Novák Valentin sorrendben ötödik megjelent kötete, úgy tűnik, valamiféle irodalmi aranymetszés szabályaihoz igazodik az életmű egésze szempontjából. Két verseskönyv, egy kisregény, illetve egy — mellesleg szerzőtárssal közösen írt, „négykezes”— nagyregény után, most a 2006-os könyvhétre novelláskötettel jelentkezett. Mindez azt bizonyítaná, hogy sokoldalú, több műfajban otthonos alkotószemélyiséggel áll előttünk, azonban az efféle vélemény, igazságértékeivel együtt is csak ügyetlen próbálkozás volna a novákvalentinség egészének definiálására. Írónk ugyanis költő, akkor is, ha pikareszk áltörténelmi regényt alkot, ha életszagú, „nyóckeres” kisprózát művel, ahol az omladozó bérházfalaktól a kiskocsmákig centiméterre beazonosítható helyszíneket mutat be, és költő maradna akkor is, ha a jövőben véletlenül megfeledkezne versírói-önmagáról. A költészetben kell hogy legyen valami nyelven-túli, nyelvszétfeszítő erő, valami olyan gondolatvibráció, amely a megszokott fogalmi világainkat hétköznapi jelentésszintjeitől az ismeretlen felé robbantja, távolítja el egy valódibb valóság közegébe. A költészettel átitatott prózai mű — ha olyan expresszív belső lüktetést hordoz, mint Novák legtöbb novellája — a katartikus, fel nem fedezett lélekmélyi tartományokba merülés izgalmával kecsegtetheti olvasóját, már aki fogékony az efféle élményekre.
A Magyar rulett írásaiból költészetté transzmutált prózai szaggatottság és maszkulin vehemencia árad. Már a borító fülszövege is mintha egy egykori Kassák-tanítvány kiáltványát röpítené világgá: „…Letettem egy újabb mérföldkövet, ami az idevetettség elleni felkiáltójel… Mint út-törő hosszítom életcsapásom, de nem tudhatom mi lesz a következő állomás, ami nem pihenni hív, hanem tovább lök az ismeretlenbe…” Itt jegyezhetnénk meg máris, hogy Novák világa jellegzetesen korszak-független, behatárolhatatlan, pusztán irodalmiságában létező, eseményeiben valóság-szerű, nyelvhasználatában fiktív eszközökkel leírt világ, amely röviden annyit jelent: korszerű is, meg nem is. Képeit és szóalakjait gyakran archaikus álöltözetbe bújtatja, noha vadul neo-szürreális és avantgárd, de posztmodern szövegelés-ellenes, mindezek ellenére általában valamelyest mégis huszonegyedik századinak tűnik. Gyanútlan olvasóknak, akik nem tudják hogy egy örök-lázadó költőember néha furcsának tetsző nyelvdekorációkkal telezsúfolt prózavízióit olvassák — kevésbé ajánlható. Pedig Novák — olykor úgy tűnik, akarata ellenére —, megpróbál szabályos, kerek, normális elbeszéléseket alkotni. Van történet, idősíkok, profi kidolgozottság, még tanulság és elmélkedések is — a rulett jól pörög, az alkotó nyugodtan hátradőlhet kényelmes kanapéján. Azonban valami mégsem tetszik neki, hiányérzete támad, újra nekifeszül a szövegnek, miként William Blake nyugtalanító látomásai után, és egy viharos éjszaka alatt a felgyorsult idő végzetes vágtatásával, fényéveket és agy-mélyi tartományokat beutazva, immár valóban kész a novákvalentini próza.
Három ciklus, kitűnő elrendezésben, történelem, fantázia-korok, életszagú kirándulások Pesten és egy szociális intézet sűrített levegőjű közegében. Jórészt vad novellák, kitűnő, asszociatív költői kalandozásokkal. Jórészt tragikus véget érő szereplők, csalódások, elmebaj-közeli monologizálások, halálos tőmondatok, benső felkiáltójelek, néha vér és agycafatos bérházfalak, magányos őrültek, tolakvó, sürgő szerencsétlenek világai. Lírai ecsetfestések is, jellemek igen sikerült ábrázolása minimál-eszközökkel, hajszolt és poroszkáló mondatok, persze minden második alatt egy állandóan ketyegő pokolgép halk morajlása — mindebben nincs semmi mesterkéltség. Novák csak reális próbál lenni, ezerszeres költői tudat-túlfeszültséggel reagál saját prózai próbálkozásai közben a világra, és kitűnő novellatémáit kibontakoztatva az alkotás heve versszöveg-ömléses indulatkitöréseket gerjeszt benne, amely azonban egyáltalán nem tűnik idegen elemnek a textus egészében, noha a fent említett olvasónak, aki járatlan a teljes nováki életműben, sokkoló, vagy legalábbis idegenszerű lehet. Novák Valentin pedig néha mintha élvezné is láthatatlan közönsége méltatlankodásait, pl. a Tájvizsgálók című novellájában következetesen Párt Jolán gyros-és kávéíró-ként jellemzi egyik hősét, csak hogy minket bosszantson. Mellesleg — hogy árnyaljuk kissé az eddigiekben sötétre festett hangulatképet — épp a Tájvizsgálók az (egyik) legjobb ellenpélda arra, hogy Novákot tragikus, komor alkatú íróként soroljuk be honi literatúránk kortárs alkotói közé, hiszen valójában remek humorral és gargantuai életszeretettel bír.
Ez az olykor túlzásokba eső létezésvágy indukálja legjobb darabjainak drámai hangvételeit, ahol a mindennapok világa és a sors kényszerűségei nem pusztán ábrázolható témákként jelennek meg számára. A kötet harmadik, befejező része a mozgássérültek világáról szól, nem érzelgősen, nem „beleélve magát” helyzetükbe, hanem olyasféle magasabb realitás rátekintő képességével, amellyel csak igazi költő rendelkezhet. Ha azt mondjuk, hogy a Magyar rulett novellái — igényességük és bizonyos provokatív vonásaik mellett — elsősorban kockázatos írások, talán akkor járunk legközelebb a felfejtésükhöz. Novák nyugtalanító stílusa mögött egy szimpatikus, de rokontalan egyéniséget találhatunk, aki valóban magának valóbb az átlagnál, és kétségtelen íráskészsége, nyelvteremtő fantáziája nem biztos, hogy a mindenkori olvasó megértésével találkozik — hiszen őt olvasni is kockázatos lehet! Nem tűri a figyelmetlenséget, a szentimentális vagy a pusztán agyjáték-szerű kíváncsiskodást, az ő írásaiban a létezés egésze a tét, miként sérült hősei többségénél, akik ezt a rájuk méretezett kozmikus szadizmust, vagy tragikomédiát így viselve el, görgetik magukat előre, az ismeretlen felé…