A jegyszedő néni ébreszt, a filmnek már rég vége lehet. Nem zavarok senkit, összvissz ha hatan vagyunk a moziban, ebből legfeljebb öten a film miatt. Ide is úgy járok már, mint istentiszteletre, inkább a fejemben lévő csönd kedvéért, mint a produkcióért. Azért fizetek, hogy a gondolataimon kívül ne legyen lehetőségem mással foglalkozni. Itt legalább melegebb van, mit a templomban. Mérges vagyok, mert gyűlölök mások előtt elaludni, orrsövényferdülésem miatt ilyenkor a számon át veszem a levegőt. Nem túl elegáns látvány.
Kint farmerkabátban is hűvös van már, többször megborzongok az utcán. Nem épp kellemetlen érzés. Ránézek egy-egy sárga fénycsomóra, hogy szórja szét a köd. Arra gondolok, megannyi hold megannyi udvara, de nem túlságosan tetszik a gondolat. Talán valami más.
Idén nem érint meg úgy az ősz, ahogyan kellene. Vagy inkább: amennyire vártam. Nem kevéssé. Ez jár a fejemben akkor is, amikor, nyomtalanul, ősztelenül, elém lépsz egy esőáztatta honi utcarészből. Ami nem érint meg, arról hallgatni kell, vetem fel magamban. Nem szóltam. Figyelmesen rugdalom a tarka macskaköveket.
Idén nem tetszel annyira, mint amennyire vártam. Vagy inkább: amennyire kellene. Épp eléggé ahhoz, hogy rátaláljak valamire. Ekkor már másfél éve nem láttalak. Akkor is pár pillanatra. Egy Rejtő-könyv volt nálad, gondoltam, ajándékba viszed valamelyik távoli barátodnak. Még nem akarom befejezni.
Hová menjünk? Nem ismerek egy jó helyet sem. Ebben a városban, ahol évekig éltem. Ez is egy olyan beszélgetés. Csak nekem fontos. Ha egyáltalán valakinek. Rajtad egyre jobban látszik az a fajta türelmetlenség, amit olyan emberekkel kapcsolatban érzünk, akik vagy nincsenek már benne mindennapjainkban, vagy nem szeretnénk, ha ott lennének. Durva őszinteséggel próbáltam felkelteni érdeklődésed, reménykedve, hogy felszínesen élsz. Ha nem így lenne, esélyem se lenne. Emlékeink sem közösek ma már. Nem engedhetem, hogy sértettségem előhurcolkodjon érdekeim mögül.
Az érdekem az, hogy lekösselek néhány órára, ha már összehozott a fene (se akarta, hogy...), ha már nem bújtál ki a meghívás alól. Neked kellett volna tudnod, hogy senkinek sem hiányzik ez már, mint ahogy azt is, én nem fogom megengedni magamnak a menekülés kényelmét. Úgy teszek, mintha nem lenne választásom. Talán mert, vagy éppen ezért, nincs választásom. Azt mondom magamnak, amit most nem mondok (sem magamnak, sem másnak), hogy szerelmes vagyok, vagy legalább voltam valamikor, ezért nem tehetek mást. Hangosan inkább azt mondom, „figyelj. Elmondok valamit. Hallgass, vagy légy úgy, mint a moziban, mint az istentiszteleten. De esküszöm, nem ébresztelek fel.”
Azért mondom ezt, mert vagy végképp unalomba fullad váratlan találkozásunk, vagy kitalálok valami meglepőt, ami kizökkent az ismeretlenségből. Egymás vonásaira emlékszünk még, ahogy nézzük egymást italaink — én: savanyú fehér, te: édes fekete — fölött. No lám, mégis találtunk egy helyet, ami még nyitva. Bár a csapos lány, ahogy törölgeti a pultot és egyik ittragadt gavallérjával társalog flegmán, menne már, de még hagyta, hogy kikérjek valamit, pedig borravalót sem adtam. Igaz, ezt előre nem tudhatta. De nem is zavar, ha ránk szól, úgysem tudom, hogy fogom befejezni történetem, amit elkezdtem mesélni útközben. Mégsem improvizálok — emlékeket mondok fel, igaz, nem a sajátjaimat. Néha gyanúsan nézel, eszembe jut, hátha olvastad te is. A többit tudod. És valahogy téged is bele kell raknom, hisz magunknak már csak mi maradunk a legérdekesebbek. Különösen régi önmagunk, ahogyan más emlékszik ránk. Mint most én, rád.
Az ember hajlamos azt hinni, hogy ha van egy másik élete, a korábbi nem érdekes már. Hogy nincs jelen. Vagy ha jelen is van, csak rejtettem, persze, biztosan ott a hatása, de úgy egészében nem látszik, nem is emlékezünk. Nem találkoztam olyan emberrel, akiben ne tudtam volna feléleszteni egy kis fújkálással a nosztalgia parazsát. Még olyanokban is, akikről úgy gondolnám, teljes életet élnek, nincs szükség tűnt játékok parányait kavargatni a benső légben. Nekem mindig is volt, ha nem is szükségem, de hajlandóságom rá. Amikor a vonatablakban könyökölve bámulom a szülőhelyemhez kapcsolódó tájat, nem tudom eldönteni, én vagyok-e ott, én látok-e és amit látok, az-e, ami kinn van, vagy mindent elhagyott a vonat, és lemaradtunk róla jó tíz évvel. Szívesen beszélek erről a sokunk számára jól ismert érzésről, bár nehéz érdekessé tenni mások számára — nem idézhetem fel mindenki emlékeit egy-egy mondattal. Annyit próbálhatok csak, hogy ezekkel a mondatokkal besötétítek, leültetek mindenkit a fotelokba, és hagyom, hogy amíg a filmem megy, mindenki elmerengjen magában azon, ami épp neki fontos.
Most, a te esetedben ennél többre van szükség. Konkrétumokra. Pedig hasonlítasz arra a vonatablakbéli tájra, de ez a hasonlat csak számomra elég bizonyosság. Arra, hogy nem is téged látlak, régmúlt érzéseim mába vetítése üldögél velem szemben. Tetszenek ezek az érzéseim, és te is tetszel, de ha kilépek, akár magamból, akár csak a mosdóba, fejem a hideg tükörnek támasztani, már eltűnik a varázsod és — egykori? — csáberőd, és csak az este fáradtsága marad meg. Nem beszélve a puha ágy vonzalmáról. Milyen szép is egy vetett otthoni táj, vánkossal, hólével a tetején. Szomorú, hogy te is ugyanezt érzed, ebben biztos vagyok. Abban is, hogy beláttad már, az izgalom, ami az éjszakában, a történetemben és csengő szavaimban van, üres szemforgatás csak, mondandóm tartalmatlan csillogás volt, tompább már, mint bortól elhamvadt tekintetem. Azt nem tudom csak, melyikünk lesz kevésbé udvarias, és vet véget kínjainknak. Minden bizodalmunk a csaposban, és gavallérjának sótlanságában van.
Pedig talán ezért is jöttem a moziba, egy találkozásért, és lehetne-e találkozás romantikusabb és váratlanabb, mint megpillantani egykori szerelmünket, még mindig vonzóan (a múlt mindig vonzó), bár minden fiatalosságtól mentesen. Nem is megy el mellettünk, úgy, ahogy kellene, ő áll meg és mosolyog ránk, kérdez, érdeklődik, és mi hívjuk el őt egy pohár valamire, elhatározván, hogy kedvességéért kárpótoljuk egy régi történettel, ami látszólag róla szól és rólunk, valójában szinte csak rólunk, hiszen ez egy olyan mese, melyben a királylány nem vágyik a lovagjára. Ezért nem is lehet érdekes a királylánynak, aki közben épp nem velünk él boldogan, de mi erre későn eszmélünk rá, akkor már belekezdtünk a mesébe, még nem tértünk rá közös dolgainkra, még csak vázoljuk a színeket, ácsoljuk a helyszínt, döngöljük a padlót. Ekkor érünk a kiszemelt kávéházba, akkor kérjük ki a két italt, és inkább nem adunk borravalót, sejtve már, hogy nem akarunk sokáig maradni. De félre már ezzel a többessel, hiszen hozzád beszélek, nem képzelt olvasók képzelt tömegéhez.
Hirtelen, mint aki teljesen elfelejtette a mesét, lerakom a bort és a kávét az asztalra, finoman kóstolgatom, amíg te ízesíted, majd spontán mód jelenlegi életkörülményeid felől kezdek érdeklődni. Nagy megkönnyebbülésemre ebben az irányban folyik tovább a felszínes társalgás (magáról bárki bármikor szívesen beszél, te sem vagy kivétel), és vége szakad a mesének. Talán nem végleg, de előbb fel akarom mérni, hogyan élsz, szüksége van-e önbecsülésednek, nőiségednek — egyszerűen: az életednek — arra, hogy ezzel a régi esettel posztfeszta udvaroljak egy keveset. Azaz, hogy jól esne-e, vagy inkább csak untatna és feszélyezne. Ennek kiderítése válik a célommá azután, hogy visszatérek a mosdóból. Ezt ötlöm ki addig, amíg izzadt homlokom szorítom a tükörhöz. Mert, be kell látnom, mégis erőszakos szeretnék lenni, és kiadni magamból ezt a bennrekedt mesét.
Mert még reménykedem, hátha kiderül, hogy nem volt egyirányú az az érzés, és hogy lehetett volna másképp, és ami ebből következik, hogy még most sem késő. A tíz év, a megszaporodott ráncok, a teljesen más élet ellenére összeköthet egy vonala a testnek, színe a szemnek, ismerős mocorgása az ujjaknak, kopott csengése egy rég hallott nevetésnek. Ahogy a vonatablak is összeköti a megszaporodó életeket. Ahogy visszamegyek, arra vágyom, hogy magányos legyél, hogy sajnáld a meg nem valósult életet, hogy legyen benned és körülötted egy kevéske tér, ahová épp odaférek. Lehet-e ilyen önzésre építeni bármit is, villan eszembe, de már egy nagy levegőt véve ki is lépek a mosdóból, és lépteim koordinálva hanyagul feléd indulok.
Volt osztálytársam, közös barátunk ül veled az asztalunknál, épp jót kortyol boromból, miközben te tele szájjal nevetsz egy vélhetően baromira szellemes megjegyzésén. Megtorpanok, megfordul a fejemben az angolos, észrevétlen távozás, de barátom ekkor vesz észre, és már csápol is felém, észrevehetően ittas, messziről szabadkozik az időközben elfogyasztott borom miatt. Elmosolyodok, és ha nem lennék ötvenkilós, most satuba szorítanám a kezét. Elmarad. Lehuppanok, megakasztva kellemes társalgásukat. Talán nem árulok el nagy titkot azzal, hogy nem először fordul elő velem hasonló. Ugyanazt teszem, mint eddig mindig: semmit. Egy ideig még elzötykölődünk, bólogatunk, a haver próbál rendelni még egy kört, de már csak műanyag pohárba kapunk. Te egyébként is mennél már, holnap korán indulsz, vagy valami ilyesmi.
El sem kísérünk, számot azért cserélünk. A barátommal még hajnalig iszunk, ki kell menni a benzinkútra a város peremére, éjszaka az tart már csak nyitva. Rólad nem esik szó.
Miután elköszönünk egymástól, néhány száz méter van még hazáig. Újrabetonozták az utat, nem botorkálok. Eszembe jut, hogy hétéves lehettem talán, amikor egy forró nyári napon biciklizés közben észrevettem, hogy megolvadt az út. Leálltam, és jó alaposan beletapostam. Aztán szokásommá vált ez is — szerte az országutakon, amerre nyaranta kirándultam, ha képlékeny volt az út, ott hagytam lábam nyomát. Olyan csodálatosan véglegesnek tűnt — úgy sejtettem, örökre ott maradok így mindenhol.
Az őszi napfelkelte ott talál az úttesten, amint józan dühvel ugrálok a keményre fagyott betonon, meg sem karcolva azt.