Kora gyerekkoromban nem tudtam semmit ötvenhatról. Általános iskolából sem rémlik semmi, aminek köze lenne hozzá. Nem tanultunk olyat, hogy ötvenhat, hacsak nem matekból, hogy ötször hat az harminc meg kettő az harminckettő és ma pont ennyi éves vagyok. Mire eljutottunk volna az ezerkilencszázas évek második feléig, vége lett a nyolcadiknak, elballagtunk.
Gimiben, dráma tagozaton, ének órán, mateken, beszéd órán nem tanultam semmit ötvenhatról. Az ezerkilencszázas évek legvége érdekelt főleg, a kortársak, a magyar irodalom, a külföldi irodalom meg a dramaturgia meg a mellek, a szép művészien kerekedő, gömbölyödő, feszes és feszített, fesztelen mellek. A gimiben nem tudtam meg semmit ezerkilencszázötvenhatról. Az egész történelem a maga drámaiságával, véletlenszerűségével vagy épp jól megtervezettségével együtt hűvösben hagyott. Hűvösvölgyben.
Az egyetemes évek még inkább az irodalmat hozták elém. Hajszoltam a verseket, a novellákat, a gyönyörű melleket és a kortársakat, belőlük is a lányok vonzottak leginkább. Kevés történelmet vettünk irodalom szakon, nem tudtam meg semmit ezerkilencszázötvenhatról, azt sem nagyon tudtam, volt-e, akkoriban.
Aztán eljutottam az avantgárdig, Vass Tiborig, általa Papp Tiborig és Nagy Paliig, Bujdosó Alpárig is. Ők végül meséltek ötvenhatról.
Elmondták, hogy jutottak ki, országról országra jutottak, míg Párizsban megálltak, Alpár meg Bécsben, ott élnek azóta is, félig azért hazaköltöztek, miután a rendszer megváltásra került. Van itthon lakásuk, sokat itt vannak Pesten. Papp Tibor a minap volt hetven éves.
Kérdeztem anyutól, aki negyvenkilencben született, mit tud ötvenhatról. Nem sokra emlékszik, ahogy mondja, tankokról mesélt, Hajdúszoboszlón laktak mamiékkal, jöttek reggel a katonás tankok, száznál több, megálltak a házuk előtt, csengettek. Papa alig akarta őket beengedni, de bejöttek. Kedvesek voltak, vizet kértek inni, mosakodni.
Mentek Pestre, késő estére talán ott is lehettek már.
Aztán mondja anyu, hogy néhány tanító eltűnt akkoriban. Egy fiatal nő, azóta sem látták viszont Hajdúszoboszlón, valamit mondhatott, hangoztathatott, csinálhatott. Nem tudni. Nem tudom...
Az interneten megtudtam, micsoda ezerkilencszázötvenhat valójában. Vannak képek, illusztrációk, megszólalnak túlélők, akik harcoltak, aztán külföldiek, akik valahogy oda kerültek és ösztönösen segítettek, talán fegyvert is fogtak. Olvastam az előzményekről, a következményekről is olvastam. Néztem kisvideókat is, fekete-fehéreket.
Tudom már, mit jelent ezerkilencszázötvenhatosnak lenni. Tudom, hogy sohasem lehetek ezerkilencszázötvenhatos. Én ezerkilencszáz-hetvenhármas vagyok. Kétezerhatban is.