Apám tenyeréből átszökkent a röptetőre. Amíg csak fönt bírtam maradni,
ott pihegett. Álmomban is őt figyeltem, ahogy fejem fölött reszket apró teste,
és az eget kémleli. Hajnalra eltűnt. Biztos voltam benne, legalábbis úgy éreztem,
nem a szomszéd macska intézte így. Csupán azt nem tudtam pontosan,
álmomban-e vagy a valóságban repült el, s hagyott magamra végleg.
Aztán napokig a spájzba jártam, mert apró ablakában madarak raktak fészket.
Eszemben volt még a babarózsabokor családja s a fájdalom, amit egy vihar
csavart belém. A spájzablak mégiscsak védettebb lakás. Ott gyakoroltam én is
titokban, lisztek és befőttek között, sonkák sötétlő holdjai alatt. Akkor még
nem érthettem, ember vagyok, s nem nőnek szárnyaim, akármilyen erősen is
képzelem; hogy lábak fognak átcipelni egy életen s a szív motorja.
Hogy a csalódást idővel az álom sem enyhíti majd. Az idén átrepültem
az Atlanti-óceánt. Nem ugyanaz. Igyekeztem olyan lakásba költözni,
amelynek spájza is van, s rajta ablak. Mitadisten, tavasszal rigók hordtak
párkányára ágakat, de egyszerre két család is küzdött érte. Nem győztem
a gang kövéről söprögetni szétloccsant apró tojásaik, civakodásuk fészekromjait.
Vagy csak megérezték rajtam madártalanságom sötét keserűségét?
Hogy hitetlenségem nem gyógyítja látvány, sem emlék? Hogy csupán
tudata rácsai mögül felhőket fürkésző halálraítélt vagyok, aki a végén majd járni is
elfelejt? A spájzajtóban olykor elidőzöm. Mintha nem tudnám, miért is indultam el.

Biciklin halad egy férfi.
Mondjuk negyven évvel ezelőtt.
Gyereknapon.
Kezében gázzal töltött lufik lobognak.
A szemből robogó Trabant ablakában
gyanús kézfej:
kaján ujjai közül parázsló csikk repül.
A férfi homokkal csapkodja
égő ingét és haját.
Lógó madzagokkal, nyikorgó biciklivel
hazaballag véresen.
A szomszéd Tóth bácsi,
kocsiba vágja, OTI-ba elviszi.
„Akkor — mondja sámliról felállva —
ha nem fújják le az arcom,
ma így nézne ki” — gatyáját ágyékig
letolja, s alhasán egy barna bőrfoltra
mutat, amit a combjából varrtak oda,
(legutóbb a fél háza égett össze).
Egy pillanatra láttam őt,
meggyszedés után,
amint lobogó lufikkal a Völgy utca sarkán
vidáman befordul, még a csikk előtt,
fiatal apám.

Lenni vagy nem lenni…
A kérdés ugyanaz.
De míg a dánt a bosszú fűti,
Hősünket a bor.
Két b betűs drog az élet derékszögében,
ahol kettéhajlik az ember,
és yorick-koponyák közt kotorász.
Az egyik a megnyugvás,
a másik a túlélés illúziójával kábít.
Ha titokban kicserélnénk e szereket,
mindkét szereplő nevetségessé válna:
Hamlet vihorászva bukdácsolna
két vízió közt, a semmi partján,
s apja szellemét csaposnak vélné
— Ripolusnak meg fogalma sem lenne,
mi ellen lázad, hogy milyen tervet
szövöget benne a kétségbeesés,
csak állna feldúltan a híd alatt,
lesné, mit visz a víz,
míg társai, akik lemondtak róla,
szétázott dobozok közt válogatnak.

Barátságuk megkopott már. Egyikük erre, másikuk arra ment.
Egyikük gitárt, másikuk tollat szorongatva keresi a végtelent.
Két leszerepelt madárijesztő, ahogy egy fontos emlékben állnak:
esőáztatta parkban, hátat fordítva jövőnek, mennyországnak,
unottan szendvicset majszoló, mindenhonnan kiebrudalt házalók,
fiatal testükben elhallgat minden, csak szívükkel fognak még pár adót,
hónuk alatt nagy festő ikonjai óriás naptárlapokba zárva,
mintha volnának szárnyaik; sötétlő kudarcuk első állomása,
aztán a temető, ahol fekete szőnyeget: varjakat követnek,
megállva egy-egy sírnál mintha fölcsapnának túlvilági nagykövetnek,
azután hosszú évek sodra, együtt, majd külön-külön menekülnek,
vádjuk alól fölmentetlen, két világ közt kapálózva elmerülnek…
Két naptárszárnyú angyal — ahogyan föl-alá koslat egy balladában,
fölöttük varjú-szőnyeg-felhő, fiatal testükben hallgatás van.
Furcsa, kétes történetük fölött, bevallom, sokszor elidőzöm.
Másikuk tán én vagyok, egyikük meg tanúm volt az esküvőmön.