Nem arról fogok mesélni, hogy bizony én a forradalom hőse voltam, mondjuk, lehet, hogy nem tűnne föl, annyian vannak ma már. És ahogy múlik az idő, úgy egyre többen lesznek. A sokmillió hős országa ez, hős volt a feljelentett és a feljelentő is, hős volt az ávós, hős volt az egyetemista, hős volt az is, aki itthon maradt és hős volt az is, aki elment. Idővel kiderült, hogy voltak jobb- és baloldali hősök is, és az is, hogy ők már akkor tudták, hogy ők azok; aztán voltak reformkommunista és sima kommunista hősök is, bármit is jelentsen ez; a legújabb kor találmánya pedig az „ugyan forradalmár volt, de ma már magyarellenes”, amiről persze meg kéne kérdezni a kitalálóit, hogy mit is jelent pontosan, de akkor ugye szóba kéne állni velük. Mindenesetre ebben a sorban én is nyugodtan elférnék mint hős, és még az sem jelentene problémát, hogy akkor még meg sem születtem.

Nem, én inkább arról fogok mesélni, hogy hogyan lettem kommunista. Mondjuk, elég későn. Minden indíttatásom megvolt hozzá, a gulyáskommunizmus már kihűlő, utolsó évtizedében láttam meg a napvilágot, tökéletes időzítéssel a nagy októberi szocialista forradalom napján, ami magyar idő szerint november hetedikére esett. Csak én hatvanöt évvel később, 1982-ben. Ez minimum olyan kezdést jelent, hogy az ember születési dátumáról egyből teret, utcát neveznek el, meg telelógatják a várost zászlókkal, ha eljön a nap. Márpedig az még eljön néhány évig, ebben a formában. Csak akkor még azt nem tudtuk, hogy hány évig.
Kommunistává érésem is némileg a zászlókhoz kötődik, bár hogy pontosan melyik nemzeti ünnepen történt, azt már nem tudom. Mindenesetre az óvodában, amit egyébként a fehérvári urbánus folklór „gumis” óvodának nevezett, azért, mert az udvaron már nem használatos gumiabroncsokból gyártottak nekünk az egyébként mindig leleményes szocialista-realista tervezők játszóteret; traktorgumiból volt a homokozó, a játékbusz ülései, de még a mászóka is. A busz elejére kaptunk egy Ikarus kormánykereket a helyi üzemtől, és aki odaült a volánhoz onnantól kezdve hosszasan ecsetelte a mögötte ülőknek, hogy most éppen merre járunk, hogy ez most Drezda vagy Varsó vagy Szófia, attól függően, hogy azon a nyáron a szüleivel éppen hol voltak. Akkor még nem tudtam, hogy ezt hívják idegenvezetésnek, és hogy ez egy szakma. Úgy hírlett, hogy a változás után az óvoda épületét visszakapta az egyház, de ők nem nagyon tudtak vele mit kezdeni, és a színes gumiabroncsok is eltűntek az udvarról, hogy ha arra járok, ne felejtsem el, hogy már felnőttem. Azóta nem látok minden nap sárga, piros és zöld gumiabroncsokat — és ez némileg megnyugtató.
De vissza a zászlókhoz.
1987 őszén vagy tavaszán, és akkor itt most hosszú és elérzékenyült leírás következne az időjárásról, a könyvtárszobába beszűrődő tavaszi tompa fényről írnék, ami láthatóvá teszi a port, vagy a sárga és vörös levelekről, amikből a szebbeket össze szoktuk gyűjteni, és amik között még látszott a szintén vörös murva; ha tudnám, hogy melyik nemzeti ünnep alkalmával is történt mindez. Maradjunk annyiban, hogy hűvös délelőtt volt, bent ültünk a nagyteremben, minden asztalnál öten-hatan. Akkor még nem tudtam, hogy később a főiskola angol szakán ezt majd „group work”-nek fogjuk hívni, de szerintem ezt az óvónők sem sejtették. Pedig ők nagyon okosak voltak és, ahogy ma mondanánk, politikailag nagyon kiegyensúlyozottak, se erre, se arra, inkább mindenhova egy kicsit — ki volt centizve minden, mint a BBC-nél. BBC-kompatibilis óvónők. A nemzeti ünnep kapcsán ugyanis, hogy lefoglaljanak minket ezen a hűvös délelőttön, kis zászlókat gyártattak velünk, félfamentes papírból meg hurkapálcikából. Akkor még nem tudtam, hogy ez a feladat több szempontból is nagyon ki van találva. Egyrészt pontosan illeszkedik az akkori képességeinkhez a hajtogatás, a ragasztás, a zászlók kifestése, másrészt pedig mintegy elvetették bennünk a szocialista öntudat mellett a nemzeti öntudat később égig érő, húsevő növénnyé kifejlődő magjait is.
Persze voltak ellenállók, akik akkor sem bírtak magukkal, és ugyan az elején a hős jelzőt nem kértem, az ellenállóval ez esetben muszáj kiegyeznem.
Pedig a feladat nem volt bonyolult. A két papírlap közül az egyiket vonalzóval és ceruzával fel kellett osztani három részre. Aztán a három sávot értelemszerűen befesteni, pontosabban csak az alsót meg a felsőt, a középsőt pedig szabadon hagyni a rossz minőségű félfamentes papírlapon. Így jött ki a piros-szürke-zöld. Némi hibaszázalékkal. A másik lapot pedig úgy ahogy volt vörösre kellett mázolni. Aztán a papírlapok szélét beragasztózni és a hurkapálcikára illeszteni, hogy aztán mikor anyu vagy apu értünk jön, boldogan lobogtathassuk hazafelé az ilyen-olyan szélben. A többiek dolgoztak, félig kidugott nyelvvel vonalaztak és festegettek, de nekem a vonalazás sose volt az erősségem. Gondoltam, előbb a vörössel kezdem, az a könnyebb. Akkor még nem az volt, hogy szovjet meg hogy magyar. Hanem volt a vörös meg a piros-fehér-zöld. Vagyis a piros-szürke-zöld. Akkor még nem tudtam, hogy a helyzet nem ilyen egyszerű, nem csak a Szovjetunióval nem, hanem magával a zászlójukkal sem. Arról csak később szereztem tudomást, és öntötte el akkor némi melegség a lelkemet visszagondolva a szerető óvónénikre, hogy a sarló-kalapács kérdéstől minket megkíméltek. A vörös zászló tehát csábítóan egyszerű feladatnak tűnt, belenyomtam az ecsetet a vörösbe, aztán csak úgy fröcsögött a vízfesték, folyt le a papírról, végig az asztalon, végig a kabátomon, le a székre és a padlóra. Az első zászlóval hipp-hopp végeztem. Aztán jött a második, de a párhuzamos vonalazáshoz, meg az óvatos festéshez, hogy a piros meg a zöld ne folyjon át a szürke részre, továbbra sem volt nagy kedvem. Persze elkezdtem, és úgy döntöttem, hogy felülről indulok. Az ecsetet azonban már annyira belemártogattam a mélyvörös festékbe, és nem is nagyon volt kedvem kimenni és kimosni, hogy kiegyeztem magammal abban, hogy jó lesz oda az is a sima piros helyett. Aztán rámentem a papírra, de amikor a mélyvörös először átfolyt a határon és kérlelhetetlenül betört a tiltott részre, már nem bírtam tovább a feszültséget és mintegy lázadásként, felszabadultan és önfeledten mázolni kezdtem a többi sávot is, megállás nélkül, kérdés nélkül, és festettem az egészet újra mélyvörösre. Belemelegedtem a munkába, kértem még papírt és még hurkapálcikát, azzal, hogy az előzőeket elrontottam, aztán megint nekiálltam, megint a vörös, megint egy zászló, föl se néztem egy percre sem, nem láttam a többieket, se az óvónéniket, csak járt a kezemben az ecset, egyik lap jött a másik után, akkor még nem tudtam, hogy ezt sztahanovizmusnak hívják, de ha mondjuk tudom, valószínűleg attól sem tértem volna jobb belátásra.
Mire a szüleim megjöttek tizenöt szovjet zászlóval voltam készen, és mint aki jól teljesített, büszkén álltam velük az ajtóban. Apám, aki soha nem lépett be a pártba, mondjuk kulákcsalád fiaként nem is nagyon hívták, és állítása szerint a KISZ-be is csak a titkárnő miatt lépett be, nem csóválta a fejét, de azért az óvónőkre se nézett nagyon. Aznap nagyon gyorsan be kellett szállni a narancssárga Polskiba, de hogy lássam, nincs harag, még hetekig félfamentes papírból és hurkapálcikából készült vörös zászlók díszítették a lakást mindenütt.

Az óvodában a kerti játékok egy hatalmas dobozban voltak az eresz alatt. Ebben voltak a homokozó vödrök, a lapátok, a hullahopp karikák, az ugrálókötelek meg a műanyag autók. A hullahoppokkal meg az ugrálókötelekkel nem volt gond, azokból a halódó szocialista ipar könnyebbik ága rendesen termelt, és ezek a lányok kinti szórakozását többé-kevésbé meg is oldották. A műanyag autókból azonban hiány mutatkozott. A halódó szocialista ipar vegyi, egészen pontosan fröccsöntő ága ugyan sok szépséggel megajándékozta a világot, az óvódásoknak szánt műanyag kinti autókról azonban mintha megfeledkeztek volna. Persze az is lehet, hogy csak a mi óvodánk intézte rosszul a beszerzést, vagy túlrendelték magukat gumiabroncsokból. A műanyag autók között is volt kettő, amire mindig kitűntetett figyelemmel voltunk, nevezetesen a kettő darab fröccsöntött Pontiac Firebird. Az egyik piros, a másik sárga. Szinte láttuk a lángokat, ha egymás mellé tettük a kettőt. Ezekért volt érdemes harcolni, ezekért volt érdemes reggel elindulni a „gumis” óvodába, és ezekért volt érdemes sietni az uzsonna után. A többi fröccsöntött Wartburg és Barkas egyáltalán nem mozgatta meg a fantáziánkat. Csak az számított a kinti játszások során, aki a két Firebird valamelyikét megszerezte. A többiek csöndesen és megtörten szállították a homokot a platós Barkasokkal, és igyekeztek nem nézni egymásra. Fájt egymás látványa. A két Firebird ügye mentén aztán spontán szerveződések és szövetségek alakultak ki. Az a wartburgos ugyanis azért mégiscsak kiemelkedett a többiek közül, aki a száguldó Firebirdöt követhette, ahogy tudta. Azok kaptak valamennyit a Firebirdöt birtokló tündökléséből, a többiekre egy hanyatló rendszer sötétsége borult. Úgy tetszett, számukra nincs remény.
Az uzsonna után amint lehetett, felpattantunk az asztaltól, rohantunk felvenni a kinti cipőt, és alig vártuk, hogy az óvónéni végre kinyissa előttünk az udvarra nyíló ajtót. Úgy készülődtünk, ugyanazzal a megfoghatatlan elszántsággal a szemünkben, mint a rövidtávfutók, de itt nem voltak sávok felfestve, kíméletlen belharc folyt a pályán. Annyira készültem az indulásra, hogy a mindig bonyolult NDK-s szandált végül alig tudtam becsatolni, félő volt, hogy futás közben kioldódik, és akkor biztos, hogy mára annyi a Firebirdnek. Aztán végre nyílott az ajtó, a nap hirtelen a szemünkbe sütött, de mi elindultunk — még akkor is, ha egy darabig nem láttunk semmit. Aztán később is csak az előttünk lévő hátát. Éreztem, hogy a szandálom csatja lazulni kezdett, de nem törődtem vele. Futottam, mert a barátom is futott, a Gergő, és milyen csoda is lenne az, ha ma mi ketten szerezhetnénk meg a piros meg a sárga Firebirdöt. Miután majd kifújjuk magunkat és a győzelem mámorában újra meg tudunk szólalni, még azt is felajánlom neki, hogy válasszon, cserélhetünk, ha esetleg ő nem azt a színűt szeretné, amelyik nála van. Akkor már ezt is megtehetjük. Ha miénk a Firebird, akkor már mindent megtehetünk. A szandál csatja egyre lazult.
Akkor még nem tudtam, hogy az, hogy ennyi emberre mindössze két nyugati autó jut, az még a szocializmus, de az, hogy ezekért versenyt kell futni, az meg már a kapitalizmus. A kapitalizmus akkoriban a GMK volt, de azért az mégsem ugyanaz.
Nem estem el végül, de a Firebird se lett az enyém. A Gergő is mindössze csak egy Wartburgot fogott magának.
Kinéztem az útra, ahol eközben a valódi autók futottak, számoltam ameddig bírtam a Barkasokat, aztán a Skodákat meg a Wartburgokat, és nagyon de nagyon vártam, hogy feltűnjön végre egy csapott orrú, szikrázó fényű piros vagy sárga autó, és azt mondhassam végre: egy.

Családilag elmentünk megnézni azt a helyet, ahol Kanizsán a tömeg közé lőttek. Láttam azt a fát, amibe az én apám mellett csapódott be a golyó. Ő se lett hős: a golyó sem találta el, és ráadásul itthon is maradt. Akkor ott azért elég távolinak és értelmetlennek tűnt az én tizenöt vörös zászlóm meg a piros Firebirdöm. Akkor még nem tudtam, hogy mindez ezért volt. Hogy mindenki szabadon választhasson színt magamnak, és hogy akkor is versenyt kelljen futni, ha épp nem akarunk. Akkor még nem tudtam, hogy aznap este a récsei Teri nénjénél azt nézzük majd a tévében, amint az utolsó orosz katona is elhagyja az országot, miközben krumplit pucolunk, mert falun nem áll meg az élet. És hogy elvágom majd az ujjam, de akkor már nem sírok.
Azt sem tudtam, hogy néhány hónapon belül mindenki színt választ magának, aztán futásnak ered, maga sem tudja merre. Valószínűleg mindenki a maga Firebirdje után, de közülük sem éri el majd mindegyik. A legtöbb nem.
És mégis, ezért volt minden. Hogy akkor ilyen egyszerű. „Ilyen egyszerű, igen, ilyen egyszerű volt minden.”
Jó néhány nyárral később aztán a szigligeti szomszédságban, amikor megállok a kertkapu előtt, és az előző éjszakai pincejárástól megfáradva igyekszem erőt meríteni a balatoni reggelből, Mécs Imrét pillantom meg, amint a lehullott körtét szedi fel éppen a földről. A legkisebb gyerekei a szomszéd udvarban sikongatnak, játszanak, az én barátaim még mélyen alszanak szanaszét a házban. Jó napot, mondom én; szép időnk van, mondja ő.
Akkor még nem tudtam, hogy ugyan mindegyik nap nem jó, de az idő az valóban szép.
Valóban szép.