A Gyalogbeszéd Boldogh Dezső abszolút magányossága. Elsősorban. Aztán van ott még sok minden, de a magány az első, amely kiordít a könyvből. A magányosság — művészek között különösképp — gyakori jelenség, az elidegenedés alfája és ómegája. De minden magányosnak van mentsvára: családja, barátja, szeretője, fája, kője, kutyája, de legalább Istene. Boldoghnak talán még Istene sincs. Másképp írom, nehogy megsértsem a szerző érzelmeit: Az igazi magány pedig az, amikor már Isten sincs mellettünk, mert sosem találjuk ott, ahol lennie kellene.
A Gyalogbeszéd első fejezetéből arra a következtetésre juthat az olvasó, hogy itt hiány van. Istenbizony, azazhogy Isten bizonytalanság. Már a megszólításra sincs biztos recept. Hol nagybetűs, hol kisbetűs Istenekbe botlunk. Már ha botlunk. A jelenléte(ük), tulajdonképpen fájó hiány, szinte mindenütt: „Valamely ismeretlen isten” (10. o.); „Elfelejtett isten” (12. o.) „rejtelmes Úr” (16. o.). Ahol mégis jelen van ott is kételkedünk benne, hogy bármire is hasznunkra lehetne: „számháborúzó istenek” (17.o.); „fura istenek” (19. o.), esetleg végképp eltűnnek a szemünk elől: „utcára hulltak a macskák / föld alá az istenek”.
Nyilvánvaló az írás tudása, de mintha ezzel a tudással a belső terek kerülnének zárójelbe. Azt hiszem, Boldogh magányosan áll az őt körülölelő térben, szemlélődve, megfigyelve környezetét, s közben – mintegy – mellékesen érző, létező(?) emberként.
A helymeghatározása jellemző, egyetlen sorban közöl több paramétert is: „… S néztem hogy úszik el a „tojáséj” ---” (Kelet-Európa 24.o.) Így aztán a cím utáni első sorból minden kiderül: Kelet-Európa, pontosabban Kelet-Közép-Európa, nyilván a Dunánál. A szellemi helyzetét, pedig nyilvánvalóvá teszi a József Attila idézetbe oltott Weöres Sándor egysorossal. Ez a fajta közlékenység gyanakvással kellene, hogy eltöltsön bennünket, mindenütt utalásokat, pontosításokat keresve. Ez már egy másik fejezetben történik velünk, távol az eltűnő és bizonytalan Istenektől. Itt láthatunk rá a szemlélődés valódi természetére is. Ebben a létezésben már fel sem háborodik: „ …azok robbantanak, / pályaudvart, plázát vagy repteret. … ő tévét néz és rántottát csinál. … megszokható… — de itt csöndes a táj még,” (Midőn 34. o.). Ez az életérzés mintha karöltve járna a korábban már említett magányossággal, s erre az érzésre ráerősít Boldogh azzal a képzettel, hogy későbbi verseiben, ha valakiről ír, az valószínűleg önmaga. A Balatoni nyár c. versben nem csinál különösebben titkot ebből, bár elég homályos a megfogalmazása (ez ebben az esetben kifejezetten jót tesz a versnek). „Mert hívott a messzi mély / és a haver (ösztövér árnyalak) / másom ő (ó a gyagyás kevély!) / indulatomban megvártalak”
Másrészről Boldogh Dezső szerénysége, amely megragadja az embert. Azt találja mondani (írni) e fejezetnek az utolsó versében, mely a Koszorú…(?) címet viseli, hogy „(keresztöltésekkel, áthallásokkal) szonett félék a paplan alól”. Az állítás félig igaz, mert valóban a szonettkoszorú szabályaihoz nem tartja magát szigorúan: időnként az első sor nem pontosan idézi az utolsót. Az utolsó versszak pedig nem követi szabályosan az első sorok rendjét, azonban a különböző helyekről kiragadott beszúrások (vagy ha úgy tetszik keresztöltések), rímpárok nem idegenek a szonett természetétől. A szonett szabadon értelmezhetősége már oly mértékben nyert teret az irodalmi köztudatban, hogy antológiát állítanak belőlük össze. (S bizony impozáns a névsor ezen antológiában.) Boldoghnak egyébként sincs különösebb szerénykednivalója: ismeri a verset és tudja használni a metrumot is.
A Civil ruhás orvosok fejezet aztán teljesen új megközelítésben láttatja a szerzőt. Feltárul egy színes, élettel teli, temperamentumos világ. Egyik pillanatról a másikra a Vasárnap-Hétfő (56. o.) – egyébként izgalmas – vonalára kerülünk. S annak az izgató kísérletnek lehetünk tanúi, hogy miként is lehet átvonulni egyik napból a másikba „(persze visszafelé)” . Az ember elbizonytalanodik ezeknek a színes, élménydús beszámolóknak az olvastán, hogy valósággal vagy képzelettel áll-e szemben. A kulcs ott van a fejezet végén, használatát az olvasókra bízom.
S lassan elérkezünk az utolsó – címadó – fejezethez. A Gyalogbeszéd itt teljesedik ki, itt válik nyilvánvalóvá a jelentése. Kiderül, hogy Boldogh valójában képes humorral teli verset írni. Fanyar, sőt fanyalgó ez a humor a Csókálló múzsában (de azért az íz a szájban van).
Azt hiszem, a Gyalogbeszéd (78. o.) trükkje, hogy az ember prózaversnek álcázza verseit (már megint itt van a szerénység). Miről is van szó? Boldogh írja szövegeit szerintem különösebb megerőltetés nélkül. „A versíráshoz kell egy kis elengedettség” írja a kötet hátoldalán Petőcz András. Itt mintha folyton elengedne valami korlátot a költő. Azzal a természetességgel folyik a vers, ahogyan gyalogolni szoktunk. Azaz, hogy tervezzük meg előre a lépéseinket, azok mégis sikerülnek. Az is kiderül, hogy a vers milyensége (ritmusa vagy épp szabadvers-jellege) nem függ ettől: gyalogolni lehet folyton azonos ütemben és rapszodikusan is. Ebben a kötetben nincsenek nagy sprintek, sem összeeséshez közeli rogyadozások, csak egyenletes, magabiztos vers, pontos fogalmazás, alkalomadtán verslábak. Bárki, aki új önkifejezési mód felé nyit, gyakorlatilag új létezés küszöbére ér. A szöveg attól a pillanattól fogva lételem, olyan, mint az ivóvíz. Ebben a közegben, a járás megtanulása nagyobb kihívás, mint leírni egy daktilust. Ebből a közegből kilépni – de legalábbis kifelé kommunikálni – nehezebb, mint megfogalmazni a Kedves vonalait. Nekem úgy tűnik, Boldogh Dezső nagyon magabiztosan tartja magát a gyalogbeszédeinek ösvényén. Magánya összefügg ezzel, hiszen ott van otthon, s bizony, talán kicsit bizonytalanabb, ha el kell döntenie, fölszálljon-e egy hetes buszra vagy sem.