Tegnap hazamentem a szüleimhez. Takarítottam. Könnyedén söpörtem félre a koszt a fehér falról mindaddig, amíg meg nem láttam azt a rovart. Furcsa volt, de nem ijedtem meg tőle. Inkább az volt rémisztő, ahogyan fogva tartotta a halat. Sokszorosa volt a testének, mégis a hal megdermedve feküdt alatta, mint ahogy a pókok áldozatai teszik amíg el nem szívják az utolsó csepp éltető erőt is belőlük. Egy ideig üldöztem. Amikor foglyul ejtettem —a fény felé csaltam, majd hirtelen befogva összepréseltem a testét— a hal megmozdult, kitátotta a száját és tétovázás nélkül megette addigi uralkodóját. Mellesleg hatalmas, hegyes fogai voltak.
- Aztán mi történt?
- Hát megjelent.
- Ki?
- Ő… És amikor indulni készült megölelt. Azt mondta, visszajön. Tudom, hogy így lesz.
- Álmodott már hasonlókat?
- Nem sok álmomra emlékszem. Kislány koromban állandóan üldöztek álmomban. Otthon, a szüleim utcájában. De én elrepültem! Nem, nem volt szárnyam, egyszerűen felemelkedtem a földről. Igaz, lassan róttam a levegőt. Házanként. Ott, ahol kedves ismerős lakott megálltam, elbújtattak, aztán tovább mentem amikor üldözőm ott is megjelent…
De ezek régen voltak. Azóta álmodom újra, amióta ismerem. Képzelje az egyik álmomban tele volt méhekkel egy szoba. És nem féltem. Egy picit sem. Lecsaptam őket minden nehézség nélkül amikor közeledtek felém. Jó érzés volt nem félni többé. Annyi minden megváltozott, amióta megtaláltam…
- Mikor találkoztak először?
- Júniusban, hatodikán. Akkor határoztam el, hogy látnom kell, amikor felvetette a telefonban, hogy az ismeretséget kötődés követhetné majd, de azért ügyeljünk a sorrendre. Én ezt félreértettem, azt hittem távolságtartásra akar inteni. Persze hevesen reagáltam —szokásom ám meggondolatlanul ösztönösen sértegetni— és azt mondtam nem vagyok egyébként sem eladható de végképp nem megtartható. Hosszabb hallgatás után, miközben egy Villon verset olvastam azt a részt, hogy „de legjobban mégis a kövér Margót szerettem, kiről annyi versem szól…”- írtam neki egy smst. Az állt benne, hogy imádom Villont, pedig egy igazi gazember volt… Azonnal válaszolt. Ennek nálam mindig jelentősége van. Az azonnali válaszok nemcsak várt nyilatkozásként teszik értékelhetővé kezdeményezésünket, hanem remek időzítésűnek is bizonyul utólag másik fél felé tett közelítő lépésünk.
- Nem is tudtam, hogy nem szeretnél feleség lenni. Illetve nem gondoltam.
(Valami forróság öntött el. Olyasmi, mint amikor a legelső levelét olvastam. A meglepetés is hasonlóan nagy volt. Lenyűgöztem a munkáimmal —írta akkor. Meg azt, hogy szeretne látni. És megadta a számát. Pedig azt gondoltam, hogy az őfajta művészek…)
- Nem kergetem a nem reális dolgokat. Ne haragudj, de tényleg meglepődtem. De ezt majd kifejtem. Találkozzunk.
- Találkozzunk! - mondta.

Késtem. Egyre beszéltük meg, egy tízkor hívott… Elém jött, így egy tizenötkor már együtt sétáltunk a tér felé. Enyhén fújt a szél, de meleg volt. Gyönyörű kis utcába vitt. Az ablakokban dús virágzattal illatoztak a növények. Gondosan választotta ki a helyet. Az egymásba nyúló éttermek teraszai közül oda ültünk, ahol szemben egy nagyon régi ház állt. Egymással szemben ásványvizet és valódi narancslét kértünk. Engem zavart, hogy figyelték. Persze jól megnéztek engem is: ki az ott mellette... Izgatottnak tűnt. Egyik szál után a másikra gyújtott, míg egyszer csak egy természetes mozdulattal elhúztam a kezétől a dobozt és megkérdeztem, hogy miért csinálja. Nem volt jogom felelőségre vonni, épp ezért lepődtem meg nagyon, amikor azt válaszolta, hogy ha lesz, akiért megtegye abbahagyja. Már egyszer megtette, de elhagyták. Itt én lettem feszült.
- De… makogtam tétován nekem gyermekeim vannak.
- És ez nagyon jó dolog!
- Nem hiszek már a házasságban.
- Engem csupa jó példa vesz körül.
Ekkor mesélt a húga előző szüléséről… Hogy sírt, amikor meglátta a picit, mert terhességi epilepsziája volt a testvérének és veszélyben voltak, mindketten. De most újra kisbabát vár.

Elindultunk hozzá. Átmentünk egy aluljárón. Látta rajtam, hogy zavarba ejt a hajléktalanok látványa. Rám nézett és azt mondta:
- Ezt nem lehet megszokni. De nem tehetnek róla. Manapság nem nehéz hajléktalanná válni.
Nemsokára megálltunk egy nagykapus ház előtt. Elővette a kulcsát és igen nagy erővel meglökte a kaput mire az kitárult. Pár lépés múlva megállt és büszkén mutogatott egy táblát.
- Képzeld ebben a házban lakott Liszt Ferenc is.
Mosolygott és megjegyezte, hogy büszke arra, hogy zenéléssel kereste meg a lakás árát. Megkért arra, hogy had nézze meg még egyszer a képeket. Továbbra sem tudott választani, megkért, hogy adjak neki én egyet. A kezébe adtam a kedvenc festményem és megfordultam. Túl nehéz volt az ajtó, nem tudtam kinyitni. Segített. Búcsúzás közben mindig hátráltam egy- egy lépést tőle, majd hirtelen mellém állt és valahol az arcom és a nyakam között zizegő puszival megfordultam és elindultam a villamoshoz. Nem néztem hátra, de azt mondta, hogy hamarosan hívlak. Magamban dünnyögtem, hogy na persze, csak győzzem majd kivárni. De azért valahogy mégis szökelltek a lábaim. Visszamosolyogtam a szembe jövő emberekre, észre vettem a virágokat az ablakban, a párok összesimuló kezeit. De mindenütt az ő kezeit és kedves szemeit láttam.
A Blahán felszálltam. Volt szabad hely, leültem és gondolkodtam. Amikor észrevettem —az Országházat megpillantva az ablakból— hogy figyelmetlenségből rossz oldalon szálltam fel csörgött a telefonom. Meglátva a kijelzőt megnéztem nálam van e a pulóverem, táskám egyéb, de mindenem megvolt. Felvettem. Megkérdezte minden rendben van e és mondta, hogy mindjárt el is kezdik a munkálatokat. Új lemez kiadása előtt álltak és már korábban rátelefonáltak, hogy dalírás lenne aktuális, de azt válaszolta dolga van… egy lánnyal.
Az egyik kedvenc filmem a Good Will Hunting. Látta már? Épp egy pszichológus az egyik főszereplő. Ő mesélt a páciensének a szerelemről. Ez a sztori ugrott be akkor, mert amikor meglátta a lányt, aki később a felesége lett épp egy kis kocsmában ült a barátaival és indulni készültek egy nagyon klassz meccsre. Ő viszont megállt és annyit felelt: Nem megyek fiúk, dolgom van egy lánnyal. A film végén a páciens kapott egy amolyan álom állást ám ő csak egy cetlit hagyott maga után mielőtt elindult volna egy másik városba a lány után, akit szeretett. A cetlin az állt, hogy nem fogadhatja el az állást, mert dolga van egy…

- Mondja, valaha el tudja fogadni, hogy meghalt?
- Már elfogadtam. Mert amióta ismerem megismertem a nyugalmat és azt a tényt ezzel együtt, hogy vannak dolgok, amik fölöttünk állnak. Hatalmasabbak akaratunknál. Ami valljuk be nem is oly nehéz. Hisz mi a világ működéséhez képest egyetlen emberi akarat? Egy szél által megtáncoltatott úton eldobott zacskó. Talán ennyi. Nem több. És mi a tavasz? Valami rövid kis átkötő a hideg és a forró között. Már nem kell kabát, de mire a pulcsit is ledobnánk, azt már másképp hívjuk. És az már forró. Főleg manapság. Már ha egyáltalán van tavasz. Mert megfigyelte? Egyik nap esik a hó, másnap meg már harminc fok és persze aztán ugyanily hirtelen jön újra a jég, a tecchalál évszaka. De nem szomorkodhatok. Mert megadatott, hogy találkoztunk. És annyi mindent adott nekem. Nézze. Látja ezeket a színeket? Évek óta nem használtam őket. Piros, vörös, narancs, sárga. Mind melegséget és szeretetet áraszt. Bennem él és bennem is fog élni. És én elhiszem, amit mondott, hogy még találkozunk.