Utolsó éves főiskolás koromban, 1989 márciusában Tudományos szocializmus tanárom kötelező irodalomnak jelölte meg a Magyar Szocialista Munkáspárt folyóirata, a Társadalmi Szemle frissiben megjelent különszámát: ebben olvastam életemben először az 1956-os — akkor még szigorúan népfelkelésnek nevezett — ellenforradalomról.
Nem volt, aki elmondja nekünk, mennyit hazudik a kiadvány. „A párt és az ország sorsát meghatározza, hogy az MSZMP, a kormány és más felelős erők megfelelő megállapodással eleget tudnak-e tenni a gyökeres és átfogó megújulás támasztotta feladatoknak, hogy elkerülhetővé tegyék mind a társadalmi robbanást, mind a konzervatív-erőszakos visszarendeződést, mivel mindkettő újabb nemzeti tragédiába ránthatná az országot és gátolná a szocialista megújulás nemzetközi folyamatait.” — írja záró mondatában. Talán nincs is mit ezen csodálkozni, hiszen a tantárgyat is Tudományos szocializmusnak hívták még, s nem a Filozófia, hanem a Marxizmus-Leninizmus tanszéken vizsgáztunk. Azon utolsók között lehettem, akiknek e lobogók alatt kellett számot adniuk ilyetén tudásukról — fájlalom, hogy 21 éves fejjel nem lehettem bölcsebb, hagytam, hogy átverjenek a népfelkelés-dumával.
Nem csak a fejem lágya nőtt be későn, hanem a szabadság szele is később csaphatott meg. ’89 őszén vonultam be katonának, egy lakott helyektől távol eső kis hegyi laktanyába kerültem. Éppen szolgálatban voltam az adótorony apró „lakókocsijában”, szokás szerint egyedül, mikor Budapesten kikiáltották a köztársaságot. Rádión hallgattam a közvetítést. Nem hagyhattam el a szolgálati helyemet, nem lehettem szabad még akkor sem, mikor az ország már azt gondolhatta: azzá lett. És csak rá egy évre, ’90 őszén, nem sokkal leszerelésem után, a négynapos taxisblokád ideje alatt ért utol a szabadság-szél. Ki tudja ma már, lassan fújt felém az a szellő, vagy én, a naiv tanító bácsi szaladtam előle a kelleténél gyorsabban. Mindenesetre azokban a napokban éreztem magam olyan szabadnak, mint még soha azelőtt. Hogy is lehetne véletlen, hogy „forradalmi hangulatban”, október 25-én kezdődött a blokád...
Tömegközlekedési eszközök nem jártak, kénytelen voltam alkalmanként gyalog bemenni a belvárosba. A békésen sétáló tömegben, azokban a csöndes „felvonulásokban” volt alkalmam végiggondolni, mit jelenthet számomra az ’56-ban ugyanott vonulók öröke. Oda- és visszafelé is felnéztem egy emeletes ház erkélyére, ahová egy hatalmas, éjszaka — milyen visszatetsző lenne most azt mondani: jobb napokon, még ha egyértelműen csakis a szerkezet működésére utalna: — világító vörös csillag volt odaerősítve; már kisgyermekként beivódott emlékezetembe a hozzá csatlakozó vastag zsinór, a villamosablakon keresztül mindig megbámultam, ha szerencsém volt, épp fújt a szél, nem a szabadságé, és úgy tűnt, mintha a zsinóron rángatná valaki a berendezést, akárha könnyű luftballont egy kisgyerek. No, nem annyira szép ez a kép, hogy szívesen álmodnék a viharvert fémdobozra erősített, kopottas piros műanyag lapocskákkal, de ha álmomban netán vennék egy piros léggömböt fekete műanyag zsinórral, és jól megrángatnám, mielőtt szélnek ereszteném, ma már tudnám, mit jelent.
2004-ben és 2005-ben Budapesten, az ’56-os központi állami ünnepségek meghívott előadójaként performanszt szervezhettem. Szólóban dönthettem, milyen műsort adok: ím, utolért a tudományos szólizmus, megértem ezt is. Megértem azt is, ha majd nem lehet többé ilyen műsorom — s nem azért, mert ki tudja még, honnan fúj a szél: ma már el tudom fogadni, ha egyszerűen ráun a melóra, nincs kedve fütyülni sehonnan, mert a semmittevés, a figyelői (harc)álláspont őrzése a dolga. Én pedig örömmel elnézem, ha a szabadságra ment szél csendje ül meg a tájon. Ha vihar lesz, ő tudja igazán, mi a dörgés.