Szeptember 8. Kisboldogasszony napja. Vagy kis boldogtalan asszonyé? A vonatút a hetek óta tartó kimerültség kábulatában telt. Miután minden várakozásom ellenére térkép segítségével megtaláltam a szálláshelyet, vacsorázni indultam. Nem is tudom, mi zavart: a reggel óta kínzó fülfájás, az anyagi helyzetem, ami sosem engedi, hogy oda üljek be, ahová akarok (így a végén egy rémes önkiszolgálóban kötöttem ki cementjellegű lencsefőzeléket enni, amiben megállt a kanál), vagy egyszerűen csak az egyedüllét.
Egyedül jöttem, talán jobb is lett volna, ha így marad, nem tudom, miért ragaszkodom évről évre kétségbeesettebben a kettesben töltött időhöz, reménykedve, hogy ettől újra kihajt a kapcsolatunk, mint nagyiéknál a halottnak tűnő ecetfa minden tavasszal a kőkerítés repedéseiből. Szorongás, mint már évek óta, a pánikroham határáig, mikor érkezik, mit fog mondani, ahogy évek óta rettegtem, mikor jelenti majd be, hogy ennyi volt, nem bír tovább elviselni. Hogy őt hívtam magammal, nem tudom, bátorság-e vagy szimplán önkínzás.
Ténferegtem a belvárosban, besodródtam egy templomba is, nem akartam, de kiszaladt a számon a fohász: Uram, add vissza nekem! Az egri barátokat nem lehetett a szögről leakasztani, egyedül kóboroltam, pedig ha csak pár órát át nincs kihez szóljak, úgy érzem, becsavarodom, és már nem fogok tudni megszólalni se többet; hát most mászkáltam a péntek esti város kihalt utcáin, és hirtelen megint irreálissá vált minden. Lehet, hogy meghaltam, csak nem vettem észre, aztán reinkarnálódtam, csak tévedésből nem törölték az emlékeimet. Álltam a tükör előtt a McDonald’s-ban, az arcom valahonnan ismerős volt. Legalább az. Úgy hívom ezeket a helyzeteket: emlékképzők, mert felejthetetlenül intenzív az álomszerűségük. Máskor élvezem ezeket az alkalmakat, amikor megvan a kapaszkodóm, a jól lebetonozott hétköznapok, most rettegés fogott el: hol van az életem? Az egyetlen reális a társam hangja volt a telefonban. Beszéltetett és beszéltettem folyamatosan, ahogy a pánikrohamok idején. Mire besötétedett, meg tudtam kapaszkodni a szavaiban.

Fél tizenegy felé érkezett meg. Elsétáltunk a szállásig kedélyesen beszélgetve, kézenfogva, a szobában ücsörögve megvacsoráztunk, megtárgyaltuk, milyen albérletet talált, én mennyiért akarom kiadni a lakást; idilli falatozás, amióta elköltözött, nem eszik húst, úgy látszik, ennyire besokallt az enyémtől, vagy a lelkiismerete nem engedi, hogy miatta még egy állatot bántsanak, épp elég ez a majd’ hatvankilós zálogos tehén, aki hetek óta bőg utána esténként az ágyában, hogy nincs mellette… vagy hogy nem ő van mellette, most is megkértem, hogy húzza mellém az ágyát, mosolyogva tette meg, mint akinek már teljesen mindegy, közel van-e vagy távol, olyan messze aludt tőlem a mellém húzott ágyban, hogy akkor se érem el, ha kinyújtom utána a kezem. Mégis elég volt csak meghallanom az ismerős szuszogást, hogy megint úgy érezzem, minden rendben, újra a saját életemet élem. Három hét után először végigaludtam az éjszakát.

Szeptember 9. valami szombat, nekem talán a remény szombatja, hogy kiderül, mégsem bírjuk egymás nélkül. Nyolc éve megszokott közös ébredés, félig kinyílt szemmel rögtön a kávét kerestük, a kollégiumi büfében találtunk is valamit, ami egynek jó lesz, aztán tekeregtünk kicsit a városban.
Az Alexandrában rám néztem a polcról, zavartan elfordultam, persze semmi álszerénység, jó volt látni, hogy ott virítok-virulok, de a zavar megmaradt, mint később a pesti új könyváruház nyitási hetében, ahol a 25%-os akcióra való tekintettel úgy döntöttem, veszek egy példányt a saját könyvemből, de megkértem, legyen az ő kosarában, nehogy valaki felismerje: az én arcom néz a borítóról az én kosaramban. Némi olvasgatás, ahogy megszoktuk: más érdekel, de rohanunk mutatni a másiknak, ha valami érdekeset találtunk, aztán irány az óránként induló Város a város alatt című kiállításra, félelmetes píárja van, együtt emlegeti a Szépasszony Völgyével és a Fazolai kapuval az EgriEst és az utcán a tájékoztató nyilak, ráaásul a címe is jól hangzott, fél pentameter sor — fél siker. Fejenként ötszáz forintért vettük a jegyet, azt ígérték, a barokknál régebbi Egert mutatják be az érseki pincék. A rács kinyít, és kezdetét vette
A Nagy Egri Átverés, amit legszívesebben internetes fórumokon terjesztenénk azóta.
A kiállítás vezetőjét először pályaelhagyó pedagógusnak gondoltam, mert csillapíthatatlan szájmenése volt, csak neki lehetett igaza, imádott leckéztetni, és megfellebbezhetetlen ítéletet mondani arról, amihez a legkevésbé sem ért. A pincerendszer valaha bor tárolására szolgált, aztán a hetvenes években lebetonozták, azóta nem jó semmire, viszont nem szakad be. A kiállítás 2010-ben panoptikum-szerűen fogja bemutatni Eger történelmét, addig azonban töküres, csak egy elvetélt tanár vezetgeti benne a jól beetetett turistákat, gondolom, az átverések fejenként ötszáz foríntjából (kedvezmény nincs!) össze is fog jönni a pénz a remek ötletre. Eleinte még jól bírtuk a klímát és a szózuhatagot egyaránt, de mikor megtudtuk, hogy a folyamatosan szívárgó egri kemény vizet, ami a pincében csordogál, üvegcsőben kívánják elvezetni, ahol látni lehet majd a vízkő növekedését, és ez lesz majd a turistacsalogató, mert a vár, az 1552 óta ugyanolyan, de a vízkőlerakódás vastagsága milyen gyorsan változik majd az üvegcsőben, na akkor ment ki nálam a biztosíték, és láttam, hogy nála is olvadozik. Nem tudtuk eldönteni, szégyelljük-e magunkat, amiért így megvezettek, vagy fel legyünk háborodva, hogy errefelé ezt is lehet megfelelő vastagságú arcbőrrel. Abban megegyeztünk, terjeszteni fogjuk, hogy senki ne menjen a Város a város alatt című egri kiállításnak a közelébe se. Legalábbis 2010-ig. Aztán nézheti a vízkövet.
A nagy csalódásra ebédelni kellett, olyan helyet találni, ahol nem túl drágán jót adnak, persze valamit hús nélkül is, a rántott sajt mindig bejön ilyenkor. Nagy zabálás, fagyi, aztán sétáltunk tovább, az ebédhez elfogyaszott fröccs enyhe szédületében. Felmásztunk a minaret (vagy minaré?) tetejére, (befröccsözve, papucsban a 190 lépcsőn), megállapítottuk, hogy a müezzinnek lehetett a legjob segge az egész városban, aztán úgy döntöttünk, adtunk eleget a bédekkernek, már csak céltalanul mászkáltunk.
Megkóstoltunk valami gyümölcskávét, aztán találtunk valami vidám, buta mozit a Shrek alkotóitól, jegyet vettük. Beléptünk az orfeumra emlékeztető moziterembe, szólt valami zene, valami? Cserháti Zsuzsától a “Boldogság, gyere haza”, ami ha nyolc éve nem is, de hat éve mindenképp ő a számomra, és a fohász, hogy ő meg én mindig, hogy ha elmegy is, jöjjön haza, és ne haljon meg, elég meghallanom, hogy sírva fakadjak, vannak ilyen dalok, Sting Fragile-ja, Lovasitól a Mennyország, szégyellem, de a második hangtól bőgök, tudja ő is, mert amikor kimeredt szemmel ránéztem, még nem is a refrén szólt, de felismertem, már ő is tudta, mi ez, mi nekem ez a ronda giccs, és hogyan vált időszerűvé: “boldogság, gyere haza, késő van, gyere haza, honnan jössz, nem érdekel, gyere haza, csak ennyi kell!” Még nem is a refrén, már bőgtem a nyakába borulva, mint a zálogos tehén, mint akkor, amikor megmondta, hogy elmegy, átölelt, mint akkor, szinte érzelem nélkül, csak a szánalom vezette a karját, bögtem akkor is, de nem mondhattam, hogy maradj, megölelt, elmenjünk innen, kérdezte, csak ráztam a fejem, engem meg a zokogás, megnéztük a filmet, semmire nem emlékszem, csak a teknősbéka orrára, ami pont olyan volt, mint Fülöp Gabóé, aztán vége lett a filmnek, még nevettem is rajta, komolyan, aztán vacsorára valót vásároltunk, szerencsére nála szinte mindig van fényképezőgép, jól is fotózik, megvolt mindenről a dokumentáció, vissza lehetett sétálni a szállásra belefáradva a melegbe és a kószálásba.
Estefelé azért elindultunk a Szépasszony völgyébe, megnéztük a térképen, merre kell menni, aztán ahogy kiértünk a belvárosból, vissza is fordultunk, mert messze van, mert ki tudja, milyen állapotban kell majd az éjszakából hazavánszorognunk, mert majd eltévedünk, mert álmosak vagyunk úgyis. Azért a főtér mellett egy-egy pohár borra volt erőnk, hűvös volt, hűvösebb, mint hittem, érzékeny vagyok erre is, a bor utolsó kortyait már benn ittuk, siettünk vissza a szállásra.
Korán lefeküdtünk, már tíz előtt, egymás mellett, de távolabb, mint mikor ő Rómában, de még így is ugyanazt a nyugalmat éltem meg: az ő illata, az ő szuszogása, és lehet mellettem más illat más szuszogás, az nem az övé, amellett nem tudok így aludni majd’ tizenkét órát zavartalanul, tisztes távolba húzódva, mert nem akarja, hogy hozzáérjek.

Szeptember 10. vasárnap, a nagy büdős rádöbbenésé. Reggel megint elcsodálkoztam a nyugodt alvásomon, ő még nem volt fenn, próbáltam odabújni hozzá, nem reagált, ahogy korábban is hiába próbáltam hónapokon át, ahogy ő próbált hozzám bújni éveken át, megérdemeltem, hogy most is hiába. Talán ettünk valamit, már nem emlékszem, aztán elindultunk kávézni, előző nap kinéztem egy Görög kávézó nevű helyet, sokáig ültünk ott, mert a békebelinek nevezett kávé finom volt és hatalmas bögrében szolgálták fel, aztán kisodródtunk a Dobó térre, szólt a Fragile Stingtől, már nem is sírtam, valami oldsmobil-találkozó járta épp a végét, járták végüket a szebbnél szebb régi autók, jobbnak képzelt boldog békeidők relikviái, megint besodródtam egy templomba, most már térdre lökött a fohász (mikor térdel egy kálvinisita?): Uram, add vissza!, aztán sodródás tovább, a régi autók eltűntek, csak egy égett gumicsíkot hagyott maga után emlékül egy hatvanas évekbeli Cadillac.
Végül csak elráncigáltuk egymást a Szépasszony Völgyébe, úgy alakult, hogy most ittam ott először. Rám is fért, már vakítóan világos volt, hogy minden kedvessége mögött a közöny lapít, ahogy a barátnőm mondta évekkel korábban, sokáig fog tűrni, aztán érzelmek nélkül, mosolyogva átlép rajtad, hát így lett. Kellemes pincét találtunk, ahol zsíroskenyeret is adtak a borhoz meg sajtot, ittunk, nem tudom eldönteni, hogy élvezetből vagy kétségbeesésünkben, én attól tartok, csak tompítani akartam a felismerést, ami kilökött a hetek óta tartó sokkból: itt nincs visszatérés, meg kell keményítenem a szívem, és lábra állni egyedül… tizenkilenc éves koromtól három hétnél tovább nem voltam egyedül. Azt hiszem, mindketten kellemesen berúgtunk a melegben, sosem gondoltam, hogy berúgni ilyen kellemes, most is épp azt csinálom a számítógép előtt ülve, míg összerakom ezt a szöveget, vettünk bort, annak iszom a maradékát itt a gép előtt.
Még volt időnk a szálláson kissé kiheverni az alkoholgőzt, addigra visszatoltuk az ágyakat a helyükre, mindketten aludtunk egy kicsit, én hamarabb felébredtem, átmentem mellé az ágyra, megöleltem, semmi reakció, nincs válasz, ha a Honvéd Férfikar felhördül egy jó nő láttán, Vili bácsi, a kórus legidősebb hímtagja csak legyint: hagyjátok, őt is unja valaki, azt hiszem, ez a tény forog fenn…
A vonatindulásig még néhány perc volt, kellemesen csevegtünk, csak reméltem, hogy nem adom jelét a zuhanásnak, a mosoly megmaradt, talán repedezett kissé, de annyi baj legyen (ennyi baj van!), másodpercre és milliméterre való összeszokás, a vonaton mégsem beszélgettünk, olvastunk mindketten, én rágcsáltam magamban a felismerést, hogy hiú remény volt Eger vonzerejétől megváltást várni, ő nem tudom, min gondolkozott.
Gábor, volt kollégám telefonált, hogy elém jön a vonathoz, az egri gyors behozta a tíz perc késést, elbúcsúztunk a Keletiben, én Gábort vártam, késett, szájon csókolt köszönésképp, pedig nem tudta, hogy most már lehet.