2010 nyár
Molnár Krisztina Rita
Fotó: Vass Tibor
LAPUNKBAN MÉG »
„két szép nagy alma
egy sárgarépa
meg néhány banán"
Falcsik Mari
Spanyolnátha, 2010 tél
SPN Könyvek 8. Berka Attila:
Hosszúkávé külön hideg tejjel, 2010
Rendelje meg: spn@spanyolnatha.hu
Molnár Krisztina Rita
„Erős nő, gyenge fényű alkonyatban”
Karafiáth Orsolya: Cigánykártya
Ulpius-Ház, 2009
Karafiáth Orsolya új könyve nem is könyv. Könyvtárgy. Színes doboz. Mint a rejtélyes, piros, csillagmintás karácsonyi ajándékdobozok. De ezen a dobozon nem hópihék és fenyőágak, hanem egy cigányasszony kendőjének kacskaringós virágai díszlenek, a költőnő stilizált, cigánylánynak maszkírozott portréját közrefogva. Három ajándék is vár: Egy fekete-fehér képekkel illusztrált verseskötet, egy szép rajzú kártyacsomag − Filó Vera rendkívül érzékeny, finom munkája, akárcsak a könyv terve és illusztrációi − és egy cd, amin a könyv néhány megzenésített verse található. (A fekete macska, vagyis Karafiáth Orsolya és Tóth Evelin előadásban.) Három különös, tehetséges művésznő összmunkája hát, amit a kezemben tartok, de én a cigánylányra vagyok a leginkább kíváncsi.
Úgyis mondhatni, készletet kaptam ajándékba, mint mikor egymáshoz illő sapkát, sálat, kesztyűt. Az ajándékozó szándéka szerint az ajándékok általában együtt érvényesek. Ám van, aki bárhogy fúj a szél, nem hord sapkát, nem húz kesztyűt. Én a könyvnek örülök, azt vártam legjobban.
Szívem szerint kivenném a dobozból, de éppen ezt az egyet nem lehet, csak a kártyát és a cd-t. Így, bármennyire is szeretném, nem vihetem magammal az ágyba, pedig ott szeretek legjobban olvasni, így azonban a vastag előlaptól kényelmetlen lapozni. Megkísért a vandál gondolat: kiszedem a nem túl erősen beragasztott könyvet a kemény, piros borítóból. Néhány hétig ellenállok − aztán óvatos mozdulatokkal, miközben gondolatban bocsánatot kérek Filó Verától, végrehajtom a barbárságot, megvan a kincs, erre vágytam, engem a versek érdekelnek, ez a könyv, a fekete-fehér címlapú, puha, táskában, hónom alá csapva bárhová magammal vihető. Lehet, hogy túl hosszúra nyúlik ez a bevezető, de fontosnak érzem elmondani: bármilyen szépek a kártyák, különleges a cd, én a versekben hiszek, hogy erősek, megállnak magukban, mint dombtetőn a nyárfák.
A költő nyilatkozata, hogy a versek az interneten is olvashatók, így pedig valami mást, többet kap az olvasó, valamit, ami a könyvet feldobja, engem nem egészen győzött meg. Vannak még régimódi olvasók.
A kötet különleges kompozíciójú, nincsenek benne ciklusok, oldalszámok − bár a betűrendbe sorolt versek és a kártyák számozottak. (Rendhagyó módon negyven kártya és minden kártyához egy hozzárendelt vers, illetve versciklus tartozik. A versciklusok terjedelme alapján azonban valójában nem negyven, annál sokkal több verset kapunk.) A kártyalapok maguk is rendhagyóak, bár a tarot és a cigánykártya hagyományai ötvöződnek bennük, egyértelműen negatív jelentéstartalmú lapokkal nem találkozunk. A lapok − akár a versek − központi alakja egy szomorú, magányos vagy éppen ábrándos (kis)lány. Úgy tűnik, védelemre szorul. Kiszolgáltatottnak tűnik. Nagyon meg lehet szeretni őt.
A használati utasítás szerint a könyvet kártyavetéssel érdemes olvasni − ez persze lehetetlen, ha buszon, értekezleten vagy a kádban olvassa az ember a verseket −, méghozzá egylapos, háromlapos vagy egész paklis kivetéssel, eszerint tükröznek majd a kártyákhoz tartozó versek egy érzelmi ívet, segítenek megoldani egy problémát, vagy jelezni aznapi hangulatunkat. Újra engedetlen vagyok, nem tartom be a használati utasítást, még akkor sem, ha tudom, játék ez, jó kis jól kitalált játék, békés, elmélyülésre hívó idő. Én egyszerűen nekiesem a verseknek, bután és betűrendben.
Megnyugtatóan ismerős hangnem: a kicsit hasadt, magányos és rezignált verszene, mintha a mindenkori emlékezésé, a néhol furcsa szórendek sajátos hangulata − mintha a világot sajátosan elmondó kisgyerek beszélne −, a páratlan sorok rímtelensége, a páros-páratlan bizonytalanságának − tartalmi és formai − lebegése. Forma és tartalom keresetlen harmóniában. Fanyar elégikusság. Dalos, sanzonos. És akkor egyszer csak − igen, igen, ez a Karafiáth versek lényege −, a zárómondat lehetséges jelentéssíkjai és utalási köre hátborzongató utat törnek egy egészen más versmélység felé:
„A bójákat már mindenütt beszedték −/lezárult felszín, nem zargatja jel./Egy lépcső önkínzóknak, németeknek./A mélység ötlet: rég nem érdekel.”(An einem Sonntag in Herbst) A sajátság ezeknek az utaknak a nem túlbeszélése, a vers ugyanis szinte soha nem megy tovább a filozófiai kérdéseket boncolgató irányba, a boncolgatás magánügy marad, csak az eredményt kapjuk meg, a tiszta esszenciát. Különös, csapdába ejtő versek ezért a kötet versei, a hangulatok, impressziók könnyű és könnyen andalító lenyomatainak tűnhetnek az olvasó számára. Sok esetben azok is, azonban a „mélység rég nem érdekel ” kijelentés csak afféle csapda. (Mint Kosztolányié az Esti Kornél énekében a nagyképű búvárokról: „Ó, mily sekély a mélység, és mily mély a sekélység...”) Így aztán, a csapdába lépve − legalább is azt hisszük −, könnyedén olvasunk tovább. És akkor jönnek a „mert”-tel kezdődő versek. Úgy hatnak, mintha egy régebbi beszélgetésből kiszakított részletet olvasnánk, de, mert nincs itt a másik, a teljes magány verskezdő helyzete ez. Profanizálva idéződik a jól ismert Pilinszky Apokrif „Mert elhagyatnak akkor mindenek”. Még a vers lüktetése is hasonló, a tízes, tizenegyes szótagszámú, félrímes sorok. Nem meglepő ez, a tökéletes egyedüllét hangneme: „Mert este képernyővé lesz az ablak./Műsort sugárzó, féltömör sötét./Az árnyakban csatornát vált az éjfél,/s az új adón két új sztár csillog épp.”(Berlin, angyalszem) S bár ez a tónus a reménytelenségé, a vers záró hasonlata mégis a reményé:
„Két fáradt csillag néz le rám az égből −/csaknem hiánytalan az éjszaka./Aztán lehull az egyik./Akárha angyalszem kacsintana.”
A Berlin-ciklus versei − melynek verscímei között többnek a címe is német − angyaljárta versek, akik „Egész a földig csak ritkán kísérnek”, visszatérő bennük létük, együttlétük vagy éppen hiányuk: „Épp azt az egy angyalt nem ismerem.”(Berlin, a szárny fölött) Az angyalok egész hétköznapi kérdésekben is felmerülnek, a Berlin, cérnalányok című vers kedves iróniája és öniróniája mellett is jelen vannak: „s felbukkan bennem is egy cérnalány./Hozzám szövik szorgos angyalkezek.”
Az objektív és a megélt valóság, a látható és a láthatatlan összefüggései az egész kötetet az angyalkezekhez hasonlóan szövik át. Valahogy úgy, ahogy a gyerekek képzeletében sincs kétféle valóság, látható és láthatatlan, megélt és átérzett, egyaránt létezők. Talán nem véletlen, hogy a Berlin-versek között (fekete lapon fehér betűkkel, vagyis fehéren feketén) bukkan elő a versekben bujkáló, az illusztrációkból már ismerős (kis)lány is: „Ott gondoltam, nem is tudom, miért,/hogy érdekes, talán még lány vagyok.” (Blaulicht und Zwielicht) Aki persze nő is. Ahogy az igazi nők már kislánykorukban igazi nők. És igazi nő korukban is kislányok maradnak. Akkor is, ha észreveszik: „Tizenkét ősz hajszál. Holnap befestem.”
A Die schwarze Katze-ciklus tizenhárom darabból álló, szonett-koszorúhoz hasonló felépítésű, négy-négy versszakból álló tercina-füzére is a valós jelenségek mögöttes tartalmait fürkészi. Persze a költő minden hagyományos jelrendszert, utalást is a felhasznál a sejtelmesség erősítésére: a tizenhármas számot, a fekete macskát (aki persze csak egy „talált solymári macska”), a hétfelé tört tükröt. A közismert babonák beépítése a versbe erősíti a kötet alapkoncepcióját, összejátszik a „cigánykártya” jóslataival. De nem egyszerű és nem veszélytelen játék ez csupán. Mert „az átok” sem egyszerűen a mindent felforgató, rendetlen macska megnevezése, hanem a létező „Rossz”-tól, a gonosztól való félelem kimondása is:
„Kisded stílus, mégis csak ő nevet,/s a Rossz, mi jó helyet talált magának./Kilincse félelem, helye erős keret,//mely elmozdul, ha mozdulnék megint./Lehet, hogy másik macska ül mögötte.../Téboly kereng szemében körbe-körbe...”
A ciklus végén − szemben a Berlin-versekkel − sincs megnyugtató feloldás, ijesztő a biztonság hiánya: „Mögöttem úgysincs semmi, semmi, semmi.”, és a szabadulás lehetőségét sem villantja fel a „mester-tercina” záró versszaka:
„Gubbaszt az álom, nézi, mit tegyen./Ártó, gonosz, és szinte láthatatlan./Felsejlik, s átzuhan a szívemen.”
A következő ciklus a hat darabból álló Egy hivatalos út, egy kapcsolat kínzó távolságait beszéli el érzelmileg telített képekkel, és szép elhallgatásokkal. A gonosztól való félelem ebben a ciklusban is megjelenik, nem lehet véletlen, hogy az egyik vers címe (ima), melynek megszólítottja a gyönyörű és kétségbeesett imádság végén szemérmesen csupán egy személyes névmás és két helyhatározó: „Ördögvörös a látóhatár./Belévisít egy-egy villám/hisztérikus sárgája is./Te onnan messziről! Vigyázz rám!” Külön figyelmet érdemel még a ciklus hatodik, záródarabja, mely József Attila Ódájának szép Mellékdal-allúziója: ”(vonat) A néni sréhen. Újra rágyújt./Füst és huzat. Nem látni át/mi jön szembe. Ülök s tudom/a „talán ma még” extázisát.”
(A krónikás itt zavarba esik. Nem írhat meg negyven versről mindent. Így stratégiát vált ezen a ponton, és néhány különösen fontos darabra hívja fel a majdani olvasók figyelmét. Ha van még olyan olvasó, aki nem olvasta a könyvet.)
„A napon felejtett nő balladája” fájdalmas mosolyt fakaszt, a költő gesztusa hőse − aki természetesen allegorikus szereplő − iránt iróniával telt, szeretetteli felmutatás, és nem mellékesen ebben a versben újra előbukkannak a démonok után az angyalok.
Feltétlenül érdemes szót ejteni a szép verstani megoldásokról is, hisz a versek sokszor csalóka könnyedsége sokszor eltereli a figyelmet a tudatos költőről, aki néha reneszánszba illő figyelmességgel szerkeszt, mint például a Hét év című, egy szerelem aranymadarának mitológiáját elbeszélő, hét hétsoros versszakból álló versben. Az elbeszélést az utolsó sorok összegző jellegű, a történet szereplőinek szenvedélyes második személyű megszólalásait szinte átmenet nélkül váltó, józan hangvételű, harmadik személyű versmondatok teszik különössé, hidegzuhany-hatást kiváltva a szép love-storyba feledkező befogadóból: „...A tested megszűnik, ha nem leszek már./Ők így szerelmeskedtek. Ez se most volt.”
A kötet igen sok verse a sajátos módon tördelt jambikus szonett, sokszor csak szonett-emlék. Ezek legszebbike talán a Kagyló, melyben az első tercina a második versszak helyére került, így a szonett szerkezete párhuzamossá vált. Ez a szonett azonban nem csupán ezért különös, hanem mert utolsó tercinája feszült kapcsolatot teremt a kötet már idézett első versének mélység-gondolatával:
„A kagyló tudja jól: a test keret./Ha szétfeszíted, titka szinte semmi./Ha másra vágysz, mélyebbre kell merülni.”
A kötetet utolsó verse (Wolken ziehen vorbei): felhő. Fényes felhő a gyenge fényű alkonyatban. Felhő-vers. Csábít, hogy idemásoljam. De nem teszem. Maradjon titok is. Na jó, legalább a legvégét: