Amikor a Spanyolnátha főszerkesztője, Vass Tibor fölkért, hogy ’56 kapcsán írjak valamit, napokig hordoztam magamban a témát, egyfolytában az járt a fejemben, hogyan oldjam meg ezt a feladatot.’56 novemberében töltöttem be a kilencedik élet-évemet, falun éltem, és azonkívül, hogy orosz tankok és teherautók robogtak keresztül szülőfalumon, Deszken is, alig tudtam valamit a forradalomról. Unokaöcsém, Csikós Toncsi hozzánk költözött, és ottlétéről csupán annyit tudtam meg, hogy Budapesten lövöldöznek, nincsenek biztonságban a gyerekek, egyébként pedig örültünk, hogy együtt játszhatunk. Nem tudom, hogyan titkolták szüleim, hogyan tudták eltitkolni az egész országot érintő fölfordulást, a mindenki bőrére menő harcokat, de semmi emlékem nem maradt abból az időből. Falusi srácként nem értettük, nem érthettük, mi folyik a fővárosban. Éltük a magunk kis életét, és sem anyám, sem apám arcáról nem olvashattunk le semmit. 1962-ben, középiskolásként már nyomát sem láttam a négy évvel előbb történteknek. Boldogan készülődtem az iskolába, ’56-ról soha egyetlen szó sem hangzott el közöttünk, szerencsés generáció volt a miénk: a harchoz kicsik voltunk, mire pedig megértettük, mi játszódott le, már túl voltunk az érettségin. És persze rögvest mi lettünk a beat-nemzedék, gombafrizurára növesztettük a hajunkat, Beatlest hallgattunk, meg Rolling Stonest, éltük az ifjak gondtalan életét, bálaztunk, csajoztunk, mintha mi sem történt volna. A Vedres István Építőipari Technikum nemcsak velünk, két új tanárral is gazdagodott. Ettől az évtől kezdődően tanított az iskolában Török Tibor (matek, fizika tanár) és Németh Olivér (építészettörténet és épületszerkezettan tanár). Jöttükről is épp annyit tudtunk, amennyit egy átlagdiák tudhat: ide kerültek. Csak jóval később, az ezredforduló táján, talán 2001-ben tudtuk meg tőlük érkezésük hátterét. Eszerint mindketten a konszolidációval próbálkozó Kádár éra üldözöttjei voltak, nagy tudásuk és jó tanári képességeik ellenére, büntetésből kerültek eldugott vidéki iskolákba. Onnan mentette ki (meg) őket Szabó István, iskolánk igazgatója. Török Tibor bácsi apja még Horty idejében volt katonatiszt, Olivért pedig értelmiségi tudata vitte a forradalomba. Ez is titokban maradt előttünk, természetesen, érthetően. Szabó Istvánról is alig tudtunk valamit. Nem tudtuk a jóságát, az emberségét, mindössze a szigoráról ismerhettük, a zárkózottságáról, és csak évek múltán, az iskola jubileumi rendezvényét követően, az özvegyétől, Margitkától tudhattam meg, milyen ember volt valójában az általunk nem különösebben kedvelt „Csincsi”. Késő volt, kézfogásra sem futhatta. Maradtak az emlékek, melyek másmilyennek tűntek ennek fényében. A harmadikosztályos „csínytevése-im”, köztük az erdei járőrversenyen történtek, amikor is az utolsó állomáson a Kiskatekizmusból való, vallási témájú kérdésekkel szórakoztattam a beérkező futókat. Én csupán egy ifjonc dilizésének gondoltam, a tanári kar és az igazgató viszont izgatásnak, a rendszerrel való szembefordulásnak ítélte, és pengeélen táncoltam az iskola és a kirúgás határmezsgyéjén. Azt hiszem, Csincsinek köszönhető, hogy iskolás maradhattam: nem akart odadobni ezeknek. Ugyanígy védett meg, amikor egy mestervizsgára készülő öreg kőművesnek elkészítettem a mesterlevél megszerzéséhez elengedhetetlenül szükséges tervrajzot (300 forintért). Harmadszorra futott neki az öreg, engem ajánlottak neki a diáktársaim, elvállaltam. Minden igyekezetemmel azon voltam, hogy hozzá méltó rajzot készítsek, azaz épp csak értékelhetőt, mégis túl jóra sikeredett, és így lebukott, lebuktunk. Még Olivér is csak vallomásom (beismerő gyónásom) után hitte el, hogy a rajz tőlem származik. (Legtöbbször kettessel vagy hármassal láttamozta saját rajzaimat.) Ekkor is fontolgatták kirúgásomat. Végül megúsztam, és később értettem meg: legfőképp Szabónak köszönhetően. „És a 300 forinttal mi lesz?” — tették föl a kérdést a tanárok a tárgyalás végén. Csincsi bölcsen (és számomra kedvezően) döntött, mondván: „Azt tartsa meg. Megdolgozott érte...”
Sokáig, esztendőkön át nem tudhattunk semmit. A rendszer jól működött: arról tudósított, ami számára fontos volt, és arról hallgatott, ami számunkra fontos lett volna. Nem tudtuk, hogy felakasztották Nagy Imrééket, nem tudtuk, hogy milyen szándékkal alakul meg a munkásőrség, nem tudtuk azt sem, hogy Kádár elárulta az elvtársait, hagyta, hogy kivégezzék a sorstársait, és arról sem tudtunk, hogy ezen az áron, az oroszok hathatós támogatásával került az ország élére. Egymás közt sem beszéltünk erről, nem erről beszélgettünk. Ha valaki tudott is a történésekről valamit, elhallgatta, hallgatott róla, éppúgy, mint a szüleink, ahogy a szüleitől elleste, eltanulta. Szüleink, a mindenről tudó szüleink hagyták, hogy gondtalanul teljenek a serdülőkori éveink. A közelmúlt még nem szerepelt a történelemkönyvekben, valójában még történelemmé sem vált az, ami már nagyon is történelem volt. Azt hitték, hogy amiről nem beszélünk, az nincs, nem is történt meg. Lassan, iskolán kívül csorgott belénk a tudás, ’56 eseményeinek tudása. Én a Modern Színpad tagjaként tudtam meg bizonyos dolgokat. Vezetőnk, rendezőnk, Kerpely Judit a Szegedi Nemzeti Színház mellőzött tagja lett, férje, az ’56 előtt ünnepelt, ’56 októberében forradalmárrá lett operaénekes kénytelen volt elmenekülni az országból, itthon Judit itta a levét. Mácsai Jóska, a Színpad kitűnő színjátszója ugyancsak disszidált, a róla és tőle érkező hírekből csippentettem föl hol ezt, hol azt. Költőktől, íróktól, hallgatag szegediektől gyűjtöttem be mindazt, ami lassanként ’56-os képpé formálódhatott bennem. Író-olvasó találkozókon, színészek verses előadóestjein, baráti beszélgetéseken, házibulikon bővítettem tudásomat, és mire érettségiztem, nagyjából teljes lett a formálódó kép.
Vass Tibor felkérésének e gondolatok végigfuttatása után ültem neki. Kapóra jött, hogy épp Sándor György könyvét olvasgattam, melyben számtalan kapaszkodóra leltem. Így született meg az ’56-ról szóló írásom.

TŰZ VAN, HAZÁM!

’56-tal kapcsolatos elmélkedésemet indítsuk Németh László Sorskérdések című könyvének (Bp., 1989) Debreceni káté című írásából való két mondatával: „Az észérvek aránya a magyarság ellen szól. Vezértelen, fertőzött kalandokban kifárasztott nép: égő bunda alatt alszik, s ha felugrik, saját égésének csinál csak szelet.” Szerencsésnek mondhatom magam, hogy épp most, dolgozatom írásakor böngészgetem Sándor Gyuri barátom terjedelmes és értékekben bővelkedő idézetgyűjteményét, A 20. század idillkollázsát.
Gyuri egy helyütt John Donnét, a költőt idézi: „Eredményeimet és kudarcaimat egész nemzedékem, a társadalom és a kor eredményeivel és kudarcaival együtt kell vizsgálnom.” Aligha tehetünk mást, mint hogy magunk is ebben a szellemben gondoljuk végig részint ’56-ot, részint az ’56 előtti embertelen évek történéseit.
Sztáray Zoltán emlékezései hű képet adnak az akkori helyzetről, mely (még ha nem is nemzetközi, mi már betéve tudjuk) fokozódik. Egy 1948-ban letartóztatott barátja történetét idézi föl. A történet mondhatni (akkoriban természetes és) szokásos: az ÁVH emberei betörtek a lakásába, kirángatták az ágyából, elhurcolták, Andrássy út 60., természetesen kémkedésért és összeesküvésért (ez volt a mániájuk, mintha az egyébként is meghunyászkodó polgár mást sem tett volna életében, a szocialista brigádversenyek közötti szabadidejében), több napon át tartó kínzás, verés, éheztetés, internálótáborok, majd 1949-től Recsk. Közben a feleségét is lefogják, kistarcsai internálótábor, a gyerekek a nagyszülőkhöz kerülnek, s mire az asszony szabadlábra kerül, a lakásukban már a belügyminisztérium egyik tisztviselője és házanépe tesz kísérletet arra, hogy otthon érezze magát. A családfő nélkül maradt családot kitelepítik a Hortobágyra, pajtalakás, rizsföldek. Az apa 1953-ban szabadul Recskről. (Idézem Sztáray emlékezését.) „Mielőtt elbocsátották volna, aláírattak vele egy negyedrétnyi nyomtatványt, amelyen az állt, hogy ha bárkinek is elmondja, hol tartották fogva, államtitok megsértéséért súlyos börtönbüntetésre ítélik.” Panaszait magába fojtva élt, aztán a régi hivatalába hívatták (1956 májusában), és közölték vele, hogy „...kiderült, méltánytalanság érte, s akár azonnal is elfoglalhatja régi munkahelyét. (Akár... És a kár?...) Ha elítélték volna — világosította fel az osztályvezető —, kártérítést is kérhetne, de miután csupán internálva volt, erre nincs lehetőség.” Beállt, dolgozott, társbérletben éltek. És most egy mondat, amely miatt legfőképp ide idéztem a fentieket: „Megtörtségéből a forradalom sem tudta felrázni, ki sem ment az utcára a mozgalmas napokban, otthon maradt, majd folytatta munkáját a hivatalban.” Azt hiszem, nem csupán arról van szó, hogy a forradalom képes volt-e fölrázni a levertségéből. Inkább talán arról, hogy belegyökerezett a félelem. A forradalom október 23-án csak elkezdődött, de nem ért véget. Aki három évet lehúzott Recsken, ezerszer meggondolja, hogy együtt vonuljon-e a tüntetőkkel vagy részt vállaljon a barikád építésében és az utca védelmében, legfőképp fegyverrel a kezében. Miközben kimondhatjuk: a visszavágás a kínzásokért, a kőfejtőért, a kitelepítésért, a megaláztatásért leginkább őt és sorstársait tüzelhette volna. De nézzük csak, mit mondott a bizalmaskodó rendőrőrmester Sztáraynak, szabadulásakor: „Remélem, jól viseled magad, Zoltán!” Ami (amolyan Nagy Testvér-módra) azt jelentette, hogy rajta tartják a szemüket. Sztáray így is folytatja: „Mi mást tehettünk? Jól viseltük magunkat.” És ebbe az is beletartozott, hogy még a forradalmi kavarodásban, a remény kapujában is elbátortalanodva húzták meg magukat társ-bérletük falai között, ahelyett, hogy a kapu kilincsét ragadták volna meg. Mert mi lesz, ha nem győz a forradalom? Mint ahogy nagyjából kiszámítható is volt: nagyszerű csata végén elbukik, és nem a gyöngeség, inkább a gátlástalan túlerő és a megszálló csapatok brutális fellépésének köszönhetően. Ma már azt mondjuk, naiv volt, aki amerikai segítségben hitt (igaz, akkoriban csupa naiv ember jött-ment az utcákon és tereken, a többiek már vagy párttagok voltak vagy ávósok), ’56 novemberében azonban legtöbben azt gondolták, ahol a szabadságért harcolnak, ott megjelenik a Nagy Szabad Ország hadserege, és szétveri a gaz megszállókat. Kevesen lehettek, akik végiggondolták, hogy mint az őrülteknek általában, a Szovjetuniónak is diliflepnije volt arról, hogy itt tartózkodhat, illetve a megszállott területek bármelyikén, és büntetlenül tehet bármit, a sárga cédula védelmet biztosít számára. (Még ha akkoriban nem is adták hírül, hogy az ideiglenesen hazánkban tartózkodó szovjet katonatisztek megkapták öröklakásaikat.)
Kiss Dénes így nyugtázta ’56-ot: „Mert győztes szabadságharcunk, amely éppen letipratása által magasztosult fénylő, történelmi magasba, lett világító példává. S ennek fényében látható a mi arcunk is mindörökre. /.../ Emberi csoda részesei voltunk, amely édes suhancok halált megvető bátorságától tündökölt, s egyszerre gyúlt csillag-fénnyé fölöttünk és emlékező gyertyavilággá a földön.”
Ez pedig már Szőcs Zoltán vallomása: „A kulcsszó, amely miatt minden történt, amely mindent megmagyaráz, és amely mindent mozgatott: a szabadság. Nem a szegénység, nem a nyomor, nem a nehéz élet, a hideg tél, a drága kenyér vagy az alacsony bér robbantotta ki a magyar forradalmakat, egyedül a szabadság iránti vágy.”
Miközben mindez igaz és érthető, későbbi mondatai mögé kénytelen vagyok kérdőjelet tenni: „...megdöbbenve látom, hogy nemzeti létünk legkipróbáltabb hordozóját mintha kezdenék kiárusítani. /.../ Az integráció divatja azt várja el tőlünk, hogy fogják pórázra, lássák el szájkosárral ezeréves szabadságszeretetünket, és integráljanak minket az arctalanság olyan távlattalan szürkeségébe, mint a NATO, az Európai Unió,...”
Kérdőjelem elé kérdésemet is fogalmazgatom: mi is lett volna Magyarországból, ha a Hitler nevű megvadult nemzetiszocialista bácsinak sikerül elfoglalnia a művelt világot, a honvédő Szovjetuniót is bekebelezve? A náci bácsi kenyeréből juthatott volna akár csak pár szem morzsa is ennek az örök vesztes kis nemzetnek? Valószínűsíthető, hogy ellentétben az Európai Unióba lépéssel, nem önként és dalolva, nem demokratikus döntéssel, inkább az erőszaknak engedve masírozhattunk volna be a „birodalomba”. (Hitler bácsi őrült birodalmába.) Akkor, 1944. március 19-én, a németek bevonulásával tulajdonképpen minden eldőlt: hovatartozásunk és vele együtt a szabadságunk is. Döglődő egérré váltunk, melyért két megvadult macska küzdött, karmaikat belénk mélyesztve. Az egyik még mancsát rátéve, körmeit belevésve menteni akarta a menthetőt, a másikat a szerzési vágy hajtotta, meg a későbbi törlesztés, és sok mindent elmondhatunk, csak azt nem, hogy döntési helyzetben voltunk. Márpedig ha nem magunk döntünk sorsunkról, szóba se hozzuk a szabadságot.
Pillantsunk bele Márai Sándor egyik (Sándor Gyuri által is idézett) írásába. Névnapját köszönteni gyülekezett a rokoni és baráti társaság, „néhány atyafi”, ahogy Márai fogalmazott. A dátum: 1944. március 19-e. „A jelenlévő vendégek, rokonok — egy családtag kivételével — félreérthetetlenül náciellenesek voltak.” Óvatosan találgatták, mit hoz a jövő, mire számíthatnak a fagyos tavaszban, hogyan is alakul a hadi helyzet. És persze: „Mit várhat a magyarság a kataklizmában?” Vita nélkül egyeztek meg abban, hogy semmi jóra nem számíthatnak. „Amikor azt mondottam, vállalni kell a következményeket és szakítani kell a németekkel, a vendégek többsége bátortalanul, de helyeselt —„ Kivéve a nácibarát. „Amikor ellentmond-tam — írja Márai — meglepő válasszal felelt: „Én nemzeti szocialista vagyok! Te ezt nem értheted, mert tehetséges vagy. De én nem vagyok tehetséges, és ezért szükségem van a nemzeti szocializmusra.” Márai csattanós választ adott az önmagával és kijelentésével elégedett nácinak: „...én ugyan nem bízom a tehetségemben — olyan képesség ez, amelyet minden nap újra be kell bizonyítani —, de akkor sem lennék híve a nemzeti szocialista eszmének, ha tehetségtelen lennék, ami nem lehetetlen...”
Erről van szó! Az egyén, az ember dönt. És épp ezáltal: minden ember maga felel a kijelentéseiért, a támogatott vagy képviselt eszméiért, és legfőképpen a tetteiért. Való igaz, ott van mögötte az engedékeny, sőt, a gonoszságnak utat adó, önmagában is gonoszságokra képes vagy hajlamos hatalom, de gerincünk akkor is egyenes maradhat, ha helyet adnak a jobbra vagy balra hajlítgatásának, a zabolátlan pogromoknak, a fékevesztett garázdaságnak és a bírhatatlan kínzásoknak. A hatalom lehet (?) gerinctelen, mert ott, a hivatal íróasztalai mögött személytelenné válnak az egyének is, de az ember, a valóban egyedi, civil ember nem, semmiképpen. Akkor sem követhet erkölcstelen és elvtelen, embertelen és becstelen törekvéseket, ha a hatalom szemet huny fölötte, netán utat is enged nekik. Sándor Gyuri később Szép Ernőt citálja az olvasó elé. Írásá-ból emeltem ki ezt a kis részt: „...négy másik siheder az emeletet járja, hátha elbújt valahol valaki. Jön, még mindig jön egy-egy csillagos lakó. Vagyunk már vagy ötvenen. /.../ Az emeleten csak két nehéz beteget hagytak, azok nem tudnak lábra állni. Egyszer csak rákiált a kapunál őrködő nebuló valakire:
— Vesse le a kesztyűt!
Ott elöl egy úr kesztyűt húzott, vékony zsinegen lógatta valami csomagját, vágta az ujját a zsineg. Ezt kezdi szépen halkan a nebulónak magyarázni, de az újra ráharsant:
— Simon duma!
Nagy csend lett. Csak a hátam mögött sóhajtottak. Egész jóképű gyerek, hosszú, fényes haja van, lekente; festőnövendéknek is nézhetné az ember, ha civilben volna. Gondolom, gyárban volt; az a temperamentum, aki ordít a meccseken, míg be nem reked. Lehet, nem is rossz gyerek, csak a revolver meg a szurony vadítja, meg hát az eszme.”
Egyszerű, mint az egyszeregy: minden ifjú maradhatott volna ártatlan nebuló, járhatott volna a meccsekre, lányok után futhatott volna. Csak hát a szemet hunyó és engedékeny hatalom kezükbe adta a revolvert és a szuronyos puskát. Adj széket és asztalt egy portásnak, holnaptól ő irányítja a vállalatot.
Azt mondja Örkény: „E kor nekünk szülőnk és megölőnk. Tőle kaptuk az útravalót, hogy lehessünk hősök és gyilkosok egy időben, egy helyütt és egy személyben. Ki merre fordul, aszerint.” (Ott van Gyuri Idillkollázsában.)
Arra keresném a választ, hogyan vizsgáztunk, hogyan vizsgázott a kor magyarsága az 1944. március 19-től kezdődő, sok mindent eldöntő, kritikus időszakban. A válasznak kiváltképp a háború utáni esztendők, az elborzasztó ötvenes évek és a szépségében is tragikus forradalom kapcsán lenne súlya. Hogy tudniillik magunkra húztuk-e az ellenséget? Nem csupán a Szovjetuniót, mely húszmillió embert veszített a világra kiterjedő gyilkolászásban, hanem a nyilas rémuralom idején szerzett ellenséget, barátból, honfitársból ellenséggé váltakat, azokat, akik elszenvedői voltak az akkori nemzetiszo-cialista őrületnek, a terrornak. Előre is kiszámítható volt, utólag sem meglepő, ha az oroszok visszaverik a németeket, kitűzve a szovjet zászlót a Reichstagra, azokkal lesz (csak) elszámolnivalójuk, akik egyrészt ellenük fordultak (beültünk a már akkor is vesztesnek látszó Németország ölébe), másrészt azokkal, akik gátlástalanul és mérlegelés nélkül szolgálták a hitleri szándékot: zsidó és cigány holocaust, haláltáborok, elhagyott otthonok megszerzése, vagyonok (ingatlanok és ingóságok, műkincsek és arany ékszerek) lenyúlása. Az oroszok aligha tehettek mást: meg kellett szállniuk ezt az országot. Fájó, de érthető, a történelemben mindenkor így alakult a legyőzött népek sorsa, kivédhetetlenül, változtathatatlanul. Jaj a legyőzöttnek! És (lássuk be!) a jaj ’56-ig visszhangzott, de még ’56 után sem szűnt meg. Mert a húszmillió orosz (és más nemzetiségű) ember haláláért (életéért) részben mi is felelősek voltunk. Mi, mondom, de kifejezetten a ’44-től őrjöngő, dühödten tomboló nyilas testvérekre gondolok. Mi, mondom, mert akkor sem tagadhatom ki őket a magyarság családjából, ha ők csak egymás testvérei voltak. Magyar testvérek, de mint tudjuk, a család olyan, amilyen jön, nem válogathatunk. A barátainkat megválogathatnánk, de lám, mi legtöbbször még azokat is rosszul választottuk meg, ’44-ben sem volt másként. Talán még akkor is jobban jártunk volna, ha barátok nélkül maradunk. Ne szépítsük: nyilas testvéreink hozták a nyakunkra az örök és megbonthatatlan szovjet-magyar barátságot. Az új testvérséget. Azokat, akik a győztes előjogaként ránk kényszerítették barátságukat és testvérségüket. Köszönhetően a ’44-ben kormányzó, és ’44-től szégyenteljesen garázdálkodó magyar testvéreinknek. Ha most Sztáray lakás nélkül maradt, Recsket megjárt barátja története mellé ideidézhetnénk a lakásukból elhajtott zsidókat, és megírhatnánk, hány lakást tulajdonítottak el (így, ezenközben, ugyancsak szégyentelenül) a nyilas uralom időleges nyertesei, talán megérthetnénk (nem, nem az ÁVH-sokat), de az ’56 előtti helyzetet. Az ÁVH-sok tetteire (éppúgy, mint Sztálin oroszországi és kelet-európai fertőjére sem), a hatalom gazemberségére, a kínzásokra akkor sincs elfogadható mentség, ha magyarázat még úgy-ahogy volna. Erőszakra és emberkínzásra nem lehet erőszak és kínzás a válasz. Tudható, hogy fordul, állandóan fordul a kocka, és a hajdani erőszakra adott későbbi erőszakos válasz újabb erőszakot szül.
Szégyenkezem mindkét bagázs miatt. Éppúgy szégyenkezem, mint korunk németei szégyenkeznek a Hitlerhez csatlakozott és őt végsőkig (ki)szolgáló németek miatt. Azok miatt, akik kibújtak emberi bőrükből, és állatmód cselekedve gyilkolásba kezdtek. (Állatmód? Még a ragadozó is csak éhségének elverése miatt öl.) Szégyenkezem, ugyanakkor örülök, hogy nem kellett abban a korban élnem. És hálás vagyok a sorsnak, hogy ebben a korban is csak gyermekként szemlélődtem. Mai gondolkodásom és erkölcsi normáim szerint halálpontosan tudtam volna, hogy abban és ebben a korban hol a helyem, de ez a mai énem most, az és ez a kor után (és részint közben) formálódott ilyenné. És akkor még mindig ott vannak a bizonytalansági tényezők, melyekről nem dönthetek, melyekről nem én dönthettem volna. Melyekről én nem dönthettem volna. Arról pláne, hogy rámtörik-e az ajtót, hogy aztán az Andrássy út 60. után Recsken végzem, vagy már ott, az ÁVH celláiban.
Azt mondja Márai: „Nincs kifogás: minden nép felelős a sorsáért.”
Pontos, mindenkor kimondható, igaz és becsületes mondat, kikezdhetetlen.
Persze, lehet(ne) kifogásokat és magyarázatokat sorolni, hivatkozni történelemre, az első világháborúra és következményeire, a Hitler előtti baljós évekre és hatalomra jutására, a szerencsétlenségre, mely egész Európára, majd pedig az egész világra rászakadt, de ha folyton visszafelé megyünk és/vagy mutogatunk, soha nem tesszük meg a valóban előre vivő, a haladást szolgáló első lépéseket. Nem sok jót várhatunk a jövőtől, ha folyton folyvást a múltra hivatkozunk. Építkezhetünk belőle, ezért van. De ha nem töröljük ki a törlesztést és visszavágást az ezt kívánó elménkből, esélyünk sincs a vér nélküli jövőre.
Sándor Gyuri közöl egy Illyés Gyula krumplipucoló tudományával kapcsolatos történetet, majd idéz tőle, ebből való ez a mondat: „Az egyénben lévő potenciális gonoszságot tehát a hatalom tényleges aljassága mozgósítja, hiszen ha nem tart igényt rá, az nem realizálódik.” Ha ezt alapértékként és örök igazságként fogadjuk el, már csupán 1944-be (nyilas rémuralom, holocaust) és 1954-be (személyi kultusz tombolása) kell képzelnünk magunkat. A nyilas vezetés éppúgy igényt tartott a személyekben lappangó, egyébként is könnyen gerjeszthető és kifordítható gonoszságra, mint a rákosista, kommunista országlók, csodálkoznunk sem kell, hogy azonnal és szélsőségekig jutva realizálódott. Mert a magyar (talán más nép is, de keresnem kell, melyik, esetleg a német, Hitler szónoklatai hatására, igaz, már ez is múlt idő) rögvest teljesíteni, mi több, túlteljesíteni akar, megfelelni az elvárásoknak. És mindezt hittel, buzgalommal, szinte meggyőződésévé emelve, ami később épp annak okozója, hogy visszatekintve sem látja be hibáit, vétkeit, sőt, évek múltán is helyeslően bólint rájuk.
A következő idézet előtt egy történet Popper Pétertől: egyetemista barátaival vonult a tüntetők között. Mellette lépdelt Balogh Józsi, akit szeretnivaló csibészként mutat be Popper. Akár a dzsesszben, improvizáltak: akinek egy jó jelmondat az eszébe jutott, bekiabálta, a tömeg pedig helyeslőleg éljenzett. Balogh Józsi próbára tette a sokadalmat, és elkiáltotta magát: „Aranyfogat a parasztnak!” Akár verés is következhetett volna, de nem: a vonuló tömeg hurrázott és éljent kiáltott.
És most olvassunk bele Örkény (Sándor Gyuri által) idézett ’56-os noteszlapjaiba: „1956. október 23-án... /.../ Még akkor nem voltak fegyvereink. Még akkor igazi dühünk sem volt. Olyanok voltunk. Mint a fiatal kígyó, melynek még nem nőtt ki a méregfoga. /.../ ...még egyikünk sem tudta, hogy már felkelők vagyunk.” Aligha olvasni pontosabb meghatározást. A forradalmak nem úgy kezdődnek, hogy valaki kimondja: mától forradalom lesz. Avval kezdődnek, hogy az addig megalázott, semmibe vett, megnyomorított, mélyre nyomott nép, mint a levegőért víz fölé emelkedő bálna, megmutatja magát. Meg meri mutatni, hogy ő is van, hogy ő is valaki, egyáltalán: hogy létezik. Prüszköl egyet, hangját hallatva. És ha így együtt, elemi erővel emelkedik föl, nincs erő, mely visszanyomja. Vagy ha mégis, reménykedhet, hogy fölbukkanásától kezdve már a víz is másképp fodrozódik. Ez a forradalom: a senkik valamivé emelkedése, az erőtlenné tettek erődemonstrációja, a diktatúrában elgyávult emberek bátorsága. A forradalom felkiáltójel! Kettősponttal: bele akarunk szólni, hogyan (legyen) tovább, ezentúl, mostantól. Farkas Ferenctől idéz Örkény: „Ez a világtörténelemben az első morális forradalom volt.” Ő pedig (Örkény) azt kérdi: „Morális forradalom volt-e? a hajszolt munka, a szűk lakás, a létbizonytalanság és a szegénység volt a döntő — a kilátástalanság forradalma volt. Az adta az embereknek a bátorságot.” Most akkor kinek van igaza? Szőcs Zoltánnak vagy Örkény Istvánnak? A szabadság volt a kulcsszó vagy a kilátástalanság? Talán mindkettőjüknek, együttesen. Mert szabadság hiányában eleve minden kilátástalan. És persze a szabadságért vívott harcot a szabadság ismételt elrablásával torolják meg: marad a börtön, de mostantól mosolyog a börtön-igazgató. És szenvtelenül, zokszó nélkül küldi bitóra hajdani sors(és elv)társát, gonoszságban éppúgy megfelelve a (megszálló) hatalom elvárásának, mint az egyén bármikor. A nép pedig (mint a levegőt beszippantó bálna) ismét elmerül, reménytelenül, beletörődve sorsába. Örkény szikáran fogalmaz a bukás utáni napokról: „A legyőzöttek utolsó fegyvere a hallgatás.” Igen, mint ahogy a legyőzők első fegyvere az elhallgattatás. Majd végül, decemberben így ír az utolsó noteszlapjára: „Útban hazafelé, a Váci utcában, az Andrássy úton mindenütt menetelnek még a tüntetők. Állítólag a Parlament felé igyekeznek. Néhány napig csönd volt, az emberek beletörődtek, elfáradtak; ma megint fellobbant a tűz, egy lövés elegendő, és minden kezdődnék elölről.”
Tudjuk, nem kezdődött. Semmi sem kezdődött elölről. Pontosabban minden, ami azelőtt volt, elölről kezdődött, picivel másként, talán emberségesebben. De nem emberségesen. Mert a szabadság fölött rendelkezők mindig gondoskodnak arról, hogy a szabadság ne teljesedjen ki. Hogy korlátok közé préseljék, néha engedve egy kicsit, hogy magukat jobb színben föltüntetve, rájuk boldogan tekintő embertömeget tudhassanak maguk mögött, mellett, alatt.
Ottlik azt írja 1848. március 15-re emlékezve (Sándor Gyuri kollázsából való): „Az ilyen pillanatok, amelyben valami módon egyet gondolunk mindannyian, s amelyek valójában nemzetté teszik a népet, módfelett ritkák.” ’56 október vége és november eleje egy ilyen, hosszúra nyúlt, nemzeti egységet teremtő pillanat volt. Egyet gondolt a nép. Vagyis hát gondolt egyet a nép, és egyet akart. Egyet-értés volt. Jól hat egy civakodó népre, jót tesz egy csendesen polgárháborúzó népnek a forradalom, a válogatás nélkül, bárkinek kárt okozó árvíz, földrengés, szökőár, hurrikán, diktatúra. Egyszer talán a közösen élvezhető béke is elegendő lesz az egymás megértéséhez, az egymás iránti türelemhez és a mindenkire érvényes és bárkire ható testvéri szeretethez.
Ez ’56 üzenete. Meg az, hogy ha ég a bundád, gondold végig, mi történik (mi történhet), ha fölugrasz eloltani a tüzet.