Uram, uram, szent királyunk,
segélj, legyen szép halálunk!
farkas foga, karvaly csőre
Segélj, legyen szép halálunk!

Uram, uram, végén járunk,
kettéhasadt szép oltárunk!
napnak vére, földnek zöldje
Kettéhasadt szép oltárunk!

Csodafiú-szarvas lánya,
megjegesült már szép ágya!
kígyó öle, féreg magja
Megjegesült már szép ágya!

Huszonnégyszer boldog telünk,
szégyenben ég két szép szemünk!
élet vége, könnynek sója
Szégyenben ég két szép szemünk!

Ötvenketten rajtunk ütnek,
szép házunkba települnek!
méznek bora, méh fullánkja
Szép házunkba települnek!

Minden hitves méhe meddő,
asszonyunk, szép tizenkettő!
hold mosolya, csillag árnya
Asszonyunk, szép tizenkettő!

Csodás csókok sóvárgása,
szépre száradt ajkak vágya!
hangya dolga, lárva vétke
Szépre száradt ajkak vágya!

Uram, jön az éjjel, segélj,
ülj le, van-e szép út, regélj!
híd korlátja, vizünk íze
Ülj le, van-e szép út, regélj!

Uram, élsz-e, szent királyunk,
táncát járja szép halálunk!
ikrek hava, átkok éve
Táncát járja szép halálunk!

Nem nyugszom sem itt, sem máshol.
Éltem harmincnyolc évet.
Nem vagyok sem közel, sem távol.
Meghalok úgy, hogy nem értem véget.
Nem értem a Véget. Kezdet
volt számomra egyáltalán?
Közben — észre se vettem —
már fel is támadtam talán.
De másnak sem jutott eszébe.
Törött ujjam ajtóra mutat.
S hogy e versem többet érne,
mint egy sír (ó) felirat.

Gyurma-idők izzadnak tenyeremben.
Míg ölelhettelek, perceim nyúltak.
S látod, én nálad gyorsabban öregszem.
Éveim ragacs-gömböcskéket gyúrtak.

Kemény anyag, amivel veszekedtem.
Nem adja vissza, amik belebújtak.
Szembe jön már, ami eltelt. Mellemben
kóbor reményem utolsókat fújtat.

Nem egy perc lett üres, az idő maga,
súlytalan hozzáragadó anyaga.
A múlt-massza már kicsúszhat kezemből,

de rátapad tőled vett pillanata.
Jöhet száz év tizenkettedik hava,
nem válok el már végtelenségedtől.

Bajszod szárítja rozsdásító idő.
Hogy csodálom piszok-vájta ráncaid!
Szép vagy. Egyik körmöd a másikra nő,
ahogy vakarod vizeletfoltjaid.

Lépcsőfokhoz idomult tartásodon
gyönyörködöm, s le nem vetett ingeden,
mint szakállad gyöngyén, az almaboron.
Köszönöm, hogy utcád megosztod velem.

Fogad szünete közt bariton dallam,
azt akarom, hogy mindörökre halljam.
Kápráztass el, míg csak létezésvágy szít!

Neked, szép férfi, félve kell bevalljam,
gyönyöröm forrása rettegés-hajlam.
Sorsom majd foszlott kartonodra taszít.