„A leggyakorlottabb művész se tudja, végül is mire bukkan, s ha él is benne bizonyos sejtelem, igazában nem ismeri előre a célhoz vezető utat.”[1]
Így indul minden alkotó, minden művész a reményt kutatva, valami megfoghatatlan erőtől újra és újra lendületet kapva. Azt a kivételes (vagy talán kiválasztott…) élményt, amitől naponta megszülethet.
Vándorok ők, akik közelebb és közelebb szeretnének férkőzni a valóság szívének labirintusához.
Istenhez?
Isten és ember találkozóhelyéhez?
Nem tudom.
De azt tudom ennek az „egyenes labirintusnak” a végén az élet legforróbb pillanat vár rájuk, vár ránk…
Amikor Pasolini Krisztusról készít filmet, ezt az utat járja be, ezen az úton keresi kérdéseire a választ.
„Most érzem igazán a fáradtságot, amit a film okozott: olyannyira, hogy még gondolni sem tudok arra, hogy újra forgatni kezdjek. Az Evangéliummal nyilvánvalóan kimondtam valamit, s most kínzón érzem a hiányát mindannak, amitől az Evangélium megszabadított. De miért is kell megszabadulnunk a dolgoktól? Ha a műalkotás valamely mély és titokzatos vonatkozásában nem más, mint önterápia, vajon mi egyébből gyógyíthatna ki, mint magából az életből – ami a tökéletlenség, a beteljesületlenség, a befejezetlenség érzete?”[2]
Pasolini 42 évvel ezelőtt készült filmjének címében az Szentírásból ismert Máté Evangéliumát ígéri nekünk, s a film valóban azt adja a nézőnek, amit ígér: Máté evangéliumát, vagy pontosabban Máté Második Evangéliumát, ahogy az eredeti cím szól.
Ez az alkotás igazából nem más, mint az írott szó filmnyelvre fordítása. Az Evangélium újra felfedezése a XX. század embere számára. Nem a barokkos, talán túl színes Jézust adja számunkra, akit már Dsida Jenő is leakasztott a faláról, hanem azt a gyermeki hittel elképzelt Megváltót, akit minden reflexió, kétely, tudományos értekezés nélkül látunk a maga valóságában. Ez a Jézus pedig lehet haragos, lehet mosolygó, lehet szomorú, lehet egyszerre Istenember és a szegények, elesettek közvetlen barátja, vagyis Isten és Ember.
A film nem celluloidra rögzített csodák sorának bemutatása, mert ebben a filmben elmarad a csoda. Vagy pontosabban, ebben a filmben nem Jézus csodái a fontosak, nem ezek mozgatják a történetet.
Itt pontosan minden úgy van, ahogy éppen van.
Pasolini Film-evangéliumában sűrít, koncentrál, valami újnak a születéséről beszél. Mert számára a hallgatás, halál. A bizonyosság (keresett, vagy már meglelt ebben az esetben mellékes) bemutatásának elmulasztása pedig bűn.
A képeket nézve, újra és újra kérdések sora türemkedik elénk.
Ki kell-e találni Jézus Krisztust?
Újra kell-e fogalmazni a szavait?
Vagy csak hagyni kell, hogy amiket ránk hagyott átjárjanak bennünket?
Vegyünk-e le minden fölöslegesen tanításaira tapadt tudományos értekezést?
Egyáltalán beszéljünk-e róla?
Meg kell-e őt jelenítenünk?
El kell-e mesélnünk újra és újra a történetét?
S ha el kell mesélnünk, akkor miért tegyük?
Pasolini filmje erre ad választ akkor, amikor nem tesz mást, mint engedi, hogy a történet éljen. Ezáltal pedig a történet maga lesz a lényeg.
Ezt azonban nem lehet máshogy, csak hitből, valahonnan nagyon mélyről táplálkozó hitből tenni.
Tenni mindezt alázattal, nem törekedve arra, hogy egy már megírt szövegből a saját képemre és hasonlatosságomra formált újat hozzak létre. Ha tetszik egyfajta dokumentumfilmet forgatni, úgy, hogy szinte szóról szóra, lépésről lépésre követem a szöveget.
„Mondd, mért vagyok oly tehetetlen?
Mondd, mért vacogok nélküled?
Adj csöpp nyugalmat annak, aki
nyughatatlanságra született”[3]
Mi más motiválja az alkotót, mint ez a nyughatatlan vacogás, ez a megmagyarázhatatlan érzés, ami arra űz, hogy elmeséljünk valamit, megmutassunk valamit, hozzunk valamit a másik partról, mint a jó révészek. A filmművészet Rosellinitől egészen az új hullámig az ún. költői filmművészet felé haladt. A költői filmnyelv pedig azon a függő beszéden alapul, amikor is a szerző alámerül hősének lelkébe, és azonosul lelki alkatával, azonosul nyelvével.
Ezt teszi Pasolini is.
De ki is ő valójában?
Ki ez az ember?
Honnan jött?
Mit akart?
Pier Paolo Pasolini művészete a nyughatatlan nyugalom, a vacogva melegedő ember művészete.
Filmművész, költő, filozófus, esztéta, vagy ha úgy tetszik tanító, mester, pap, vagy provokátor, igazából azonban nem több és nem kevesebb, mint: Pasolini…
Már 3 évtizede annak, hogy Mindenszentek és a Halottak Napja közötti éjszakán meggyilkolták. A visszaemlékezésekben barátai és kollégái tisztelettel és csodálattal övezik alakját. A hatvanas, hetvenes évek olasz kultúrájának meghatározója lett művészi tehetsége, szerteágazó munkássága. A halála éppoly zajos volt, mint botrányoktól hangos élete. Ma már a róla szőtt mítosz részeként élnek legendás éjszakai kalandjai a külvárosok prostituáltaktól, striciktől és homoszexuálisoktól nyüzsgő sikátoraiban, vagy épp eltűnései az elhagyott tengerparti sétányokon.
És, ha már legendák, és ha már botrányok, akkor miért pont a Máté Evangéliuma?
Miért pont ez a téma érdekli?
Talán Máté személye?
Talán maga Krisztus?
Talán a környezete?
Mi vonzotta ehhez ide?
Milyen is a kép, amit Pasolini látott, és láttat Jézusról?
Baloldali, jobboldali, politikai, történelmi, vagy épp irodalmi? Vele kapcsolatban számtalanszor említetik elkötelezett baloldaliságát. De ez azért nem egészen az, amit mi itt ma annak értünk. Az olyan sokat emlegetett baloldalisága, nem jelentett mást, mint az aktuálisan fennálló társadalom totális tagadását és forradalmi igényt a változásra.
Az ő Máté Evangéliuma napjainkig a leghitelesebb, lázadó Krisztus, a Biblia hiteles megjelenítője és a szegények élén álló népvezér.
Sok mindent rá lehet fogni, de naivitást, vagy együgyűséget aligha. Alkotásait ugyanis köztudottan ideológiai tudatosság jellemzi. Ezt támasztja alá az is, amikor 1976-ban sajátos módon a Messiásról beszélve a Critica folyóiratban gyakran fordul példáért Marx életéhez.
Az ő Krisztusában egyesül hit és tudatosság.
Az ő Krisztusa az elméletet gyakorlattá teszi, akinek áldozata a hitének áldozata. Sok verzió létezhet arról, miért Máté evangéliumát választotta, és nem a gyermekség evangéliumát, Lukácsét, vagy a szeretett tanítványét. Talán azért, mert Máté személye állt hozzá a legközelebb, hisz Máté szavai hol dühösek, hol harcosak, esetenként pedig provokatívak. Pont olyanok, mint egy ideális forradalmár szavai, tettei. Pasolini Krisztusban a forradalmárt kereste, azt a figurát, akit az ember megérinthet, akihez közel kerülhet, aki eszméinek beteljesítője lehet.
És amint Jézus volt a mag, akinek áldozata megváltoztatta a világot, úgy Pasolini is szerette volna, ha szavai jó földbe hullnak, és ha meg nem is váltják a világot, de legalább változtatnak rajta…
…ha a búzaszem nem hull
a földbe, és nem hal el, egymaga
marad, de ha elhal, sok termést hoz.
Szent János Evangéliuma 12,24
(Dosztojevszkijtől idézve)
Trieszt vagy Udine városában,
egy hársfasor alatt,
mikor levelek varázslatában
megérkezik a tavasz…
fiatalon
és erősen ott élt valaki bent
a világ szívében,
és a keveseknek, akiket
ismert, mindent odaadott.

Később a hozzá hasonló szép
fiúk szerelméért
- épp csak mielőtt még
új fényt szórtak volna
rá a csillagok –
az egész ismeretlen világnak
akarta volna adni életét,
ismeretlenül, kicsi szentként: ő,
mezőbe elhalt búzaszem[4]
Bár sohasem sikerült legyőznie a terhes gyermekkor örökségét, mi ránehezedett élete végéig, és nem lett belőle sem János, a szeretett tanítvány, vagy az általa annyira tisztelt Ferenc, az Assisi-béli, mégis sikerült a terve. Halála épp annyira hordozója lett üzenetének, mint művei: filmjei, versei, forgatókönyvei… Elhalt búzaszemek, melyek termést hoznak…

JEGYZETEK:
[1] Pilinszky János
[2] Pasolini nyilatkozata a Cineforumnak a film befejezése után
[3] Szilágyi Domokos
[4] Halálom napja (Il dí da la me muart) / in.: Pier Paolo Pasolini: Egy halott énekei – vál., ford., és az utószót írta: Parcz Ferenc – Új Mandátum Könyvkiadó, 1994.