1956 számomra történelem. Eltelt azóta ötven év, melyből harminchármat megéltem. Akik emlékezhetnének, a nagyszüleim már halottak, a szüleim akkor még kisgyerekek, 6-8 évesek voltak, csak egy-két apróságot tudnak felidézni, foszlányokat.
A rendszerváltozás környékén sok minden, ami ma természetes, még az újdonság élményével hatott rám, például a szólás- és véleménynyilvánítás szabadsága. Emlékszem fáklyás felvonulásokra 1989-ből, lyukas zászlókat vittek az élen. Úgy tűnt, forrongott minden, ma inkább úgy látom, felkavarodott. Még a történelemtanítás is. Tanárunk bele-belepirult saját bátorságába, hiszen mást mondott, mint amit a szocialista rendszer tankönyveiben leírtak. Ekkor tanultam meg: a történelemkönyvek átírhatók. A mindenkori győztesek döntik el, mi számít forradalomnak, mi ellenforradalomnak. Nem is tanultunk mindent történelemtankönyvből, egy folyóirat (Hitel) mellékeltében állt az igazság (akkor úgy tűnt, a tankönyvhöz képest igazság). De a rajztanárunk is levetítette nekünk Orwell John Halas rendezte Állatfarmját, holott ez a rajzfilm be volt tiltva. És izgalmas a tiltott gyümölcs.
Magyarországon az utolsó három évszázadra jutott egy-egy szabadságharc, a csatatéren általában vereséget szenvedtünk, de a békét mindig megnyertük. Már nincsenek az országban ideiglenesen állomásozó csapatok, megszállók. Ma mégis hiányzik a győzelem adta nagy közösségi élmény az országban, olyan, amely felszabadít, amelyhez ugyanúgy viszonyulhat mindenki, mintha Magyarország új aranycsapata megnyerné a következő futball-világbajnokságot (már a selejtezősorozatban kiestünk, Puskás Öcsit évek óta kórházban ápolják...).
Az ’56-osok még egy olyan országban élhettek, amely egy ideig úgy tűnt, együtt lélegzik, egyet akar, és ezt az akaratot nem kényszeríthette rájuk senki. Állt Budapesten egy Sztálin szobor, valóságos monstrum, melyet ’56-ban ledöntöttek, a több ezres tömegből be-bekiabáltak: „Tartsad magad, Jóska!” (nehezen dőlt le a szobor, a humor ilyen helyzetben katartikus).
'56 ma majdnem ugyanolyan állami ünnepnek számít az iskolákban, mint április 4-e és november 7-e volt a szocialista népköztársaságban, október 23-a is egy üres dátum, amikor unalmasan komolynak kell lenni, beszédek, koszorúzások közepette az egyetlen „szórakoztató” elem az évenként ismétlődő politikai bohóctréfa a 303-as parcellában, melyről a baloldali, vagy liberális szónokot dühödten kifütyülő szélsőjobbos csürhék gondoskodnak. Pedig olyan meseszerű volt az egész ’56. Benzines palackokkal a ruszki tankok ellen!
Egy-két kérdés motoszkál még bennem: én hol álltam volna? Kiskatonaként megtagadtam volna a parancsot? Egy sortűznél a tömeg feje fölé lőttem volna? A szemük közé? Ha forradalmár vagyok, öltem volna embert? Emigráltam volna én is?
A közelmúltban kiderült egy 1956-ban 19 éves, ma világhírű magyar művészről, hogy megzsarolta az akkori politikai rendőrség, és emiatt évekig jelentéseket tett az osztálytársairól. Ez a nagy kérdés, hogy az életben maradásukért mi mindenre vagyunk hajlandók. Ki a hős? Aki meghal, vagy aki túlél és képes felállni, folytatni az életét? Ki a nagyobb hős?