Az nem úgy van, hogy ha egy fotós elhatározza, hogy diplomamunkáját egy börtön-sorozattal kívánja abszolválni, becsönget a kiválasztott intézmény kapuján, melyet rögvest sarkig tárnak előtte, s attól kezdve csupán arra van dolga, melyik részleg melyik sarkából fotografáljon. Az engedélyeztetés buktatókkal teli grádicsai egyben előzetes szűrőként is szolgálnak, és csak a legelszántabb képészek kerülhetnek kapun belülre. A fogvatartó intézményekbe belépő civilekre szigorú szabályok vonatkoznak, és az engedély birtokában is kizárólag kísérettel, meghatározott részeken mozoghatnak.

     Büntetés-végrehajtási intézményrendszerünkben a fogház-börtön-fegyház felosztás határozza meg a fogvatartás szigorúságának mértékét, de ezen különbségtétel sok esetben egy-egy intézményen belül, amely pl. börtön és fegyház is egyben, majdnem lehetetlen feladat elé állítja a személyzetet, mert nincs mindig lehetőség a megfelelő elkülönítésre. 2009 decemberében az állampolgári jogok országgyűlési biztosa drámainak nevezte azokat a különbségeket, amelyek egyrészt az előzetes letartóztatásban lévők és a kiszabott büntetésüket töltőket befogadó, másrészt az ország keleti és nyugati részén található, illetve a régi és az új intézmények között tapasztalható. 2002-ben a büntetés-végrehajtás intézményrendszere még 160 %-os telítettséggel működött, amit 2008-ra sikerült 120 % alá csökkenteni. Azóta ismét enyhe emelkedés érzékelhető. A zsúfoltság erőteljesebb mértékben érvényesül a keleti országrészben, ahol az igazságszolgáltatás több emberrel szemben lép fel, miközben érvényesíteni szeretné az elítéltek azon jogát, hogy lehetőség szerint lakóhelyükhöz közel tölthessék szabadságvesztés büntetésüket. Ennek elsődleges célja, hogy a családi-rokonsági kapcsolatok ápolása révén maradjon visszavezető út a rácsokon inneni világba.

    Nem egy büntetés-végrehajtási épületkomplexum több száz éves múltra tekint vissza, ennek megfelelő, csak a legszükségesebb mértékben modernizált infrastruktúrával, belső elrendezéssel, ugyanakkor már megjelentek az un. PPP (public-privat-partnership) konstrukcióban felépülő modern börtönök is. (Például Szombathelyen: lényege, hogy a magántőke bevonásával létesített intézményeket hosszú távú szerződések keretében az állam bérli a tulajdonosi körtől.)

     Közhelynek tűnő megállapítás, hogy egy társadalom állapotáról, gondolkodásmódjáról sokat elárulnak büntetés-végrehajtási intézményei. Egy mentálisan zaklatott állapotban lévő társadalomban általában nem azok a hangok dominálnak, amelyek a fogvatartottak társadalmi visszaintegrálódásának lehetséges módozataival foglalkoznának. Sokkal inkább erősödik a munkakényszert és a kenyéren és vízen elvet vallók tábora, hiszen a mindennapok létfenntartási küzdelmében egyre gyakrabban alulmaradók nem nézik jó szemmel a kinti nyomorszinthez képest már-már luxuskörülmények között, korszerű konditeremben testet építő elítéltekről szóló riportokat. Ez utóbbi kategória azonban még csak legfeljebb üdítő kivétel a magyar valóságban, a fogvatartás általános körülményei között nagy a zsúfoltság; az egy fogvatartottra jutó négyzetméterek elégtelensége, a foglalkoztatási lehetőségek szűkülő keretei a jellemzőek. Az említett ombudsmani jelentés abból a szempontból is figyelemre méltó, hogy nem csupán a hiányosságokra tért ki, amelyek egyébként európai összehasonlításban nem tekinthetőek kirívóaknak, hanem igyekezett olyan javaslatokat is megfogalmazni, amelyek a bv-állomány anyagi és erkölcsi elismerésére, munkafeltételeinek javítására vonatkoznak.

     A rácsokon túli világ megfotografálása során izgalmas feladat a személytelen egyenségben rábukkanni a személyességre, a bezártságból adódó nehézségek általános kliséi között felkutatni-megmutatni az individuum nyomait. A börtönökben készült képeken általában az alakok elmosódottak, a távoli, oldalt-háttal álló sziluettek nehezen azonosíthatóak be. Felismerhető arcú fénykép, pláne portré készítéséhez bizony mindenegyes elítélttől szükség van beleegyező nyilatkozatra, a személyiségi jogok tiszteletben tartása érdekében.

    A Balassagyarmati Fegyház és Börtönben készült portrésorozat beállításai, a megvilágítás már-már műtermi körülményeket sejtet, ám érdemes egy pillanatra a kulisszák mögé pillantani, mert a képzeletbeli paraván mögül meglepő dolgok sejlenek elő. A fotós kapcsolatteremtő képessége egy ilyen extrém helyzetben döntően meghatározza a kifejletet. Neki kell elnyernie az önként jelentkezők közül kiválasztott elítéltek bizalmát. A nyílt kommunikáció, a közös ötletbörze jó alapozásnak bizonyult. Igaz, a kézenállós változatok nem készültek el, viszont már maga az ötlet derültséget keltett az elítéltek körében, amely hamar eloszlatta a kezdeti ódzkodást, és egy szemetesből előhúzott lámpa segítségével lelkesen világítottak egymásnak a börtönlakók. A zárka szűkössége erősen beszabályozta a rendelkezésre álló teret, és a figyelmes szemlélő esetenként talán azt is felfedezheti, hogy a háttérként alkalmazott függöny valójában a vécét választja el a lakótértől. A kézben tartott tárgyak személyes választások eredményei, melyeken sok irányban lehet pszichologizálni. Az arcvonásokon elmerengve az értékválasztás mögött meghúzódó mozgatórugók épp úgy nehezen megfejthetők, mint ahogy azt is nehéz eldönteni, ki az, aki sorozatos gépkocsilopások, s ki az, aki életellenes bűncselekmény miatt tölt éveket a börtönben.

     Egyes szubkultúrák − és a börtönök világa ezek közé tartozik − tradicionálisan hordozzák magukkal a testen is kifejezhető érzelmek képi megjelenítésének igényét, legyen az öröknek hitt szerelmi felbuzdulás, vagy az erő kultuszának manifesztációja. Az orosz börtöntetkók mostanság reneszánszukat élik a magyar büntetés-végrehajtási intézményekben is, de civilként bárkinek lehetett enyhén borzongató hétköznapi élménye, amikor pl. villamoson egy kapaszkodót markoló − rosszabb esetben az orra előtt fenyegetően hadonászó − öklön ujjanként és betűnként silabizálható üss feliratra, vagy egy popeji alkaron dagadozó, nyíllal átlőtt szívbe vésett Ica/Rozi/Ilus névre − melyen esetleg aktualizáló változtatást követelt ki magának egy újabb fellángolás − esett bizonytalan pillantása. A manapság születő alkotások viszont már-már művészi élményt nyújtanak, és esetenként a testfelület igen jelentős hányadát igénybe véve készülnek. Természetesen „odabent" ezek hivatalosan nem engedélyezett tevékenységek, ennek ellenére az elítéltek mindig tudnak olyan szerkezeteket barkácsolni, amelyek az edények aljáról összekapart korom felhasználásával egészen impozáns összhatást képesek produkálni.

       A börtönhierarchiában az elítéltek között erőteljes szelekciós szempont a fizikai erő alkalmazása, amelynek hiánya erősen csökkenti, megléte viszont jótékonyan erősíti az egyén megítélését, elfogadottságát a többi fogvatartott szemében. Ha ezt még egy különleges, senki mással össze nem téveszthető tetoválási kompozícióval is sikerül megfejelni, az mindenképpen tovább lendíti a tekintély alapozását. Elvégre „odabent" különösen igaz lehet a megállapítás, hogy az vagy, amit tattoozol.