Anyai nagyapám Kassára (ma Szlovákia) vonult be katonának, megjárta az első és a második világháborút, Horthy után menetelt Erdély (ma Románia) visszafoglalásánál. Apai nagyapám orosz hadifogoly, majd a Vörös Hadsereg kapitánya. Édesapám a levente mozgalom tagja, „családunkért” párttag, munkásőr.
„Emlékek” hordozói, emlékeim megalapozói, magyarság hitem megfogalmazói — szeretteim.
Ellentétes cselekedetek, tettek létrehozói, a társadalom példaértékű láncszemei, a kor áldozatai. Ők és a nagyobb család ölelésében lettem a hatvanas évek kisdobosa és úttörője.
Ötvenhat után születtem 1960-ban, egy pár száz lelkes borsodi faluban, Léhen.
Tudatra ébredésem, gyermekkorom korai szakaszában ez az évszám a sok más emlegetett történelmi eseménytől (világháborúk) valahogy eleinte nem különült el. Esti beszélgetések alkalmával halottam messziről jött bányászokról, akik hangosan énekelve és szónokolva érkeztek a falunkba és leverték a vörös csillagot a híres Léhi Állami Gazdaság főbejáratáról (ami a Hegyi földbirtokos kastélya volt). Említették a harckocsikat is, melyek e kicsiny falu dombján haladtak át észak felé. Néhány óra, néhány nap, így csendesebben — mégis rettegve a helyi besúgóktól, az országban kialakított szemléletektől — élte napjait és az azt követő éveket szülőfalum.
Felnőtté és képzőművésszé válásom minden ízében és idejében gyakran megidézi és magyarázza a történteket, benne keresve a családom és önmagam helyét. Felelősségem a hallott, értelmezett konkrét emlékek megőrzése — feladatom szerint művészeti, képzőművészeti újrafogalmazása. Hazai és nemzetközi kiállításaim tematikájában e napok és évek, személyekre levetítve tárják fel közös értékeinket és tragédiánkat.
Gyakran kis és szürke hétköznapok ezek, apró tettekkel, melyek nemcsak az én, hanem a mások múltjában is igazak, tükörképek magyarságunkban.