Életem első felében ötvenhat a nyolcszor hetet jelentette. Főként azért, mert egy óvodai incidenst követően — mikor elég pontosan sikerült idéznem egy otthon elhangzott mondatot, melyben Lenin nem a megfelelő szövegkörnyezetben szerepelt — szüleim a fülem hallatára már jóval visszafogottabban adtak hangot politikai nézeteiknek.
Általános iskolában sem ártott némi óvatosság, mert akadt a tanári karban olyan pedagógus-elvtársnő, aki átnevelő szándéktól hajtva kisebb-nagyobb alázással honorálta, ha úgy vélte, hogy apám túl hangosan gondolkodik.

Főként ennek köszönhetően darabos világképpel kerültem középiskolába. Nem sokkal később a parlamentben a képviselők a pluralizmus szót próbálgatták kimondani, és eljött Nagy Imre újratemetésének napja is. Apám leültetett a tévé elé — ezt kötelező megnéznem. De ki is az a Nagy Imre? Aztán lassan összeállt a kép — és nem csak az, hogy ki-kicsoda, hanem az is, hogy a rendszert addig egy forradalom megtörténtének tagadása tartotta össze, és hogy erről azért nem tudhattam, mert tagadni nem volt elég, beszélni sem volt szabad róla.
Aztán a 33. évforduló után a történelemtanár azzal jött be órára, hogy „tudják, az a helyzet, hogy már nem ellenforradalom, nem népfelkelés, hanem forradalom volt, és lehetne róla beszélni, de nem mondták meg, hogy mit kell, és egyáltalán mit lehet tudni, úgyhogy most csak beszélgetünk”.
Megállapítottuk, hogy a múlt nagyon gyorsan változik.

A jövő sem tűnik kevésbé nyomasztónak, mert annak ellenére, hogy talán ma már nincs mitől félni, és elhallgatni se nagyon lehet semmit, mégis tudok olyan középiskolásról, aki nem hallott még a rendszerváltozásról — például neki mit jelenthet egyáltalán ötvenhat? Nyolcszor hetet? Hétszer nyolcat?