R_evolution
Onagy Zoltán
LAPUNKBAN MÉG »
„két szép nagy alma
egy sárgarépa
meg néhány banán"
Falcsik Mari
Spanyolnátha, 2010 tél
Onagy Zoltán
Sötétkapu 1956. október 26.*
részlet
28. Comblövés
Két percet bírok még, mutatta Anna, de inkább egyet, és menjünk innen, gondolja a férfi.
Felálltak, hallgatóztak, szétnéztek. Újra esőre állt, a szél alapzaja elnyomta a távolabbi történések hangját. Sok minden nem látszott, a megerősödött csipkebokrok mögül, de az igen, hogy az idefönt játszó gyerekek kitapostak valami ösvényszerűséget átlósan a hegyoldalba. Azon talán el lehet jutni valahová.
Anna eddigre visszafoghatatlanul remegett, gondolja a férfi. Mint aki beszakadt a jégbe, kimentették, most ott topog vizes ruhában, fagyos gallérban, lila kezekkel és fehér szájjal. Ma már tudom, a rémület volt, a direkt szembesülés a halállal, a végzettel, a világ elkerülhető, mégis megkerülhetetlen valóságával, gondolja a férfi.
Mindenképpen indulnunk kellett, kötelező volt szabadulni innen, ha nem akartam, hogy rosszul legyen.
Haza, haza, gondoltam, hazajutni valamiképpen, akárhogyan, de haza! De legalább a nagybácsihoz, ott meghúzódunk, felmelegszünk, gondolja a férfi.
Menjünk, mondta Annának, mert a kétségbeesett sírás nem tett jót az ő közérzetének sem, viszlát, papa, köszön el a zokogó bajuszostól, és elindulnak az ösvénybe belógó, tüskés csipkebokor ágak között a hegyoldal derekán. Óvatosan, mondta, csak óvatosan. Az ösvény meredek, elég egy rossz lépés, máris az alattuk lévő udvarok, tyúkólak valamelyikén találják magukat.
Harminc méter után eljutottak az eredetileg támasztónak szánt falazott gödör testvéréhez. Az építők ezzel akadályozták meg, hogy a hegyoldal lecsússzon az utcára.
Ez se üres. Ebben segédkorú fiatal férfi ül kinyújtott lábbal, a barna leveleken vérnyomok, nadrágja combnál merő vér. Éppen azon igyekszik, hogy levetett, vértől ragacsos zoknijából szorítókötést készítsen.
Comb, néztem rá, gondolja a férfi, comblövés?
Comblövés és halál, válaszolta a fiatalember.
Nem is vettem észre, hogy eltaláltak, csak már lefelé a hegyről, mert teleszaladt a cipőm. Az éreztem, hogy megütött valami, de azt hittem, ág talált el, ahogyan futottam fölfelé a lövöldözésben.
Hihetetlen, néztem, gondolja a férfi, legalább háromszáz méter, de inkább négyszáz a Sötétkaputól. A szövetnadrágon térd fölött, oldalt a bemenő és a kimenő lyuk, golyónyom. Akkor csontot nem talált. Nem, mondta a comblövéses, a vastaghúson szaladt át.
Anna kikeresett a táskájából valami zsákmadzagot, ötrét hajtotta, és közvetlenül a seb fölött kétszeresen áttekerve a lecsupaszított combon elkötötte az eret.
Ebbe nem kell belehalni, mondta a sebesültnek, csak ne mozog, ne erőltesd.
Köszönöm, morogta a fiatalember. Pihenek egy keveset, aztán lecsúszok abba a házba, abba a sárga falúba. Rokonok, náluk kivárom, hogy jobban legyek. Van tüzed?, kérdezte, miután újra kényelembe helyezte magát, elkotorta a véres leveleket maga alól, tisztát, szárazat kapartunk össze neki, gondolja a férfi. A sérült nem volt megijedve, közelinek látszott a menekülés, és a nagy fájdalom se jelentkezett még.
Nincs, nincs tüzem, válaszoltam, gondolja a férfi. Soha nem dohányoztam. De Anna táskájában természetesen gyufa is. Minden. Annánál mindig minden.
A sebesült rágyújt, egyik könyökével megtámaszkodva a kőfalnak dől. Szürkén, mint a füst.
Amikorra odaértünk, az átjáróban lehetett látni a harckocsit, mondta a sebesült halkan. Nemsokára katonai teherautó jött. Platóján fegyveres munkáskatonák. Megállt a kapu jobb oldalán, félreállt a busz elől. Ekkor érkezett a tömeg eleje. Meg a buszok. Az első busz tetején is sokan utaztak. A csomagtartón. Hátul lépcső vitt fel rá, azon másztak a tetőre. Megállt. A kiskatonák szóltak a sofőrnek, hogy nem szabad bemenni, de a korábbi sorfalat a hadosztály előtt lévő térre hívták vissza.
Mielőtt a busz felért, már jókora tömeg volt. Az egyik karszalagos felállt egy kőre, megpróbálta nyugtatni a tömeget, itt nincsenek ávósok. Leköpdösték, te is ávós vagy, szemét! Már ekkor el kellett volna pucolnom. A Széchenyi téren nem így nézett ki a dolog, hogy egymás fogjuk köpdösni. A Széchenyi téren úgy nézett ki, a katonák velünk vannak.
Azután a tömeg be akart törni az épületbe, valaki pisztollyal riasztó lövéseket adott le. Ekkor kellett volna másodszor elpucolnom. Megjöttek a buszok, és akik rajta, már nem hallották, mi történt tíz perce. Az első autóbusz vezetője kétszer vagy háromszor megállt, félt. Ott volt egy honvédségi terület, behajtani tilos feliratú tábla is. Mégis elindult, a forradalmárok kapacitálták, menjen csak nyugodtan. A katonáknál nincs fegyver. És náluk sincs, egyiküknél sincs. Csak a tizenhat pontot akarják felolvasni a bent lévő katonáknak. De csak nem akart továbbhajtani. Egyik forradalmár pajszerrel ütögette a sebváltót ütögette a gyorsabb haladás érdekében. A sofőr meg se mert mukkanni, mondta a sebesült.
Gerőről nem volt szó?, kérdeztem, gondolja a férfi, érdekes, hogy Gerő nem került szóba, csak a tizenhat pont.
Lehet. Nem hallottam. Én kívül, ez meg odabent történt a buszban. Csak azt láttam, hogy a papírokat lobogtatták.
A sorompó előtt a tömeg. Az alagúton átnézve barna tölgyfakapu, előtte álló T-34-es. Szemben az alagúttal. Ágyúja a bejáratra irányozva. Az alagútban fedezék, búvóhely persze sehol. A tömeg mégis meglódult, és aztán a busz is, eltakarta a tankot. Ekkor már nem látszott semmi. A másik autóbusz szerencsére nem követte az elsőt, kívül maradt.
Az épület emeleti ablakaiban géppisztolyosok könyököltek. Dobtárasok. A busz előtt közvetlenül egy kerékpáros, őt a szemben lévő ablakokból lelőtték, sorozattal, mondta a sebesült. Ekkor kellett volna harmadszor elpucolnom, de mögöttem akkora a tömeg, hogy nem tudtam volna átvágni magam. Amikor a sofőr észrevette a géppisztolyokat, az ablakokat, amikor a biciklist lelőtték, tolatott volna, menekült volna, de tömeg miatt nem lehetett. Kétszer megszórták a buszt. Erre megállt. A sofőr az utasajtón át kivetődött. Ahogy földet ért, már robbant a busz. Levált a fele.
Dobhártyarepesztő dörrenés. Az ablakokból géppisztolyok ropognak. Az ajtón sikoltozó nők tolongnak ki, magasba tartott kezekkel. Ne lőjenek, ne lőjenek! Aztán vérző, jajgató sebesültek csúsznak ki a busz ajtaján.
Én meg rohanok a légnyomás leverte emberek fölött. Az ablakból folyamatosan lőnek. Mandinereztek a szemetek, elég volt belőni a járatba, a golyók fütyültek, pörögtek, pattogtak, nem volt védett pont. Hogy megsérültem, csak átérve a dombon vettem észre, kész, mondta a sérült.
Ennyi a történet, mondta, és rágyújtott még egy cigarettára, gondolja a férfi.
Menjetek le itt egyenesen a sárga házhoz, oda, a nagy kék mellé, mondta a sérült. A csavart hüvelykujjal meg kell nyomni rajta, akkor kinyílik, és bejuttok a tyúkudvarba. Mondjátok a nénémnek, Mari néni, hogy Csaszi itt fekszik fönt meglőve a támaszban, vigyenek le valahogyan.
Ne segítsünk inkább?, kérdeztem, gondolja a férfi. Már nagyon gyengének látszott.
Dehogy, ő nővér a kórházban, tudja, mi a teendője. Addig pihengetek.
29. Konyha vérben
Így történt, ott hagytuk a sérültet, gondolja a férfi, lemásztunk a bozótoson át, megnyomtuk a csavart, a kiskapu megnyílt, a tyúkok kodálnak, repkednek, megriasztjuk őket. Anna olyan, mint egy rémült kislány, aki nyújtja a kezét, aki szorosan odaáll, engedi vezetni magát, gondolja a férfi. Én meg olyan lehettem, mint aki megérdemli ezt a bizalmat, aki képes őt megvédeni, vezetni, biztonságban hazajuttatni.
A nő feketében éppen indulófélben, berendelték a kórházba. Nincs meglepve.
Átadtam az üzenetet, gondolja a férfi.
Nagyon gyenge?, kérdezte a fekete nő, Mari néni. Nagy mellek, vastag combok, őrmesteri tekintet, mély hang.
Nem tudom, lehet, ezt mondtam, gondolja a férfi. Ült csak. Szürke volt.
Gyertek be, nyitotta a konyhaajtót a fekete nő.
A konyhában a fal melletti faragott padon három fiatal férfi, egyikük leszakított ujjú véres ingben, hátán a válla és a hóna alatt vastag kötés. A kő úszik a vérben, egy lavórban véres vatta, véres rongyok, sűrű kölni és pálinkaszag.
Szentgyörgymező felé menekültünk, a trafik felé, mondta rekedten a sebesült. Éppen leértünk a sarokig, már jött is ránk a másik tank, amire a munkáskatonák, akik fel voltak fegyverkezve, lőtték a tankot. Kováspuskával a tankot, a barmok. A tank a lövegét forgatva tüzelt minden irányba. Nem messze tőlünk eltalált egy fát. Egy másik, távolabbi fa mögé húzódtam, már süvített a másik lövés. Lecsapta a trafik tetejét. A trafikosnő, aki a pultajtó reteszével bajlódott, be akarta zárni, szegény, a harmadik becsapódás darabokra szaggatta.
A trafik mögül munkaszolgálatos katonák lőtték a tankot. Miután lerombolta a trafikot, megindult a Sötétkapu elől menekülők után. Géppisztollyal tüzeltek belőle a Várhegy melletti hegyoldalra. Aztán a Szent Tamást lőtték, hegyoldal tele fával, ott bújtak meg néhányan. Az emberek a fák között esve-kelve rohantak fentről a város felé. A golyószóró újra és újra megszólalt. A fák között sok ember feküdt. Mozdulatlanul. A halottnak látszókra tovább lőttek.
Mennünk kellene, mondta Anna, gondolja a férfi.
Anna minden mozdulatára figyeltem, gödörből gödörbe, bokrok közt, itt, a véres konyhában. Mellettem ült, mellettem állt, érintettem, szóltam neki, vagy csak ránéztem, vagy csak közelebb mozdultam. Láttam, rémült, zavarodott. Láttam, elveszett. Már nem a csillogó szemű forradalmár Anna volt, hanem kamaszlány, aki oda akar bújni, aki el akar tűnni, akit megrémít a lövöldözés, a vér, a füst, a hangzavar.
Hová indultok, kérdezte a három férfi egyike a padról.
Túl a Kerek templomon.
Az veszélyes, mondta, nem lesz jó végiggyalogolni a városon, mert ezek mindenre lőnek, ami nem katona. Maradjatok, amíg el nem csendesedik odakint. Még mindig lövöldöznek. Holnapig is maradhattok.
Hallottam is, tudtam is, nem akartam indulni, főleg nem át a városon a Kerek templomig, nem hazáig, de legalább átjutni a nagybátyámhoz, ahol Anna lepihenhet, ismerősök, rokonok közt megnyugodhat valamennyire. Talán ott sebesültek sincsenek, gondolja a férfi, Annát a vérszag borzasztotta el, a véres szalmaszatyor a bajuszosnál, a véres levelek a második falgödörben, itt most a véres rongyokkal, széthasogatott lepedőkkel teli kislavór, a véres ing, a fájdalom látványa a sérült arcán. Nem így képzelte a forradalmat. A forradalom számára csilingelő énekszó, mosolygó emberek, messze zengő déli harangzúgás a Bazilika nagyharangján, amit mindenki örömmel hall. Ez sok volt neki, gondolja a férfi. Túl sok.
Azt reméltem, ott elhúzódunk valami sötét zugba, megrágjuk együtt a történteket, gondolja a férfi. Meg azt is reméltem, gondolja a férfi, a bátyám is oda menekült, és akkor együtt leszünk hárman. Ha együtt vagyunk hárman, nem ért baj bennünket, megúsztuk. Azt is reméltem, a város felől nem ő lövöldöz, nem rá lőnek.
De legfőképpen azt reméltem, de azt nagyon, ő kikerüli a golyókat, őt kikerülik a golyók, otthon vár a törpekaktuszok alatti padon.
30. Hír a bátyról
Esztergomiak vagytok?, kérdezte a fekete nő.
Én esztergomi, Anna csabai.
Hogy hívnak?
Mondtam a nevem, gondolja a férfi, vagy ismernek, vagy nem. Mindegy végül, is, úgyis megyünk.
Van egy bátyád, jegyezte meg a fekete nő.
Igen.
Akkor te vagy a kisebbik Vadász-gyerek.
Igen, válaszoltam, gondolja a férfi.
A te szüleid szakadtak lékbe, fulladtak meg.
Igen, igen.
Nem szerettem ezt a kérdést, gondolja a férfi. Nem szerettem, ha eszembe jutottak halott szüleim, ilyenkor úgy éreztem, megcsaltak, elhagytak, magamra hagytak. Könnyebb volt nélkülük, könnyebb anélkül, hogy gondolnék rájuk. Könnyebb volt a bátyámmal. Könnyebb volt elfogadni a helyzetet, nem tűnődni, mi lett volna, ha.
A padon ülő férfiak összenéztek.
Találkoztál a bátyáddal ma, kérdezte az egyik idősebb férfi a padról.
Találkoztam.
Ment föl a Sötétkapuhoz?
Igen.
Szervező volt? Viharkabát, karszalag?
Igen.
Akkor meglőtték Szent Tamáson.
Az nemigen lehet, tiltakoztam, gondolja a férfi, a bátyám óvatos, van esze, tudja, merre hány méter. Na igen, mondta a férfi, csak a golyó tudja-e, hogy a bátyád okos, óvatos.
Sokan voltak viharkabátban tegnap. Bárki lehetett.
Menjünk, mondta Anna. Ha netán baja történt, a bacsi biztosan tudja.
Anna újra a ráció felől fog rá a dolgokra, mint normális helyzetben mindig. Így is van. Ha valaki tudja, a nagybátyám, aki mindent tud, tudja.
Gyerekek, nem biztonságos, maradjatok, mondta a fekete nő. Ezek vérszagot éreznek, nem állnak le, amíg meg nem fürödnek a vérben.
Nem lakik messze, csak fölmegyünk a kisutcán, át a főúton a Tüzépnél, már ott is vagyunk.
A főúton átmenni életveszély, mondja a fekete nő, de te tudod.
Az ólak felől ekkor érkezik a sebesültért felmászó két férfi, gumiperemes hordágyon cipelve a comblövéses fiút. Óvatosan lerakják a tornác kövére. Anna odalép, gondolja a férfi, azután gyorsan vissza. Márványos arc, félig leengedet szemhéjak. Nem lélegzik, mondja. Le kellett volna hoznunk, mondja.
De hát nem engedte, mondja Anna. Nem engedte.
Ki a kapun, ki a kanyarodó utcácska közepéig, nem látok semmit, az utca üres. Anna ezalatt lecsipkedi hátamról a leveleket, bogáncsot, ami felragadt a kabátra a Várhegy oldalában.
31. Végig az utcán
Végigsiettünk, végre megint szilárd, vízszintes talajon. Az alacsony parasztházak közt földút, a járda vékony, nagy hézagokkal, nagy szintkülönbséggel illesztett betonkockák. Az úton mentünk, mert a járdán nem fértünk egymás mellett. Pillanatok alatt felértünk Vízivárosba. Ekkor már a fal tövéhez simulva a járdán, néha megállva. Anna cipője sarkán kopogott a spiccvas, úgy éreztem, nem hallok tőle semmit siettünkben. Néha lefékeztem, hallgatóztam.
A bátyámról szóló hírt nem hittem. Nem hihettem, gondolja a férfi. Ha őt meglőtték, meglőhették, én biztosan nem úszom meg golyó nélkül.
Aztán meg oda jutottam, ha meglőtték, megsérült, nem veheti fel a munkát elsején Pesten, nem jöhet kéthetente haza, hogy megnézze, milyen boldogok vagyunk, nem hozhat pralinét Annának. Azt ígérte, amikor havonta, amikor kéthetente hazaugrik, hoz egy zacskó pralinét. Anna mosolygott, még hogy praliné. És köszönte előre.
Aztán meg oda jutottam, gondolja a férfi, ha meglőtték, elfogták az ávósok. Mint azokat a nőket is, akik kikeveredtek a buszból, nem haltak meg azonnal, nem lőtték agyon őket menekülés közben, akik sokkot kaptak, a buszban maradtak, amíg le nem rángatták, el nem vezették őket a laktanya felé. Ha megfogták, mert megsérült, az a legnagyobb baj. Ha megsérült, elérte a bacsi házát, akkor kisebb a baj. Baj volt mindenképpen, gondolja a férfi, csak nem tudni, mekkora.
A kincstár széles, kopaszodó fákkal, házak előtti kerttel szélesített utcájában lelassítottam Annát. Aki fut, fél, mondtam, nekünk nincs mitől tartanunk.
Anna a jobbomon, gondolja a férfi, én pedig nagy, hosszú levegőket veszek, hogy a szívem dübörgése visszavegyen kicsit, mert félek, és ez nem egyszerű félelem, nem adrenalin, hanem rettegés a legvastagabb, agyat szürkítő változatból. Anna még a másik karomon is érzi, ver, mint a dugattyú. Lassan, csak lassan, mondtam neki.
A bukkanó aljában, ahonnan már látszott a kétszintes Tüzép padlása szintje, balra a Várhegy, és az utca is, ahová át kell jutnunk, mennünk, még jobban lelassítottunk. Szerelmespár vagyunk, akik egymásba karolva mennek valahonnan valahová, nem tudnak semmiről, a kinti világ, a forradalom, az ávó nem létezik számukra.
Ez így is volt, szerelmespár voltunk, gondolja a férfi, akik szerelmesen egymásba karolva mennek egyik helyről a másikra, és csak csodálkoznak, mi folyik a városban. A délután munkába igyekvők, az utolsó óráról hazainduló diákok ilyenkor lepik el az utcákat. De a város kihalt, mint hajnal előtt. Az ötszáz méteren jobbra is, balra is házak, előbb egyszintes parasztházak, aztán nagyobbak, tele élettel, lakóval, családokkal, az utca mégis üres.
Fél fejjel magasabb vagyok Annánál, előbb látom meg a kanyar közepén előbukkanó lövegtornyot. Mondom, egy tank. Várjunk, hátha megy valamerre.
De nem. Közben a Fürdő felől lövöldözés. Nagyon közelről szól. Ágyúlövések. Ez a forgó csövű pedig nem mozdul.
Próbáljuk a Duna-parton, mondtam, gondolja a férfi, itt nem jutunk át. Vissza, futás a Kincstár utcájában a Víziváros, a Kis-Duna felé. Nyugodt voltam. Megnyugtatott, hogy az egyik tank valahol a Fürdő szálló környékén durrogtat, a másik itt áll, célpontot keres. A sétányon hazacsúszunk. Ha a három központi forradalmi góc a Sötétkapu, ahonnan szétkergették az embereket, a Fürdő szálló, és talán a Városháza, mindegyiktől száz, ötszáz méternyire az alsó úton, hazajutunk.
Kiléptünk megint. Újra tudtam, merre megyünk, hogyan tovább, gondolja a férfi.
32. Ifjú partizánok
A Duna-part is csendes. Semmi mozgás.
El az iskolák előtt. Minden ugyanolyan, mint két nappal, egy héttel ezelőtt, csak a fák üresebbek, az ablakok sötétebbek.
A termálfürdő és a medencék elé érve, megállítom Annát, előremegyek, hátha látok valamit, ami ránk vonatkozhat, a Fürdő körüli lövöldözésből. Semmi. A magas faltól nem látszik csak az épület teteje, az meg ott áll a helyén. A kapu csukva, gondolja a férfi, indulhattunk.
Még két veszélyes szakasz várt ránk. Az első Kis-Duna hídra csatlakozó Lőrinc utca előtti harminc méter, amit az ávósok akár a Széchenyi tér bejáratától is belőhettek. A másik a Széchenyi tér és a Deák Ferenc utca sarkán lejövő utcácska. Megoldjuk, megoldom, fogadkoztam, gondolja a férfi. Semmi hang sehonnan. Miután lejutottak a partra, minden hang megszűnt.
Egy másodperc alatt változik az utcakép.
A fürdőkerítés melletti széntároló kátrányos lapos tetejéről gimnazistakorú fiúk ugráltak le. Hatan. Vagy heten. Előbb átlendültek a kerítésre, onnan le vagy két és fél, három méter magasból. Kezükben légpuskára emlékeztető vékony csövű, törékenynek látszó fegyver. Csattantak a bakancsok a betonon. Egyikük odaverte a tusát. Egy másik két kézzel szorított a nyakára egy kék, bolyhos szállótörölközőt. Ekkor már hallani a dobtáras hangját. Előtte, hogy a golyók tépték a platánágakat, hullott a gally.
Tizenöt méternyire tőlünk, gondolja a férfi. Más se hiányzott.
Mindannyian megvagyunk? Veled meg mi az isten van, kérdezte a törölközőstől egyikük, aki főnöknek tűnt. Vékony kabát, serdülőbajusz, éles tekintet, leventepuska. Közben a fal másik oldaláról még mindig kelepeltek a dobtárasok.
A fiuk közül néhányan futva megindultak az enyhe emelkedőn a Lőrinc utca irányába.
A főnök maradt néhány másodpercet, mutatta a sérültnek az alacsony falat a vízpart és a járda közt, oda húzódjon be, maradjon csendben, ha jönnek, felveszik, nyakából közben egyre erősebben folyt a vér, átütve a törölközőt.
Addigra mi már a fal mögött ültünk, átfogtam a vállát, néztük a vizet.
Ekkor biztos voltam benne, gondolja a férfi, meghalunk. Innen nincs hová menekülni, nincs hol elbújni. Előttünk a Kis-Duna, a meredek part, mögöttünk a fegyveresek. Szemben ugyanolyan meredek fal. Ha még át is úsznánk, akár vízben, akár a szemben lévő oldalon, lelőnek, mint a kacsát. Arra nem gondoltam, emlékszik a pillanatra a férfi, hogy az ávósok nem ugranak le három métert, mert minek.
Az idő nekik dolgozik.
Az még hallatszott, hogy a bezárt fakaput lövik, kopogott, valamelyik üvöltött, bazdmeg, engem lősz seggbe!, lehet eltalálta a visszapattanó golyó, aztán ez is abbamaradt.
A sérült nyakú fiú mellénk húzódott.
Levitte a repesz a fejem, mondta. A felét. Majdnem. Halványan, kamaszosan elvigyorodott.
De egy szemét ávóst biztosan kilőttünk, mondta, biztos szentség, hogy annak az egynek kampec.
A kávéház felől jöttek, mondta a sérült nyakú fiú. Elől egy téharmincnégyes, őt elengedtük. Mögötte a parancsnoki vippon. Erre egy golyószóró állt rá, utána a teherautó, rá az összes puska. A géppisztoly beszorult, mondta, közben ujjai közt, át a négy rétegben összehajtogatott frottíron áttört a vér.
Lebuktak, vagy leestek, vagy lelőttük őket, de egyet biztosan, ő ott maradt a padon eldőlve.
Azonnal megjelent még egy tank, fordult, célzott, lőtt. Elsőt a két ablak közé, a robbanástól minden üveg kitört. A másodikkal betalált az egyik szobába, az minden ablakkeretet kivitt. Ekkor már a hátsó szoba felé menekültünk, kispuskával nem lehet tank ellen harcolni, mondta a fiú egyre fehérebben.
Láttunk aznap már egy ilyet, néztem a fiút, gondolja a férfi. Ahogy a vér bugyog lefelé, megáll a kulcscsont gödrében, siklik tovább be az ing alá, ahogy közben szürkül az arc, fehéredik a száj.
A társaid hová mentek, kérdezte Anna, megint a lehető legracionálisabban, gondolja a férfi, mert ha visszajönnek, márpedig azt mondták, hogy visszajönnek érte, akkor el kell innen tűnni minél előbb, mert ahol a forradalmárok megjelennek, záporoznak a golyók.
Beindítják a tankot, visszavágunk, mondta magabiztosan.
Tudja valaki vezetni egyáltalán?
Biztosan, ha elindítják.
El kellett volna rohannunk ekkor, gondolja a férfi, mert az egyik tank odavonzza a másikat, nekünk meg nincs tankunk, semmink nincs, csak egymásunk van. De nem volt szívünk otthagyni. Egyre halkabban beszélt, de csak beszélt a fiú.
* Részlet a 2006 októberében Pont Kiadónál megjelenő Sötétkapu — Halottak napja c. regényből.