza. Nem tudom, mikortól vannak itt a hajnalok. Valami lágy felhő kapirgál rajtam, valami lágy felhő húz felé, a fényt akarom, a fényt suttogja, hogy érintsen meg a varázs, vigyél el innen kérlek, nagyon messze, ahol nem beszélnek hozzám az árnyak, a segítőkész hajnalokon mégis minden kiszolgáltatottnak tűnik.
Arctalan. A fények elözönlik a tájat, végtelen fények égnek a tájon, a börtönben a tű lehelete, fájdalmas ragyogása kikapar mindent, amit valaha is akartam, ha akartam valamit is.
Kikaparja a tetemeket, az álmot, oda visz, ahonnan nem lehet visszajönni és csak a szomorúság befagyott teteme ég el nyugodtan, oda, ahol nem ébrednek fel többé a valóságok.
A szomorúság valóságosan tér be hozzám, kikaparja, ami neki kell.
A megkínzások mögötti csendből beszél hozzám.
Csak ne érjél hozzám kérlek, betűzz ki halkan,
ne koppantsál bennem köveket az üzenetből,
csak legyen tétova arctalanság a fájdalom is, a másodfokú egyenlet megoldása, ne legyenek bennem rémültek a könnyek, a tétova valóság ki becsukódó ablakai.
Az elhagyatottság tetemei folytatódnak a tájon. A test őrülete bevon egy hajnalon és elfeledtet velem minden álmot. Az undorodás néma tükrei, a hatalom bábfellegei taszítják ki innen az idevalósi undorokat.
Már nincsenek képek és arcok. Már eltűnt előlünk az örökkévalóság, eltűntek előlünk az álmok.
Mennyi mindenre vitte végig a testet, micsoda borzalom vette kezdetét a tárgyakon, tudom, hogy kiszakította belőle a beleket, elképzelni is lehetetlen.
Mégis megtörtént azon a hajnalon, mégis megtörténtek benne a sebek.
Fáj ez a varázs, ami testet ölni is képtelen. A megaláztatás szavai folytatódnak. Nem suttogok, nem suttogok, nem nyújtom ki kezem az éjszakából, csak az üzenet kódolt hangjait suttogom, fehérség, fehérség, mégis elönt, csak meghalni szeretnék, hogy a tüzes fények belém költözzenek, ne hagyjanak élni, csak meghalni az árnyak, hogy a semmi fényes arca ne legyen itt megint, meghalni tudod tavasszal kell, csak szedjék ki a beleimet, és vigyenek el oda, csak legyen vége megint. A húsomat kitépő őrület a rettegés előtti hajnalon belém tép, legyek vér és sár, még a megerőszakolások előtt hajnalokon homlokomon szelídek ráncok.
Hogy egyszerre volt hóhér és áldozat is. A test átitatott, még mielőtt megőrültem volna. A testek akárha állatok lennének, nem értek meg a halhatatlanságra.
Érezhettem a saját vérem, hogy arcomba tódulnak a sebek, hogy a vér kimossa belőlem az árnyakat, a hajnalokon átfolyik rajtam minden, érdekes, már csak a sikításom marad meg, a végső csöndben és tudom, a gonoszság folytatódik.
Nem akartam pedig beszélni, a kiszolgáltatottság a tetemekről szólt bennem halkan, a fehérségben izzó szivárványok előtti éjszakában minden hangosan meglebbent és én féltem, hogy megint itt maradok, itt egyedül, ahol nincsen semmi,
csak megőrülnek az árnyak.