Talán hét vagy nyolc éve volt. Kuporogtunk egy kölni padlásszoba padlóján. Emigrációban, súlytalanul és gondtalanul, sehol sem otthon és otthon mindenütt. Spanyol vagy olasz vörösbort ittunk, sötétet, fűszereset. Az ablakból sütött a hold, a faasztalon egy cseréptálban olívabogyók, Réka nagy szeme világított, mi pedig énekeltünk, három fiú, egy gitár, egy szájharmonika.

Tested festék, ujjad ecset,
folynak, jönnek az üzenetek.
Bőröd szaga, szemed színe:
nem a tiéd: varázsige.

Csöpögnek, csorognak, hullámoznak,
vízesés-tegnap és hullám-holnap.
Olvad az arcod és folyik a kezed,
színek oldanak és festenek veled.

Hajad gyökér, bőröd homok,
szivárvány és felhő ragyog.
Manócsizma, törpesapka,
tiéd a színes mesék hatalma.

Csöpögnek, csorognak, hullámoznak,
átlátszó tegnap és tükör-holnap.
A világ szín, illat és fény,
önfeledten táncolsz a világ köldökén.

Olyan egyszerűen történt minden. Rékának szülinapja volt, nálam két utcazenész haverom csövezett, napközben a forró aszfalton énekeltünk a kölni sétálóutcán, talán ha két márka összejött egész nap, egy kőkorláton törökülésben tíz perc alatt lekörmöltem a szöveget, újabb tíz perc múlva a srácok készen voltak a zenével. Lehunytam a szemem, elképzeltem Rékát és a képeit, és már jöttek is a szavak, a rímek. Tudtam, milyen Réka és az sem volt egy pillanatig sem kétséges, hogy a képeiről fog szólni a születésnapi dal, és az még kevésbé sem volt kétséges, milyenek ezek a képek. Egyszerűek, áradóak, maguktól értetődőek. Színek, szagok. Mese, Réka. A képek Réka és Réka a képek. Tánc, fény. Madarak, halak, házak, fák, szemek, zöld, sárga, piros. Víz, hullámzás. Ahogy egyik szín a másikba folyik. Színes világ. Ahogy Réka látja. A világmindenség egy fél szobányi selymen, ahogy Réka térdel rajta, ujjából, szeméből folynak a mesék. Megállíthatatlanul. Egyszerűen. A születés pillanatától a végtelenségig, egyetlen képbe sűrítve. A végtelenségtől a születés pillanatáig. Mintha minden képe egyetlen nagy kép részlete volna. Minden képe ugyanaz a nagy kép. Ugyanaz a világ. Megfejthetetlen titokzatosságban, változatlan egyszerűségben.

Nézem a fotókat a legújabb képeiről. Felhívott, írjak róluk. Mióta mindketten hazaköltöztünk, egyre ritkábban látjuk egymást. Nem nagyon ismerem az új képeit. Mégis azt gondoltam, mi sem egyszerűbb, ismerem őket, az utolsó vonalig, színárnyalatig. Hosszan mesél róluk a telefonban. Hogy ő már nem az a manólány a meseképekkel, mint ahogy a dalban írtam, évekkel ezelőtt. Sok mindenen átment, az alkotás már nem csak tánc és öröm, de szenvedés is, a világ már nem olyan egyszerű, de összetett, kínzó, vallató, megfejthetetlen. Nézem a képekről készült fotókat, már hetek óta, hordom őket a zsebemben, néha előveszek egyet, keresgetem a szavakat, keresem a véleményemet a színes vallomásokról. Réka megnehezítette a dolgom. Keresem a képeken a szenvedést, a kínt, a megfejthetetlent, azt, amitől Réka már nem olyan egyszerű. Nem értek a képzőművészethez, rejtély számomra a selyemfestés, amit Réka művel, soha nem fogom megérteni — valami műanyag tűvel viszi a festéket egy csövecskéből a selyemre, valamilyen rejtélyes módon először kontúrokat húz, amiken aztán egy másik módszerrel felvitt szín nem tud áttörni, így keletkeznek a formák, színek, alakok. Teljesen abszurd, hogy nekem kell erről írni. Még abszurdabb, hogy megtaláljam az egészben a szenvedést, Réka alkotásának a szenvedését, az meg aztán végképp megoldhatatlan, hogy megleljem a titokzatos formákban a világ kínját. Az egész feladat ezzel az írással most nagyon bonyolultnak tűnik. Egyik pohár bort iszom a másik után, azt hittem, egy hete leszoktam a cigiről, most hajnal kettőkor mégis elbiciklizem a legközelebbi benzinkúthoz kétségbeesésemben, fújom a füstöt a konyhaablakban, nézem a fotókat. Gond nekem most ez az írás.

És akkor eszembe jut a hét vagy nyolc évvel ezelőtti este. Ott az emigrációban, súlytalanul és gondtalanul, sehol sem otthon és otthon mindenütt. És már tudom, mit gondolok Réka képeiről. Emigráció. Belső emigráció. Megállíthatatlanul. Egyszerűen. A születés pillanatától a végtelenségig, egyetlen képbe sűrítve. A végtelenségtől a születés pillanatáig. Mintha minden képe egyetlen nagy kép részlete volna. Minden képe ugyanaz a nagy kép. Ugyanaz a világ. Megfejthetetlen titokzatosságban, változatlan egyszerűségben. Madarak, halak, házak, fák, szemek, zöld, sárga, piros. Víz, hullámzás. Ahogy egyik szín a másikba folyik. Színes világ. Ahogy Réka látja. És könnyek. Persze, a könnyek. És persze, az egyik képen fekete hattyúk úsznak a fehérek felett, a másikon egy emberfejben, melyben fa gyökerezik, a szivárványos tenger megint csak könnyektől elmosódott, mintegy tükrök által homályosan, a harmadikon egy kiterített, kiszolgáltatott, meztelen női testet átdöf az életfa, szemérméből fekete madár röppen ki. Ha nagyon akarom, persze, látom én is az egyetemes szenvedést. De ez akkor is, így is egy kerek világ, ahogy Réka látja. A formák, a szimbolikus, mégis egyszerű és maguktól értetődő alapdolgok (madarak, fák, halak, házak, virágok, égitestek, emberek) túlburjánzásukban is egyetlen univerzumot alkotnak, a világot, ahogy Réka látja. Szenvedéssel, könnyekkel, átdöfött, kiszolgáltatott, meztelen testtel, fekete hattyúkkal és ágyékmadarakkal — de titokzatos egységben. Színek, szagok. Mese, Réka. A képek Réka és Réka a képek. Tánc, fény. Madarak, halak, házak, fák, szemek, zöld, sárga, piros. Víz, hullámzás. Ahogy egyik szín a másikba folyik. Színes világ.

Tested festék, ujjad ecset, folynak, jönnek az üzenetek. Bőröd szaga, szemed színe: nem a tiéd: varázsige. Csöpögnek, csorognak, hullámoznak, vízesés-tegnap és hullám-holnap. Olvad az arcod és folyik a kezed, színek oldanak és festenek veled. Hajad gyökér, bőröd homok, szivárvány és felhő ragyog. Manócsizma, törpesapka, tiéd a színes mesék hatalma.

Réka, folynak testedből a mesék, mítoszok. Egyszerűen, maguktól értetődően. Súlytalanul és gondtalanul, sehol sem otthon és otthon mindenütt. Belső emigráció a festészeted, olyan, ami nem zárja el magát semmitől és senkitől — azért emigrálsz ebbe a világba, hogy üzeneteket hozzál onnan nekünk. Így mindenki csodálkozó vendég is lehet ebben a világban. Minden képed egyetlen nagy kép részlete. Minden képed ugyanaz a nagy kép. A születés pillanatától a végtelenségig. A végtelenségtől a születés pillanatáig. Rajta minden őselem: föld, víz, levegő, tűz. Alsó, felső, középső világ szintjei és az azokat összekötő életfa, ahogy azt a sámánok látták — a valódi és egy szellemi, örök, állandó világ közötti közvetítők. Akiknek poklokra is kell néha szállniuk, hogy megkaphassák az üzeneteket. Mert igen, ilyen sámánféle vagy te is, egy szellemi világmindenség állandó üzeneteit fested egyetlen nagy képen, mely egy örökké változatlan ősállapotról szól, olyan alapdolgokkal, melyek azok, amik: madarak, fák, halak, házak, virágok, égitestek, emberek, színek — szenvedés, öröm, tánc, létezés. A te belső emigrációd itt zajlik, az „ideák” világában, platóni értelemben. Mert ezek a festmények, ez az egyetlen nagy kép újra és újra barlangrajz is. A barlangrajzok üzenetek belső, igaz énünkről, örökkévaló mítoszok tudatunk barlangfalára pingálva. És jegyezzük meg: női mítoszok. Mint ahogy minden mítoszban földanyáról van szó, mint ahogy, valljuk be, az alkotás, a szülés női dolog. Ülsz a való világnak háttal, egy másik, valóbb világgal szemben, és hagyod, hagy folyjanak át testeden az üzenetek.

Olyan egyszerűek ezek a képek. De ne haragudj, nem találok pontos szavakat rájuk. Csak mormolom újra és újra ugyanazokat, mint ősi ráolvasások varázsigéit. Üzenj még sokat nekünk!