Pasolini
Kunt Balázs

LAPUNKBAN MÉG »
„két szép nagy alma
egy sárgarépa
meg néhány banán"
Falcsik Mari
Spanyolnátha, 2010 tél

Kunt Balázs
A mag és az érc
Gondolataink fájdalma
A bágyadt harangszó hullámozva söpörte az izzadt utca szemetét. Csikorgó villamos hasította ketté a fáradt visszhangokat, a nyugtató némaságot. Lábak özönlöttek, surrantak ki nyomasztó levegővel telt vagonjaiból.
Két láb lomhán lépegetett lefelé a kopott lépcsőkön, míg az emberi sóhajok sűrű párává állottak össze a téren. Nem zavarta. Megszokta már a negyven év alatt.
Még rá is kontrázott. Olcsó sodort cigire gyújtott és jólesően szívta be a tűzforró levegőt ózontól edzett tüdejébe. A hajszálerek kinyújtózva adták át magukat a rég várt nikotinadag hatásának, majd - mint a haja, igen, a hullámzó haja — sötét, komolyan gomolygó füst tört ki belőle.
Bárcsak itt lenne. Ez a három, a klisékig elcsépelt szó szánkázott agytekervényein, amióta csak elment. Beült agybarázdái mélyére és egyre csak fúrta magát lefelé, nem akarva kimozdulni onnan — többé sohasem.
Maga sem tudta, valójában minek jött a térre. Figyelt. Talán. A házak világos sziluettjei elmosódva kúsztak bele a gőzölgő pocsolyák sötétjébe, ahogy visszaverődtek. Mint a szőkés — barna haja.
Nem kéne várni. Nem szabad várni. Tudta.
A körmére égett parázs tompa fájdalma zökkentette ki a rezignált melankóliából. Le kell szoknom erről az ezredik „utolsó szál” — ról — mormogta. Csak most vette észre, hogy ezidáig egyhelyben állt. Jobb is így. Mindenki mást a célja vonz, húz magához. Ő elvetette célját. Vagy a célja őt? Nem számít.
Úgy érezte, hogy az emberek csak azért teremtik maguknak ezeket az árnyék - célokat, hogy túléljenek. A cél a jövő. Mindig lesz holnap, amíg el nem érjük. Ezért akik legjobban félnek a jelen magányától az elérhetetlen messzeségbe takaróznak. Ő nem kért ebből. Felsőbbrendű gőggel azt hitte, révbe ért — pedig csak magára maradt.
Végignézett a városon. Az háztetők felett keresztek szaladtak. A földön poshadt, kirakatízű levegő terjengett. Ez az olcsó pára úgy remegett az olvadó aszfalt felett, hogy már — már úgy látszott: az egész város szeme előtt fog olcsó darabjaira szétmállani.
A lemenő nap sugarai mintha tarkónvágták volna. Órák telhettek el. Kegyetlen meleg volt, még estefelé is. Narancs pirosba öltözött a város a haldokló nap tiszteletére. Ő nem érzett sajnálatot. Feltámad újra. — És Ő? Vajon Ő is?
Erre a gondolatra heveny rosszullét kezdett lappangva felfelé kúszni gyomrától egészen a torkáig. Érezte, hogy pillanatokon belül a gőzölgő aszfalton fog csattani kiégett, kongó feje. Hm. Kellemes lenne.
Hirtelen megrázta magát — egy keserű esőcsepp hullott ingnyakába. Halkan kezdett esni az eső, mint ahogy a zongorabillentyűket a rásimuló új épphogycsak lenyomja pam... pam... egyik csepp a másik után. Csendes szürkeség ölelt körbe mindent a városban.
Olyan jól esett most áznia, hagyta kimosni túlcsordult gondolatait. Egyedül volt és élvezte a magányát. Egyenesen előre nézett — tulajdonképpen leginkább sehova. A város valóban olvadni látszott a szemébe csurgó esőtől. Milyen jó is volna — gondolta -, ha legalább egyetlen napra megtehetné az ember, hogy semmire sem gondol. De valóban semmire, nem úgy mint álmunkban — talán inkább úgy, igen, mint a halálunkban.
Közvetlen közelében egy homályos csattanás törte szilánkosra a csendet körülötte. Két autó csúszott egymásba. Veszekedő emberek, rendőrség vijjogó szirénái pillanatok alatt kemény lárma — habbá verték a langyosan úszó csendet. Mozdulni is alig bírt benne, mégis menekülnie kellett — az utolsó villamos épp ekkor gördült be komótos kerekein. Ideje indulni. Megint csend. A munkából hazatérők fáradtságától gőzölgött az egész villamos. Egykedvű, szobor — arcok tekintettek kifelé a párafüggönnyel behúzott ablakokon. Megborzongott. Nyilván észre sem vették, mikor felszállt. A hányinger környékezte, nem bírta elviselni, hogy legalább egy pillantásra sem méltatják. Egy arcot keresett, akit szerethet, aki első pillantásra szimpatikus neki, akivel osztozhat gondolatai súlyán, hogy könnyebb legyen, hogy könnyebb legyen.
A következő megállónál ellenőrök szálltak fel. Unott morgással jelezték, hogy munkájukat ebben az időben sem hanyagolják el. Finom kaparászó hangok töltötték meg a villamos zárt űrét — jegyekért kotorászó újak siklottak a táskák — zsebek szövetfalán.
A bérlet ! Otthonhagyta. Nem tudott leugrani sem, az ajtók épphogy becsukódtak előtte. Az ajtómélyedésbe húzódott, remélve, hogy nem lesz túl feltűnő jelenség — bár valójában nem gondolta komolyan, hogy képes lenne úgy tenni, mint aki nincs ott. Felhajtotta bőrkabátja gallérját, és próbálta magába merülni, eltűnni. Nem akart beszélgetni, ellenőrökkel főként és pénze sem volt. Magyarázkodni pedig egyenesen utált.
A két ellenőr komotósan közeledett, majd ugyan ilyen nyugodt tempóban sétált el mellette és szállt le a legközelebbi megállónál. Ismét csak halk, kusza szuszogás és a villamos villanymotorjának halk búgása.
Üvölteni szeretett volna. Hogyan lehet? Nem értette magát, mi történt, mi van vele? Újabb és újabb gondolathullámok öntötték el. Legfőképpen az életről, a bűnről, Istenről és az emberekről gondolkodott. Azt hiszik, tudják mi a fájdalom. Ugyan. Ő úgy vélte, hogy az az emberi képesség, ami megkülönböztet minket az állatvilágtól és a tápláléklánc csúcsára emel, az a képesség a legfájdalmasabb átka az emberiségnek. Milyen egyszerű lenne ösztönlényként élni és nem belegondolni másodpercek törtésze alatt a világ apró dolgaiba? Elveszejteni a gondolkodás képességét és csak tenni, amit kell.
Egy időben éjszakánként olvasással, zenehallgatással, TV nézéssel próbálta elűzni elharapódzó gondolatait, melyek néhányszor teljesen hatalmukba kerítették. Valameddig működött. Aztán az őt ért impresziók újabb gondolat - magokat vetettek el, melyek másodpercek alatt hatalmas erdőkké fejlődtek — de fejéből kitörni nem tudtak, csak burjánzottak, és burjánzottak feszítve koponyáját.
Igen, talán akkor..., vagy nem is? De azidőtájt találkozhatott Vele. Első perctől fogva megértették egymást — és a gondolat — erdő kiszáradt, a repesztő fájdalom megszűnt. Ömlött belőle a szó, és könnyűnek érezte magát. Aztán Ő is elment — nem bírt elég erős mentális gátat építeni az őt érő gondolatvihar ellen és rövid idő alatt elsodorta az eddig még nem ismert perspektívák, megközelíthetetlenül új szemléletmód és gondolatmenet árhulláma. Nem fájt, hogy elment. De a gondolatok azonnal rohamra lendültek. Két hét alatt teljesen bevették a már romos, erőtlen agyát.
Hitte, hogy képes lesz kitartani. Aztán eszébe jutott a végső gondolat, amitől sehogysem tudott szabadulni.
Szinte lebegve szállt le a villamos lépcsőjéről. Maga sem tudta, hová indul. Templomba vágyott. Az eső haragosra fordult. Suhogó szél repítette az apró esőcseppeket, arcába fúródva. Két — három ember bóklászott a kihalt környéken, majd látta, hogy hirtelen hadonászni kezdenek és ordítanak felé. A széltől nem értette, hogy mit akarnak. Maga mögé nézett, ahol egy alak állt, közvetlenül mögötte, aki visszaintegetett az előzőeknek. Aha, ennyit erről. Nem nekem szólnak.
Lelépett az útra, majd abban a pillanatban egy száguldó kamion húzott el közvetlenül mellette. Visszaugrott, de érezte, hogy későn reagáltak izmai. Szinte látta, ahogy a kocsi oldala szétroncsolja éppen visszahúzódó lábát. De semmi. Megtapogatta magát. Épségben van.
A mélabús harangszó ismét cirógatta meggyötört arcát. Lehunyt szemmel hallgatta, majd a hang irányába vette útját. Kis, kopott templomocska egyetlen harangja hívta misére apró nyáját. Úgy vágyott, hogy belépjen. Megváltás lett volna hömpölygő gondolatai számára. Azt érezte mégis, hogy ő nem léphet be oda. Bárki más igen, de ő nem. Miért? Miért nem?
A kilincs felé nyújtotta kezét. Abban a pillanatban robbanásszerűen futott végig agyán az emlékezés hulláma. Az utolsó gondolat... egy kérdés volt… nem tudta rá a választ... a szobája, a széken ül, egy pisztoly a szájában…
Nem lehet. Fülében keringtek és visszhangzottak az agyában ide — oda pattogó gondolatok. Bambán, kiszáradt torokkal állt; ütemes lélegzése és egyenletes szívverése pillanatok alatt összevissza — kusza hörgéssé változott. A hirtelen végigömlő felismerés pár másodperc erejéig megbénította lábait. Annyira meglepődött, mintha hátulról tarkónvágták volna. Nem tudta eldönteni öröm, vagy hányinger környékezi. Görcsberándult a gyomra és azt hitte, a rászakadt tudat menten összenyomja és ájultan fekszik végig templom előtti hideg macskakövön.
Hihetetlen. Egész életében erre várt, de biztos volt, hogy sohasem fog eljönni ez a pillanat. Fizikailag még most is érezte a fájdalmat, melyet gondolatai okoztak neki. És ez volt a legelképesztőbb a felismerésben — nem az, hogy meghalt, azt ő akarta. Még mindig gondolkozott - és még mindig fájt.
Az utolsó gondolat: olyan egyszerű volt, olyan bonyolult. A Bibliát olvasgatta és a keresztrefeszítés leírásánál eszébe jutott az eszébe. Könnyűnek tűnt, és ínyencségnek: kínálta magát a jóleső továbbgondolásra. Ennél már sokkal súlyosabb gondolatai is voltak — mégis ez volt az, amit már nem bírt elviselni.
Azt megelőzően sokat játszott a gondolattal, hogy ha ő is dönthetne egyenrangú félként Krisztussal az utolsó eljövetelen — ez persze merő blaszfémia, ezzel tisztában volt — akkor ugyan azoknak bocsájtanának -e meg? Általában — sőt 90% - ban teljesen egyetértettek. Aztán a keresztrefeszítésnél...
Egyszerűen eszébe jutott, hogy vajon bűnös e az a kéz, mely elvetette a magot, melyből majd Jézus keresztfáját faragták; és a kéz, mely az ércet bányászta, melyből később a kezét és lábát átszögező szögeket kovácsolták? Ugye, milyen primitív, gyermeki gondolat? Ez segítette hozzá azonban ahhoz, hogy egy lyukkal utat nyisson túlcsorduló gondolatai áradatának. Nem tudott dönteni - sem saját, sem Krisztus nevében.
Az eső még mindig csepergett. Nyugodt, egyenletesen apró cseppekben. Most először érezte, hogy végig kell gondolnia újra a kérdést. Először érezte ősidők óta, hogy szeretne gondolkozni. Percekig állt, átgondolta első napját ideát. Meg kell találnia a helyét.
Elmúlt az izgalma, békés, kimért tempóban áramlottak gondolatai. A burjánzó erdő rendezett angolkertté változott — áttekinthetővé, megnyugtatóvá. Majd szélesen elmosolyodott. Döntött. Felnézett az égre és nagyot sóhajtott, mintha köszönetet mondana. Bár tegnap még nem volt benne korántsem biztos, hogy van ott valaki — ma újra hitte.
Mielőtt belépett volna, nagyot sóhajtott. Élete kiömlő keserűsége ebben a lélegzetben hömpölyögve fúvott végig az üres utcán, szorosan hozzásimulva a megrémült házfalakhoz.
Halkan rátette kezét a nyirkos templomkilincsre, mint ahogy a zongorabillentyűket a rásimuló új épphogycsak lenyomja; katt... katt szólt leheletfinoman a zár.
Nem akarta zavarni a megnyugvást talált lelket.