Én tiszta hülye vagyok. Megígértem Vass Tibinek, hogy írok a Spanyolnáthába Nagy Bandó András Sosemvolt Toscanájáról. Mert azt hittem, hogy jó műről könnyű beszélni. Jó mű az, amelyik jobbá teszi az embert. Copyright by: Szunyogh Szabolcs, Könyvjelző, 2006 szeptember.
Úgy terveztem, hogy összehasonlító elemzést készítek mindazok bevonásával, akikre a Sosemvoltban utalást találtam. Ezek pedig a konkrét említés szintjén Krúdy Gyula, Márai Sándor, Lev Tolsztoj, Thomas Mann, utalásszerűen pedig Hamvas Béla, Bitó László és Polcz Alaine. Meg még vagy húszan. (Például Virginia Woolf, Marcel Proust, James Joyce, Gabriel Garcia Marquez, Salamon Pál, Illyés Gyula, Kosztolányi Dezső.)
Akkor még azt hittem, hogy Bandó minden utalása tudatos. Később derült ki, hogy például Bródy János Csak egy nap az élet című dalszövegével vagy Arany János Sejtelem című versével, amiket a Sosemvolt Toscana kiindulópontjainak gondoltam, NBA hónapokkal a könyve kiadása után találkozott. Arany költeménye egyébként így szól: „Életem hatvanhatodik évébe’/ Köt engem a jó Isten kévébe, / Betakarít régi rakott csűrébe, / Vet helyemre más gabonát cserébe.”
Ha el akarnám magyarázni, miért tökéletes mottó ez a vers, el kéne árulnom a Toscana tartalmát, de ez nincs szándékomban. Visszatérek inkább oda, hogy a pszichológusok ezt a jelenséget hívják szinkronicitásnak, melynek illusztrálására azt a példát szokták felhozni, hogy amikor az amerikai hadseregben megtervezték az úgynevezett D-nap stratégiáját, és kitalálták a hadművelethez tartozó, titkos jelszavakat, a tábornokok döbbenten vették észre, hogy a Daily Telegraphban rendre éppen ezek a szavak a keresztrejtvény megfejtései. Előrángatták a fejtörőkért felelős, szegény, harmadrangú sajtómunkást és alaposan megvizsgáltak minden körülményt, de a pasas teljesen ártatlannak bizonyult. Ő azokból az információkból, amiket különleges érzékenysége révén, mint afféle élő adó-vevő a kozmoszból leszedett, nem épített új világot. Bandó viszont igen. Mert nem csak adottságot kapott a sorstól, hanem tehetséget is. Ám erre majd a vége felé kívánok kitérni. Egyelőre visszakanyarodnék oda, miképp próbáltam megszülni kisded munkácskámat.
Bevezetésül afféle tudományos háttérként igyekeztem felvázolni Bitó László eutelia-eutanázia elméletét, illetve annak eltéréseit az Elizabeth Kübler-Ross nyomán ismertté vált és hazánkban Polcz Alaine által bevezetett hospice-mozgalommal. Ezután rátértem arra, miről beszél a főszereplő, Halász Bódog neve. Tudom én, hogy a 19. században volt divat utoljára regényhősöket a nevükkel jellemezni, de esetünkben nem is a nomen est omen direkt alkalmazása, hanem áttételesebb asszociációk segítségül hívása történik. Bár kitalálója rendszerint úgy nyilatkozik, hogy őt bizony Oravecz Imre: Halászóember. Szajla. Töredékek egy faluregényhez, 1987-1997. (Jelenkor Kiadó, Pécs, 1998 és 2006) ihlette, de nekem meggyőződésem, hogy Hemingway Az öreg halász és a tengere legalább ugyanilyen erős inspirációt jelentett. Nemcsak a szállóigévé vált fabulája miatt, miszerint: „Az embert el lehet pusztítani, de nem lehet legyőzni.” Több egybeesés is nyilvánvaló. Mindkét műben két hatalom ütközik össze: a test könyörtelen hanyatlása és az ember belső értékei, makacs hősiessége. A középpontba állított alakok számára nemcsak az eredmény a fontos, hanem az a tudat, hogy mindent megtettek a feladatuk teljesítéséért. Ezért tudnak a nagy küzdelmet követően mindketten olyan nyugodt lélekkel elaludni. Mindkét író gyakran ironizál, többször élnek a belső monológok alkalmazásával, költői álomleírásokkal tűzdelik prózájukat.
Aztán elkezdtem bontogatni, hogy Krúdy és Bandó prózája egyaránt önarckép-természetű, közös jellemzőjük a mindennapokba rejtett értékek, az életöröm és a szabadságeszme átmentése a társadalmi válságból az irodalom szimbolikus-lélektani világába. Kifejtettem, milyen okokból dönthettek mindketten a tér-idő hagyományos kezelésének felbontása mellett. Értekeztem arról, hogy a Toscana főhőse és Szindbád ugyanúgy kétfajta létezési térben él, mégis előbbi néhány árnyalatnyival kevésbé álmodozó, kevésbé ködlovag az utóbbinál, bár mindketten büszkék írói életformájukra, otthonosak az utazások, a fogadók és a nők világában, és hála istennek, örökké szerelmesek. Folytattam, hogy mindkét alkotó figyelmet fordít a létezés peremére szorult társadalmi rétegekre, bár nem maga az úgynevezett szociális probléma izgatja őket, hanem a nehéz helyzetbe került X. Y. élete a maga egyszeriségében és megismételhetetlenségében. Később találtam egy Márai-szöveget Krúdyról: „...s amellett, hogy nyakig paskolt az életben, soha nem vett komolyan mást, mint a betűt.”
Már kezdtem örvendezni, hogy milyen sikeres lett az átvezetés, amikor eszembe jutott hogy még nem határoztam meg a Sosemvolt Toscana műfaját. Szülőatyja a különböző interjúiban családregénynek szokta nevezni, de szerintem azok terjedelmesebbek és inkább a 20. századi módos polgárokat ábrázoló realizmus illik rájuk (lásd: Thomas Mann: A Buddenbrook-ház, Roger Martin du Gard: A Thibault-család, John Galsworthy: A Forsyte Saga). Ezzel szemben Bandó egy parasztcsaládot mutat be. Oly módon, ahogy egy esszéjében Czakó Gábor tette: „A földművelő, a parasztgazda ma az utolsó, aki még a végtelenben, a határtalan égbolt alatt tevékenykedik, és egész pályája szembesülés a végső kérdésekkel: születéssel, gondviseléssel, halállal. Lehet nyomorgó kisbirtokos, mégis a Teremtő képmása, papkirály! Hiszen az élet létrehívója midőn vet, állatait fedezteti, elleti, költeti, gondviselő atya, midőn neveli, táplálja, oktatja őket, s o a végzet is, a halál, amikor arat, szüretel és levágja állatait.
Életrendje egységes és szerves. Minden benne van és minden a helyén. A világtörvény szinte tapintható, nem takarják el közvetítők, a média. Nem a tévéből tudja meg, hogy metszeni kell a szőlőt, itt az ideje megsimogatni a kutyát. Éppen ezért az alapállás a szemlélődés: megérteni a természetet és benne a teremtő erő, az áldás működését. Ezért olyan lassú a paraszt. Nem kapkod, latolgatja, melyik bodzahusángot vágja ki babkarónak, mennyi töreket tegyen a kotlós alá. Ha az áldás értelme világos a lelkünkben: hogy a föld viruljon, Paradicsom legyen, a bőség, az igazság, a szépség és a nyugalom hona, akkor tudjuk szépen kimérni a húsz deka parizert a boltban, magyarázni a leckét a nebulónak. A művelés nem munka, mert nem a haszonra, mégcsak nem is a megélhetésre irányul, hanem kultusz, a kultusz pedig nem alkalmi ünnep, hanem életrend. Ugyanis az áldás továbbítása csakis szeretettel történhet, s kizárólag azon a ponton végezhető, ahol élünk, egy arasszal sem odébb. Tehát az éppen mellettünk álló embert kell szeretnünk, azt a paradicsomot, amelyet éppen kötözünk. A művelő röghöz kötött, hiszen etetni kell a disznót, jártatni a lovat, ennek ellenére nincsen nála szabadabb ember. Életrendjét maga választotta, céljait nem kívülről plántálják belé a reklámmal, és a versennyel. Miért is versenyezne? Miért akarná legyőzni anyját vagy a természetet? Szabad, mert főnöke az Isten és a természet. Szabad, mert polihisztor. Vagyis tudása nem rész, hanem egész; az imént vázoltuk mindennapjainak transzcendens ívét. S bár tanácsot elfogad, nem függ specialista szakértőktől. Otthonában ő a konzervgyáros, az állatorvos, a birkakoponya-lékelő, a meteorológus, az ács, a növénytermesztő, a művész: lakberendező, hímző-szövő, faragó, formatervező, továbbá külkereskedő, közgazdász, pedagógus, állatidomár. Külön kell megemlékezni arról, hogy pap is, aki gondoskodik arról, hogy közösségében megszentelődjenek a mindennapok, az étkezés, a gazdálkodás, az alvás, hogy fönnmaradjon a kultusz és a kultúra természetes egysége. Szabad azért is, mert felelős. Mégpedig az Egészért felel, mint Noé, aki átmentette az életet a vízözönnek nevezett ökológiai katasztrófán.” (Óda a paraszthoz)
Idekapcsolódik, hogy Bandó honlapján egy fotóriporter lélektani horrornak titulálta a regényt. A Bakos Ferenc-féle Idegen szavak és kifejezések kéziszótára 1994-es kiadása szerint a horror: 1. iszonyat, rémület 2. undor, utálat. Szerintem a Toscana célja pontosan az elmúlástól való félelem elűzése és az élet halál feletti győzelmének bizonyítása.
Más rajongója lélektani regényként dicséri, ilyesmit ismer is az irodalomelmélet, de melyik regény nem lélektani? Talán napló lenne ez a könyv? Igaz, hogy a lapok felső sarkában dátumok segítik az eligazodást, de a cselekményszövés mégsem memoárra utal.
A Márquez-i mágikus realizmus magyar változatával állunk szemben? Néhány részletben, például a néhai ükapa, Halász Áron történetében kétségkívül párhuzamok fedezhetők fel, de a mű egészére mindez nem igaz.
Akkor tehát Illyés Gyula vagy Závada Pál nyomdokain új falukutató, szociografikus regény született? A leltár című fejezet alapján ez is felmerül, de végül elvethetjük. Netán posztmodern regénnyel van dolgunk? Ááá, abban nincsenek hősök! Ellenben Bandó még kiadatlan, ám e helyütt publikálni engedélyezett naplójában ilyen portrét fest Bódogról: „személyisége ritka, nagyon is emberi, tehát sokak számára szívesen követhető (...) Tükörember ő, ha kicsiny darabkákra törne is, értékes és használható. Olyan tükör, melyben nem csupán a saját gondolatait fedezheti föl az olvasó, de (tulajdonságai révén) akár megláthatja a saját életét, sőt azokat a gondolatokat is, amelyeket az ő megismeréséig végig sem gondolt. Bódog erős, erényes és szerethető. Olyan, amilyenné bármely olvasó szeretett volna, vagy szeretne válni. Olyan élőként és olyan marad betegként, haldoklóként is. (...) Teljes és boldog életet tudhat maga mögött, amikor átlép a megismerhetetlen, megtapasztalhatatlan és végtelen létbe.”
Toporogtam tovább a Toscana műfaja körül. Milyen meghatározás helyes? Kínomban elővettem Szegedy-Maszák Mihály: A regény, amint írja önmagát című elemzéskötetét. Ekkor már hajnali négyre járt az idő, ezért a vége felé nyitottam ki, az Esterházy apropóján született címadó tanulmánynál. Ezt olvastam: „Értékmegőrzés kizárólag értékteremtéssel lehetséges. Elbeszélő szépprózánk s főként regényirodalmunk csakis kezdeményező erejű új vállalkozásokkal tarthatja fenn több évszázados hagyományát.(...) Létezik a fejlődésben olyan szakasz, amelyben az addig használt jelrendszerek megtagadása, ellen-műfaj létrehozása látszik egyedüli megoldásnak.”
Nem tudom tehát, és igazából nem is érdekel, hogyan kategorizálhatnám szabatosan a Sosemvolt Toscánát. Mert mit mondhatunk a fogalmak nyelvén például a szerelemről vagy a szeretetről?
Mondjuk inkább, hogy ez a könyv kiáradás. Istenélmény. Abban az értelemben, ahogy Csontváry festményei azok. (Mivel én magam nem hiszek a véletlenekben, azt is sorsszerűnek gondolom, hogy Bandó épp abban a városban próbálja, illetve játssza színpadi szerepeit, ahol a Csontváry Múzeum helyet kapott.) „A tehetségről tudjuk, nem más az, mint a kinyílás mértéke a szellem iránt, mint a befogadott szellem szétsugárzásának képessége” - állapítja meg Hamvas Béla és Kemény Katalin a Forradalom a művészetben című eszmefuttatásban.
Ha ezen az ösvényen indulunk el, érthetőbbé válik az is, miért lehet folytatása Nagy Bandó András mostani megszólalása előző, szintén nehezen kategorizálható munkáinak, az András könyvének és az András II. könyvének, vagyis a Fordított teremtésnek és a Kútásónak. Ha már a kút metaforájánál tartunk, összegezzük Bandó Toscanájának érdemeit azzal: a nagy művészek megitatják a szomjazókat. A még nagyobbak megmutatják, hol a forrás.
Máskülönben pedig a művész médium. Úgy sejtem, hogy egy-két éve Nagy Bandó András elhatározta: regényt ír arról a dilemmáról, amit Kornis Mihály így sűrített össze: „Úgy élsz-e, mint aki viszonylag rövid időn belül megsemmisül, vagy úgy, mint aki (AKI) megsemmisíthetetlen. E döntés különböző életrendek megvalósításával jár.” Amikor NBA leült a számítógéphez, talán azt tervezte: az ő Halász Bódogja az első alternatívát fogja megvalósítani. Ám Halász Bódog szabad fickó, aki a második lehetőség mellett döntött. Hála istennek.