Nyár van. Meleg.
Igazából még nincs is nyár, május eleje van, de már júliusi a forróság.
Mindenfelé a nyárfa virágját látni.
Amélie szereti. "Májusi hóesésnek" hívja a nyárfa virágzását, a kertjükben kicsi kupacokat csinál a repkedő fehér bolyhokból, órákig képes nézni, ahogy sodorja őket a szél.
Ülünk egymás mellett a porban, süt ránk a nap, együtt figyeljük a kupacba összeálló nyárfavirág-bolyhokat.
Szombat van, kora délután.
Amélie azt mondja:
- Voltam a pincében. Elmentem egészen a kőrakásig. Már nem olyan, mint ahogy mi ott hagytuk. Valaki tovább bontotta. A nyílás, amin eddig a patkányok jártak ki-be, most sokkal nagyobb. Akár egy ember is elférne benne. Keresztül lehet rajta bújni.
- Megpróbáltad?
- Nem. De bevilágítottam a petróleumlámpával a nyílásba, és láttam, hogy mögötte tényleg van egy alagút. Kiszélesedik a nyílás, és vezet valahova. Lehet, hogy igazuk van a katonáknak, és egészen a hegyen túlra is el lehet jutni. Át a határon.
- Szólj a nagymamádnak. Talán szólni kellene valakinek.
- Szeretném megnézni először. Menjünk le egyszer. Együtt. Tovább mehetnénk a járatban. Mit gondolsz?
- Szerintem veszélyes. Inkább szólni kellene a katonáknak. Mondjuk, a kopasznak. Yurijnak. Annak, aki hozzánk szokott jönni. Az tudja, mit kell ilyenkor csinálni. Mondják, hogy a hegyen túlról veszélyes emberek jöhetnek. Olyanok, akik nem szeretnek minket.
- A nagymamám azt mondta, hogy a katonáknak végük lesz hamarosan. Hogy jönnek a felszabadítók, és egészen másképpen fogunk élni, mint eddig. Lesz pénzünk, gazdagok leszünk, és oda megyünk, ahova csak akarunk. Olyanok leszünk, mint akik a határon túl élnek. Azok ott mind-mind gazdagok. Mindenkinek van autója. És sokat utaznak. Mondják, hogy a tengerpartra is elmehetnek. Hajóval utaznak, távoli szigetekre. A nagyi egyszer azt is mondta, hogy a tengerparthoz közeli szigetek szikláin meztelenül napoznak azok, akik a határon túl élnek. Meztelenül, férfiak és nők, vegyesen. Nudistáknak hívják őket. Azokat, akik a határon túl élnek, és ilyeneket csinálnak. Te már láttad a tengert?
Hallgatok. Az ujjammal rajzolgatok a porban, lerajzolok egy harckocsit, a tetején katona ül, fején rohamsisak, kezében virágcsokor.
Mutatom Amélie-nek, nevet:
- Olyan, mint a kopasz katonátok. A Yurij. Tisztára olyan.
- Az nem a mi katonánk. Nekünk nincs semmiféle kopasz katonánk. Yurij nem a mi katonánk. Csak néha eljön hozzánk. Hírt hoz az apámról - mondom Amélie-nek.
Aztán arra gondolok, hogy nem meséltem el neki, mármint Amélie-nak, azt, amit velem csinált Yurij, a kopasz katona. Arra gondolok, hogy egyszer majd el kellene mondanom. Hogy mennyire rossz volt. És miközben erre gondolok, megint üresnek érzem magam, mint akkor.
Aztán azt mondom Amélie-nek:
- Tudod, Yurij az apám legjobb barátja. Majd egyszer meglátod az apám. Erős és magas. Neki is van autója, mint azoknak, akik a határon túl élnek. Gyönyörű autója van. Olyan, amilyenekről azt mondják, hogy a filmekben lehet ilyeneket látni. És ő már látta a tengert is. Mesélte az apám, elmesélte nekem, hogy egyszer még a víz alá is lemerült, egészen mélyre. Azt mondják, ott, a tengerben, a víz alatt csodálatos lények élnek. Igazából. Sárkányok is, például. Igazi sárkányok. Olyanok, amilyenekről a mesékben hallani. Ha Yurij elmegy, akkor majd eljön hozzám az apám. Ő nem katona. Yurijjal jóban van, de a katonákat nem szereti.
Amélie megvonja a vállát:
- Engem nem érdekel.
Lábával váratlanul belekotor a porba készített rajzomba:
- Akkor ne rajzolj katonákat, ha nincs közöd hozzájuk! - kiabálja.
Dühös rám, nem tudom, miért.
Elrohan, hátra a kertjükbe.
Nagymamája éppen ekkor lép ki a házuk ajtaján, kezében tányéron egy halom krumplis lepény. Ad nekem egy lepényt, alig tudom tartani, olyan forró.
Éhes vagyok.
Harapom a krumplis lepényt, az orrom, a szám tele van az illatával.
Nem zavar, ha közben egy-egy nyárfavirág az arcomba száll.

Igazából nem tudom, miért mondtam azt Amélie-nek, hogy Yurij az apám legjobb barátja. Nem tudom, hogyan mondhattam ezt az apámról. Ha lenne apám, nyilván megölné Yurijt. Ha egyszer eljönne az apám, ha eljöhetne egyszer, akkor elmondanám neki, mit csinált velem Yurij, és akkor ő segítene. Nem kellene sokat magyarázni az apámnak, az biztos, egyből tudná, miről is van szó. Ha lenne apám, nagyon szeretném az apámat. És tudom, hogy nagyon vigyázna rám. Nem hagyott volna egyedül, ahogy az anyám tette. Az anyám azt nem tudja, mennyire egyedül vagyok. Ha itt lenne az apám, megfogná a kezem, úgy sétálnánk együtt az utcán, ki a térre, elsétálnánk a laktanya és az iskola előtt is, és akkor mindenki látná, hogy van apám. Hogy tényleg van apám.

Anyámmal a Tanácsra megyünk, új igazolványokat készíttetni.
Tavaly már voltunk itt, akkor kaptam új nevet, új születési adatokkal.
Azóta hívnak Annának.
Most aztán újból a Tanácson vagyunk. Anyámnak új személyi igazolványa lesz, nekem pedig útlevelet csináltat.
Nem mintha átmehetnénk a határon. De nekem még nem lehet személyi igazolványom.
Hát ezért.
Meg, azt is mondja az anyám, hogy soha nem lehet tudni. Még az is lehet, hogy egyszer arra is kapunk engedélyt, hogy átmehessünk a határon. Azt mondja, hogy ott, a határon túl, szeretettel fogadnának minket.
Azt mondja az anyám, hogy nem árt, ha van egy útlevelem.
Még akkor is jó, ha van, ha most úgysem tudok átmenni a határon, ezt mondja.
Képzeletemben a határ olyan, mint valami nagyon magas fal. Betonfal.
Azt képzelem, hogy állok a betonfal tövénél, felfelé nézek, és nem látom a tetejét, akkora.
Nem tudom, hogyan lehetne rajta átmászni.
Ilyenkor nagyon kicsinek érzem magam.
A Tanácson egy kedves nő elmagyarázza, hogyan készülnek az igazolványok. Elmondja, hogy benne lesz az ujjlenyomatunk, és, hogy a szemünket is lefényképezik.
Azt mondja:
- Ezek a modern igazolványok különleges adatokat is tartalmaznak. Úgynevezett biometrikus azonosítókat. Miért is van szükség az ilyen biometrikus azonosítókra? Mert ez az új azonosítási rendszer szolgálja mindannyiunk biztonságát. Nem kell megijedni tőle, de különben is kötelező. Ez a törvény. Tudod, mi az, hogy törvény, kislány? Az a törvény, amit mindenkinek be kell tartani. Ezekre azért van szükség, mert így tudjuk azonosítani az állampolgárokat. A biometrikus azonosítók segítségével biztosak lehetünk abban, hogy ez az igazolvány garantáltan a tiéd, azt más nem tudja használni, hamisítani sem lehet. Az ilyen új igazolványokkal a rossz szándékú embereket, a bűnözőket sokkal könnyebb lesz kiszűrni, ellenőrizni, ezáltal a mi életünk lesz biztonságosabb, nyugodtabb. Akinek nincs semmi takargatnivalója, annak az ilyesmitől nem kell félnie.
A kedves nő, miközben beszél, aközben már meg is teszi az előkészületeket.
Rám mosolyog:
- Gyere ide, kislány, négy ujjadat tedd rá erre a gépre, úgy, hüvelykujj nem kell, rendben, nem mozgatjuk a kezünket, mozdulatlanok maradunk, vigyázat, figyelem, most, erősen nyomd rá az ujjaid, úgy, nagyon jó, készen is vagyunk!
Aztán egy kamerába kell belenéznem.
- Nagyra nyitod a szemed, jól van, kislány, úgy, nem pislogsz, most, kész! - mondja a nő, és láthatóan boldog.
- Tudod, kislányom, ez még nekünk is új, most tanuljuk. Látod, itt van a képernyőn az ujjlenyomatod, itt pedig a szembogarad íriszének a lenyomata, nézd, milyen szép! Ezeket számítógépre visszük, és láthatatlanul belehelyezzük az útleveledbe. Ha majd elutazol egyszer, bármerre jársz is a világban, ezzel azonosítani tudnak.
Az útlevelet postán fogom megkapni.
Anyámnak a személyi igazolványát készítik így.
Anyám nagyon elégedett az utóbbi időben. Kiegyensúlyozott.
Mindig vidámnak látom. Nem olyan, mint régen.
Akkor örökké ideges volt. Mielőtt még ebbe a városba érkeztünk volna.
Azt mondja:
- Jó nekünk itt, igaz? Nem kérdezik, honnan jöttünk, befogadtak minket. Jóban vagyunk a katonákkal, vigyáznak ránk, nem bántanak.
Hazafelé megyünk.
Apró köveket rugdosok a porban, szembe jön velünk egy katonai teherautó.
A magas katona, Ivan, vagyis Johnny vezeti. Jókedvűen dudál nekünk, amikor meglát.
A teherautó platóján is katonák ülnek.
Integetnek, mi pedig visszaintegetünk.
Idegen dalt énekelnek, idegen nyelven. A dallam ismerős, fülbemászó.
Akaratlanul is velük dúdolom.

Igazából soha nem tudtam meg, mitől is volt olyan boldog ekkoriban az anyám. Nem is érdekelt soha. Mosolygott, csillogott a szeme, sokat nevetett. És nem félt. Korábban, amikor még egészen kicsi voltam, örökké félt. És sírt. Olyankor megcsúnyult az arca. És én is szerencsétlennek éreztem magam, olyankor. Akkoriban, amikor még egészen kicsi voltam.

Egyre több idegen katona van a városban.
Jókedvűek.
Katonai teherautók platóján ülnek, harckocsik vagy tankok tetején, kezükben gépfegyver.
Velünk, gyerekekkel, kedvesek.
Gyakran látni őket gyalogosan is. Tízesével, húszasával menetelnek végig a városon, a plébánia előtt is sokszor elmennek, mindig egyszerre lépnek, mindig vezényszóra, gyakran énekelnek idegen énekeket.
Anyám szereti ezeket az énekeket.
Yurij, a kopasz katona majdnem minden nap eljön hozzánk, a plébániára, ahol lakunk. Sokszor este jön, olyankor az anyám engem a mosókonyhában fektet le.
Utálok ott, a mosókonyhában egyedül aludni, merthogy nincs a mosókonyhának ablaka.
Félek a sötétben, teljesen sötét van ilyenkor a mosókonyhában, olyan sötét, mintha koporsóban lenne az ember, a lámpát meg nem lehet hosszan égetni, nagyon drága a villany.
Nem győzzük fizetni, azt mondja az anyám.
Ha tudom, hogy jön a kopasz katona, mindig úgy intézem, hogy ne kelljen vele találkoznom.
Nem akarom, hogy megsimogasson.
Szereti megsimogatni az arcomat, a hajamat. Mindig puszit akar adni, és a szája büdös.
Az anyám azt mondja, nem olyan nagyon büdös, csak kicsit rosszak a fogai, és ezért pállott a szájszaga.
Így mondja.
Én nem tudom, milyen az a pállott, csak azt tudom, hogy büdös.
Gyakran jön a kopasz katona, szinte minden nap, van, hogy nem egyedül jön, hanem jön vele még két-három barátja, azok is katonák.
Olyankor isznak is, és sokat nevetnek. Van úgy, hogy táncolnak.
Az egyik katonának van valami gitárféléje, azzal zenél, meg énekel is hozzá.
A plébános nem szereti, ha jönnek a katonák.
Azt mondja anyámnak:
- Nagyon hangosak a maga barátai, és hírbe hozzák még a templomot is, nem kellene, hogy ide járjanak.
Anyám lehajtja a fejét, úgy válaszol.
- Tudom, Atyám, de maga is tudja, hogy nekik nem szabad ellent mondani. Még maga sem mondhat ellent nekik. Mit tegyek, egyedül vagyok, a férjem a fővárosban titkos állami megbízatást teljesít, nem tud velem és a gyerekkel törődni. Tudja, hogy itt a katonák az urak. Mit tehetek én, egyedül?
- Csak azt mondom, csendesebben. És próbálja meg elérni, hogy inkább máshol mulassanak. Ne a plébánián. Nem lesz ennek jó vége.
- Atyám, mi nem tudunk innen hova menni.
A plébános nézi az anyámat, hosszan, aztán megvonja a vállát:
- Nem azt mondtam, hogy el kell menniük. Csak azt mondtam, csendesebben.
Néhány nap múlva Yurij beszél a plébánossal. Sokat beszélnek, aztán nevetnek is.
Aztán Yurij valamit odaad a plébánosnak.
A plébános nézi, amit Yurijtól kapott, majd a csuklójára teszi. Egy digitális óra az.
Azt mondja a plébános:
- Majd az ereklyék között tartom. Végül is hasznos egy jószág ez. Mutatja az időt. Még világít is, ha megnyomunk egy gombot rajta.
Yurij nevet.
Értik egymást.

Minden nap hajnalban kelek.
Mielőtt iskolába megyek, enni adok az állatoknak, a csirkéknek, libáknak, nyulaknak.
Májusi hajnal, korán világosodik. Megyek, végzem a feladatom, ahogy máskor is.
Anyám ilyenkorra már rendszerint végez a disznóval, és a plébániát takarítja, vagy a templomban, az oltárnál tesz-vesz, előkészül a reggeli misére. A plébános ruháját is ki kell készítenie, ellenőriznie kell, minden rendben van-e, a plébános mindig azt mondja, a mise az olyan, mint egy színházi előadás, a kellékeknek is komoly szerepük van.
Megyek a nyulakhoz, füvet, rossz répát dobok nekik. A tyúkokat is kiengedem, a hátsó udvar csupasz, ott tudnak kapirgálni.
Mára befejeztem.
Még benézek anyámhoz a plébániára, aztán megyek az iskolába, ahogy szoktam.
Kora reggel van, de máris meleg. A plébánia se sokkal hűvösebb.
Anyám nevetését hallom a konyhaajtó mögül.
Benyitok, hogy elköszönjek.
Az ablakon bevág a fény. A fényben, háttal nekem, egy konyhai hokedlin ott ül a plébános, reverendája felhúzva, még a felsőcombját is látom, végig.
Előtte teknő, anyám épp a plébános lábát mossa.
Fehér vászonruha van az anyámon.
A fény épp hátulról világítja meg, a vászonruha szinte világít. A fénytől olyan, mintha glória lenne a feje körül.
A haja előre hullik. Eltakarja az arcát. Csak az állát látom, és ahogy elnyílik a szája.
Az apró, fehér fogait látom és a nyelvét, a piros nyelvét a szája szögletében.
A vászonruha felül csuromvíz. Ahogy előrehajol az anyám, elválik a felsőtestétől a ruha, teljesen szabadon látni a melleit. A mellbimbói hegyesen ágaskodnak.
A plébános is előrehajol, benyúl anyám ruhája alá.
Tenyerével éppen az egyik mellbimbóhoz ér. Látom, ahogy a tenyerével átfogja az anyám mellét. Egy-két másodpercig egyikük sem mozdul.
Aztán hirtelen felnéz az anyám. Nem a plébánosra néz, hanem rám.
Találkozik a tekintetünk.