R_evolution
Kabai Zoltán
LAPUNKBAN MÉG »
„két szép nagy alma
egy sárgarépa
meg néhány banán"
Falcsik Mari
Spanyolnátha, 2010 tél
Kabai Zoltán
Lepkék és pillangók
Mézes Gergely: Miféle nyár, Parnasszus, 2005; Borsos Roland: Vissza a helyére, Parnasszus, 2006
Milyen egyszerű is ez: nekiülünk összeállítani egy kötetet, mondjuk legyen benne hat (?) fejezet, s rögtön a legelején tisztázzuk is, milyen elvek alapján gondoljuk helyesnek a versírást. Mézes Gergely Miféle nyár c. kötetének első fejezetében — mely a Gólpassz a magánynak különös címet viseli — három versben nagyon szigorú, rigorózus vonalakkal rajzolja körül az alkotás mibenlétét. Szerinte (s természetesen szerintem is) szükséges lenne, hogy a vers soha ne váljon „konyhakésszé”, hogy ne maradjanak el belőle az „egymegapixeles szavak”, azaz ne váljék a költészet munkává, deklarálja Lapszél c. (7.o.) versében. A következő vers (Mondat végén a pont 8. o.) a hiányról, illetve az arra támaszkodásról szól. És tényleg: „a sok nem-tevésből / áll össze a rend / mondatok madár szárnya / alatt tömör üresség” . Óóó, gondoltam, milyen szép, egyben lévő kötetnek nézek én elébe! Aztán elolvastam a harmadik öndefiniciós szöveget is, s jóízűen bólogattam: igen, ez az, így lehet kimondani, hogy soha nem vagyok „konyhakész”, mindig pontos, mégsem pont arra mutató: „az én szívem / se nem ilyen / se nem olyan / nincs is neki / testpokróca / inkább olyan mint az óra / jaj nincsen neki mutatója” (Együgyü vers 9. o.).
Ezekhez az alapelvekhez, öndefiniciókhoz a szerzőnek már nem mindig sikerül tartania magát. Az első három vers szigorúsága sajnos nem köszön vissza a válogatáson. Nincs itt semmi különleges hiba vagy rontás, amelyet bármely elsőkötetes ne követne el, csak a várakozással teli perceket tölti ki később némi csalódás. A test báránymelege c. fejezet pontosan olyan verseket tartalmaz, mint amilyenre a cím alapján következtethetünk. Kicsit szentimentális, s ennek megfelelően időnként — az érzelmekhez hasonlatosan — túlmozgásos is. De mindez elfogadható, mondom, kevés a távolságtartás még. A ciklus első négy verse, a nem túl fantáziadús Szerelmesvers (I —IV) címet viseli. Tetszik, hogy a négyből hármat ugyanazzal a mondattal indít: „Látod hova jutottunk” (13, 14, 15. o.) S tetszik, hogy a negyedik nem, de sajnos nem sikerült megfelelő első mondatot találni. (A kis gonosz játszik bennem: lehet, hogy a II. III. számot viselő versnek sem? De inkább tekintem következetes egymásból eredésnek az ismétlődéseket.) A „Pecsétmosollyal zártuk a napot” (Szerelmesvers IV. 16. o.) nem győz meg, hogy érdemes volt lecserélni azt a mondatot, még ha tudom is, hogy ez a változás előjele. Számomra a „pecsétmosoly” kényszer-képzett szó, nem tudok vele mit kezdeni, s sajnos szabadulni sem tőle. Aztán azt látom, hogy amilyen frappáns, minden sallang nélküli igazi versszerű vers az Idézetek egy esküvőre… (25. o.) amilyen harmóniát sugall — szándékai szerint is — a Csöndes éj készül (24. o.) olyan szétszórt és csikorgó az Elhajított szerelem (12. o.) Azt még értjük, hogy „Semmit se szólni / csak lassan hanyatt dőlni / a hallgatásba” . Sőt egyfajta „haragszomrád”-harmóniával is telt: nem megbékél a vitával, csak tisztában van a helyzetben lévő kiszolgáltatottsággal. Érezhető a szavak gördülékenysége, valami, ami utal a sérülékenységre, a békétlenségre, mégsem háború. Hát ez az, ülnek a képek, aztán egyszer csak azt találja írni: „stratégiai / csomópontokra gyűlnek / körém szavaid” . Mondom: értem én, hogy békétlenség, de nem háború! Ezzel a két szövegidegen szóval összetört minden addigi illúziót. Azért is kár a versért, mert a továbbiakban tudja ugyanazt a hangot. Logikai bukfenc ugyan elébb behajtani az ablakot, aztán gondolkodni, hogy ugorjunk-e, de ez már részletkérdés.
A következő fejezet sokat ígérő, mozgalmas címéből (Terrorizsa) a mozgalmasság elsősorban a fejezet eklektikus témaválasztásaiban nyilvánul meg. A legelső darab (A lírai én hétköznapja 29. o.) az alig létezéssel, a megfigyelő énnel foglalkozik, amely azért sokkal kevésbé passzív, mint ahogyan elsőre látszik. Aztán van itt egy fotó a kamaszkorról (Kamaszkor 31. o.) , elég pontos képekkel „Hiszen nem volt más / csak egy végtelen éjszaka / női testekkel teleszórva / kecses borospohár gőgös ígéretei” . Felépítése találó, talán a vers vége sok. Kicsit zavaró a fejezetben idegentestként jelenlévő az Utolsó (géppel írott) jelentés (34. o.) nem túl konkrét, de mégis aktuálpolitikai kicsengésű anyag.
Nekem furcsa, de legalábbis különös, ahogyan a villoni életérzés többször is visszaköszön ebben a fejezetben (Óda a büfésnőhöz 38. o. Részeg zsolozsma 41. o. Mikor kedvese barátnőivel először találkozott 43. o. Szüreti ének 46. o.) Modorosnak érzem a formát. Mert hogy a formához és metrumhoz is értő emberről beszélünk, ahhoz nem fért kétség, s már korábban is láttuk jelét. S később is láthatjuk például a kitűnő Gangon a felhő (68. o.) c. versben. De ezek a versek a szó legszorosabb értelmében műdalok. Különösen kontrasztos ez, ha hozzáteszem, hogy ezt közvetlenül követi a halál hűs fuvallata (A kapitány búcsúzik 47. o.) , szerkesztés szempontjából semmiképp sem szerencsés.
A Megfogalmazott dzsungel c. fejezet némileg kárpótol a nekem kevésbé kedves előzőért. Végre helyére kerülnek a képek, a baszás neve baszás lesz, nem hazudja együttlétnek. (Szándékosan nem írtam szeretkezést, olvasatomban ebben a versben erről szó sem volt.) Gyorsan fény derül a költő igazi képességeire, s arra, hogy a kevesebb ez esetben is lehet, hogy több lett volna. A Keserű méz (57. o.) c. versben minden a helyére kerül: „orrán a fény játszott mint érintő egyenes,” . Az igazi csalódás azonban még csak ezután következett: A Bocs c. záró fejezet egyetlen, a Bagatell címet viselő verse. El kell ismerni: kitűnő geg, azonban szerepeltetése külön fejezetben — ezzel is hangsúlyozva fontosságát — azt hiszem, inkább blöff. De az is lehet, hogy ezt a bátorságot még jutalmazni fogja az utókor. Nekem csalódás, hogy nem valami asztalt letépő szöveg került ide. De ez az én hibám, mert idejekorán megnéztem a tartalomjegyzéket, s azt gondoltam, hogy ennek a versnek — ha már egyszer külön fejezetet kapott — igen fontosnak kell lennie. Tévedtem.
*
Nincs azonban semmi blöff Borsos Roland Vissza a helyére c. kötetében. A fejezetek egyenletesek, bár itt is akad egyetlen írást tartalmazó „ciklus”, azonban az nem geg, inkább próza, prózavers, indokolt tehát a különállása. S nem is záródarab, nem akart (túl)nagyot dobni vele Borsos.
A Lélekjelenlét c. fejezet azonos című versében (8. o.) a „romló húst” „puha bőrzsák” tartja össze, itt a fitymát húzzák vissza, s nem valami megnevezhetetlent. Az Odabent (11. o.) magánya tapintható. Ámbátor szerintem rossz helyre került a metafora tárgya, mert így olyan, mintha a szék is ülne, pedig csak a szék mozdulatlanságáról lehet szó itt: „Csak ülök, mint a szék / a jelzőtlen csendben”.
A Lepkegyűjtemény első verséből rögtön kiderül, miről van szó: a pillanatokat szúrja gombostűre Borsos, mint a pillangót, amelyet széttárt szárnyaival tűznek a többi közé. Ebben az állapotban látszik a legszebbnek, a legteljesebbnek a pillangó. S mégis egyetlen pillanat csupán, két szárnycsapás között az, hogy széttárja szárnyait, ez az egyetlen, szinte megfoghatatlan szépségű pillanat az, amire az alkotó vadászik verseiben. S bár a fejezet Tangó c. versében van időtényező, de lássuk be, a Kedvessel átélni a napkeltét, s aztán a tűző napot érezni meztelen testünkön, pusztán egy pillanat. A Porcicák fejezetben már érzi az olvasó, hogy itt nincsenek botlások, a szavak olajozottan követik egymást, nincs görcsben sem az alkotó, sem a vers. A Ráncok, mint bogarak (milyen szép fejezetcím!) már a tapasztalati szintet kerülgeti. A költő megfigyelő, beavatkozó. Azonban pontosan tudja: Minden működik nélkülünk. „és a hétfő, / örök a ráismerés: / a bogarak nélküled is / menetelnek.” (Hétfő 39. o.) . Mintegy átkötésnek tűnik ez a fejezetzáró vers a következő címéhez: Úgyis eltűnünk. Az ego summája (46. o.) c. nyitóversnek ugyan már semmi köze ehhez. Sokkal inkább tiszta kép egy olyan alkotóemberről, aki pusztán hivatástudatból még önmagával is vitatkozik. Bár abban nem vagyok biztos, hogy a pixel képes kiégni. „megtorpan, mint egy kiégett pixel, / nem találok szavakat magamra” . (Szerény fotós ismereteim szerint rossz /túl hosszú/ megvilágítási idő választásával lehet elégetni a képet /illetve annak világosabb részeit/, de nem a pixelt.)
Aztán Borsosnál is előkerülnek az archaizáló, a metrumot jellegükből adódóan igénylő versek. Sőt borversek, mint a Borivóknak való (45. o.), már korábban is gyanakodtam, hogy ezek a kötetekből kilógó versek, valamelyik Parnasszus-tábor munkaversei lehettek. Utánanéztem, tényleg.
A Teremvadászat fejezet első bökverse a Bökős vers címet viseli. Nos, elég sikamlós geg, de abszolút telitalálat, jellemzi az egész fejezetet. A ciklus pedig olyan, mintha az érzés még nem lenne komoly, még inkább csak szenvedély, mint mély szerelem, amiről most szó van. Épp kartávolságnyira állnak a szerzőtől: hozzájuk ér már, de még nem bújik a bőrük alá. „Néha, ha melleden ébredek, / enyhíted reggeli keserű szájízem, hogy / tegnap megint hazudtam magamnak. / De mára belemész a játékba te is.” (Hétköznapjaink 54. o.) S ha mégis komolyra fordul a dolog, az nem kimondható, a metafora nem kibontható. (Dúdoló 63. o.) Tetszik ez a távolságtartás, ebben a témában bizony kevesek sajátja.
A Vissza a helyére az egyetlen tökéletesen elkülönülő fejezet egyetlen szöveggel. Korábban már tettem róla említést. Kilóg a sorból, nincs párja, egy verseskötetben nyilván idegenül fest. S így indokolttá válik a külön fejezetben szerepeltetése is. A szöveg súlya miatt érzem indokoltnak a kiemelt helyét. Az utolsó, A tejszínű éj c. fejezet apró ikonokból, miniatűrökből áll, akár a Lepkegyűjteményben is elfértek volna. Életünk apró darabjai, árnyékot vető fákkal, ebéd utáni bambasággal.
A kötet az Altató c. verssel zárul. Könnyed, szinte várja az ember, hogy poén legyen belőle, de aztán (hál’ istennek) mégsem. Mintegy mellékesen utal a költők narcisztikusságára, amely önmagát tekinti múzsának, s amely tovább löki a költőt, remélhetőleg a következő kötetig. S hogy mi lenne ebben szép? Ó kérem, hogy ezt nem szokás bevallani. „Jó éjt, pihenj, / csókold néha homlokon magad!” Lenne itt még valami, alig merem szóbahozni: biztosan ez a legjobb papír, amit használni lehet? Csak egy hangyányit tűnik vastagabbnak a bibliapapírnál, s ez zavaró. Már a Szépirodalmi Kiadó életmű-sorozatainál is zavart (igaz, az tényleg bibliapapír volt). Nekem egy Kassák-válogatott van, el tudják képzelni a Ma képeskönyvet ezeken a lapokon.