Szellemi forrásvidék − elhívás, küldetés

Mindenki a világmindenség küldötteként, teremtői minőségben születik a világra. Történelmi és egyedfejlődése szocializációs folyamatában az ember folyamatosan veszít e minőségéből, s civilizált-felnőtt korára így felejti el történeti és egyéni gyermekkorát, amikor még teremtő erővel rendelkezett. A jobb esetek közé sorolható, ha életünk során nem csúszunk a polgár létalaknál lejjebb, oda, ahol már csak a felélő ember található, aki nem ad hozzá a világhoz semmit, csupán elvesz.

Vály Sándor ezen értékvesztő folyamat ellenáramának geotermikus energiákkal rendelkező képviselője. Folyamatos ismeret- és tapasztalatszerző célú utazása az egyéni ember egyedfejlődési, történelmi, művelődéstörténeti, kultúr-antropológiai és kozmikus gyermekkora, születése irányába nem más, mint elhívatott életkísérlet a teremtő ember létalakjának megvalósítására, valójában újra-megvalósítására a jelenbe. Humán upgrade.

Vály Sándor a testvérem. Nem csupán arról beszélek, hogy mindketten magyar földön születtünk. Azt ugyan nem mondom, hogy szűken értelmezett örökléstani értelemben volnánk testvérek, tágabban véve, biológiailag, fizikailag, ökológiailag és lélektanilag, az Élet misztériumában viszont már bizonyosan, mégpedig tökéletesen.

Azt állítom, hogy ezt elvileg minden létező elmondhatja magáról minden létezővel kapcsolatban. Mégsem mondja, és én sem mondom mindenkivel kapcsolatban. Miért? Nos, ez Vály Sándor életének, művészetének lényege, titka.

A titok lényege pedig, hogy nála egészen egyszerűen nem válik ketté a kettő, hanem: élet és művészet − egy. A társadalmi ember mint civilizátum olyanná vált mára, hogy kétségben, szétesettségben létezik. A lélektan ezzel kapcsolatban szerepekről beszél. Szülők vagyunk, vezetők, alkalmazottak, vásárlók, férjek/feleségek, hatósági személyek, kérelmezők, jóságosak és adakozók, asszertívak, gonoszok, természetimádók, városi patkányok, félős nyuszik, agresszorok, szurkolók, költők, katonák, polgárok és így tovább a végtelenségig: hiába kérdezné bárki, nem tudjuk megmondani, kik vagyunk, honnan jöttünk és hová megyünk.

Nem magunk határozzuk meg magunkat, hanem a helyzetek, a körülmények alakítanak bennünket, adott találkozások válogatják ki belőlünk a pillanat által leginkább megkívánt viselkedés-mintázatokat abból a választékból, ami rendelkezésünkre áll. Megannyi pakli kártya vagyunk viszonylag nagy, de véges számú kártyalappal. Életünk elsődlegesen nem aktív, hanem reaktív. Vály Sándor nem ilyen. Nem követő, végképp nem sodródó, hanem kezdeményező.

Ebben az értelemben alapvetően kétféle művész létezik: az egyik számára a művész-szerep a saját pakli egyik − meglehet, meghatározó, Király vagy Ász értékű − kártyája. Művei elkülönült életet élnek az övétől, művészete kifelé irányul. Ez alatt azt értem, hogy miközben művészetét csinálja, folyamatosan kifelé, leendő vagy meglévő közönsége felé kémlel, oszt, szoroz, a várható hatást próbálja felmérni, trendekkel, áramlatokkal számol, s ecsetje, szerszáma e számítások saját szempontból értelmezett optimuma felé alakítja az anyagot, a készülő művet; alapindítéka sikerelvű.

A másik a teljes életet élő művész-ember ember-művész, aki egyben egész, nem különülnek el szerep-lapjai, és élete maga a mű, maga az alkotás tízezernyi aktív emanációval, egyetlen élethossziglan performance, a szó legszorosabb értelmében vett élet-mű. Mikor alkot, nem kacsingat kifelé, nem vizsgálja a jósolható fogadtatást, alkotói forrásvidékét kizárólag befelé tekintve, önmaga középpontján át a mindenségben kutatja, ezzel méri magát, művét ez a forrás élteti, következetesen, rendíthetetlenül és radikálisan. Vály Sándor az utóbbi fajtához tartozik. És még művészete sem egyetlen lap: nem festő, nem szobrász, nem zenész, nem fényképész, nem költő, nem performőr, hanem mindez együtt, folyamatos teljességben, lényegileg szinesztetikus egymásba-alakulásokkal.

Mikor mindezeket írom, értem meg magam is, miért hallom annyiszor Tőle Beuys Nietzsche nyomán megfogalmazott vezérmondatát − „minden ember művész”: mert Vály ezt az elvet tölti be életgyakorlatában.

Egyszer, Isztambulban − tanúja voltam −, egy kiállítás-megnyitón egy lánnyal beszélgetett, akinek két csuklóján egy-egy tetoválás volt olvasható (bal csukló: Ars Longa, jobb csukló: Vita Brevis). Sándor kérte, hadd fényképezze le. Láttam, hogy elvarázsolja a lány, a lány természetes bátorsága, és láttam, ahogy ez a varázslat magával ragadja a lányt is. Már a jelenet maga is műalkotás volt, melyben rejtelem találkozott rejtelemmel. Soha, egyetlen filmben, színházban, tudományos közleményben nem láttam még tisztábban, hogy a kapcsolat magasabb rendű, mint a kapcsolat szereplői, hogy a kapcsolat önmagát írja, ha a szereplők mély élet-bizalommal odaadják magukat a kapcsolat ember-felettiségének! Ebben az élet-mű-alkotásban a legcsodálatosabb az volt ugyanis, hogy benne nem a férfi mesterkedését lehetett látni, aki − hódító vagy egyéb narcisztikus céllal − kijátssza a művész lapját, hanem teljes, szót, képet, hangot, szagot, mozgást befogadó, mesterkéltség nélküli odaadást és másikra irányuló kíváncsiságot megélő embert, aki épp e kíváncsiság és odaadás, a múltba kapcsolódó tapasztalati, ismeretanyag és már a jövőbe futó, leendő alkotások vibráló előalakjainak együttesen létező időtlensége révén került egységbe a lánnyal a legkerekebb jelenben, a legteljesebb egységben. Nem egy ember varázsolt el egy másikat és/vagy viszont, hanem maga a varázs, révület mutatkozott meg a jelenben, az élet, a jelen-lét csodája, a szó legszorosabb értelmében vett művészi erőtere. (Ha valaki ebből arra következtetne, hogy Vály nemtelen, és nincs férfias kisugárzása, az súlyosan tévedne, és jobban tenné, ha gyorsan megkérdezne pár nőt, elsőre is a feleségét, a világ egyik legszebb asszonyát; a világ másik legszebb asszonya az én feleségem…).

Vály apaként is művész. Mesélte egyszer, ahogy egyik kezével képet fest, a másikkal gyermekét tereli az állvány körül; két karja pedig − ezt már én mondom − a mellkasa szintjében egyeztet…

Azután ott az a jelenet, mikor együtt sétálunk Helsinki utcáin, és nem tudok szabadulni az érzéstől − nem is akarok −, hogy vele én is egy mű részévé válok, úgy tudja mutatni egyik kedvenc épülete vaslemez burkolatán az eső munkájának lassan létrejött eredményét: a rozsdacsíkok mesés szerkezetét. Egy húszemeletes házat bámultunk − 35 cm távolságból…

Vály Sándorral való testvéri kapcsolatom 25 évében megértettem: ő egy olyan világot él − mint ahogy elvileg mindannyian −, amely maga az alkotás, úgy, amint van. És ebben a világban ő is ezen alkotás részeként éli meg magát ébren és álomban egyaránt, egy képekben is megmutatkozó, hangokat is kiadó, szövegekben is, ízekben is, szagokban is megnyilatkozó mobil szobor cselekvő, alkotó, teremtő részeként, aki ding-an-sich kötelességeként, azaz a szabadság működésével vesz részt e kép-hang-íz-illat-mozgás-tapintás szobor alakításában.

S ha ezt a gondolatmenetet végső határig akarom vinni, azt mondom: Vály Sándor az az ember, aki tudatosan és teljes odaadással felvállalta és folyamatos jelenben vállalja az egyetlen emberi küldetést: részt venni a teremtésben. Vály a teremtő ember, akitől a magunkfajta polgár úgy tanulhat Istenről, hogy elég hozzá egy emberrel találkoznia…

Vály mindehhez alázatos is: nem a mindenség helyett akar teremteni, hanem a mindenség teremtő akaratát viszi végbe a saját életében.

Gyökerek anyagba mártva

Vály végtelenül tiszteli, és ezzel a hozzáállásával tökéletesen átszellemíti az anyagot az alkotás során (mi ez, ha nem teremtés?). Ennek eredményeként a befejezettnek hitt folyamatok további létalakot öltenek. Mikor Giotto képein megjelent a perspektíva korábban nem látott, forradalmi rendszere, s a látványba „becsempészte” az időt, ezzel pedig a mozgást, egyben le is zárult egy folyamat; Giotto művei éppen e lezárulás következtében azonosíthatók olyan egyértelműen. Mikor azonban Vály a Mester előtt tisztelegve Giotto képeit perspektíva szobrokba transzponálja, már nem csupán kivitelezi − mintegy építészként − a tervező rajzait, hanem − akként most ő, mint egykor Giotto − egy többlet dimenziót mindjárt hozzátesz. Vály Giotto-képszobrai mozgásukat a szemlélő ember körbejáró, hajladozó mozdulatai révén nyerik el, s közben arra kényszerítik a műértőt, hogy a gyermekkor irányába forduljon, de azon is jóval túl tekintsen, ha valóban meg akarja érteni, mi történik a szobor erővonalai körül, között. Képszobor és néző néma beszélgetésének minden szavát hallhatja, aki a mindenségre fülel.

A megértés legkeményebb leckéjét ezen a ponton pedig ennek a bizonyos többlet dimenziónak a tudatosulása szolgáltatja. Ahogy Giotto mélységei egyszer csak megjelennek a síkban, amiként aztán Vály képszobrai a szemlélő fizikai mozgásával és belső utazásával túllépnek a három kiterjedésen, de még a téridő négyesén is, ugyanúgy már sejdíthető bizonyosság, hogy a dimenziók száma a megismerés határain túl tovább növekszik és folytonosságot alkot, amely a végtelen képtelen mérőszámait a falécek szálkái közé rejti. Botorság tehát a földi életben a végesnek szolgálva, annak rabszolgájaként élni, leválasztva magunkról a művészit, és azt valaki más, tőlünk idegen tulajdonaként szemlélni, mint holmi elavult használati tárgyat lelkünk néprajzi múzeumában. Bátorság! Van félelmetesebb a végesnél, a halálnál − súgják megrázó reménykeltéssel Vály művei −: az örökkévalóság, a halhatatlanság.

Az idő rétegződései

Amint a tavasszal feltámadó, újjáéledő természet legzsengébb virágai is föld és avar sokszoros rétegeit törik át fergeteges fény felé vágyással, ellenállhatatlan élni akarással, úgy Vály életadó üzenetei is a művei rétegein való átjutással válnak hozzáférhetővé. A rétegek ténylegesen, fizikailag is léteznek, nem csak átvitt értelemben. Képei sokszor tartalmazzák korábbi alkotásait, az adott művel kapcsolatos alapozó gondolatait és tényleges anyagi rétegeit, alkotás közben tett módosításait, sőt, hibáit sem javítja, vagy ha igen, a képben ott van a hiba és javítása is − a látható felszín alatt korábbi felszínek rétegei húzódnak, múltbéli valóságok darabjai, csíkjai, foszlányai, melyek még korábbi rétegekre rakódnak. Igazi képírás előtt állunk. Akárha egy könyvet tartanánk kezünkben − aki nem veszi a fáradságot, hogy felüsse a borítót, s lapjainak olvasásába fogjon, nem jut tovább a szerző nevénél, a címnél, a mű méreteinél és borítójánál! Ezzel a rétegeken − melyeken ő már alkotás közben átverekedte magát − átbúvással, átfurakodással Vály nekünk, néző-befogadóknak ugyancsak megadja az esélyt, hogy lelkünk lehessen a rétegeken áttörő növényke, mely megtapasztalja a sárból való feltámadás alapvető létélményét.

Ez az életre-hívó működésmód azonnal érthetővé válik, ha megtudjuk, hogy Vály a Kos jegyében született. Minthogy pedig élete és műve szerves egységet alkot, máris természetes, hogy a Kos jegytulajdonságaival, a tavasz keletkeztető erejével és dinamikájával a rétegeken áttörés mozgás-mintázatát jeleníti meg munkáiban, és ezt az erőteljes megélést testálja műveinek szemlélőire, befogadóira is!

A Divina commedia vásznán pl. két alakot látunk, amelyek a kép mélységében végtelen sok más alak vonalaiból, képfoltjaiból, pixeleiből összegződnek − ezek az alakok az egymásra rakódásban látszólag elveszítik minden azonosítható vonásukat, mégsem csak az általánossal találkozunk a képben. Ahhoz azonban, hogy személyesen találkozhassunk velük, rétegeket feltáró, azokon ily módon áthatoló régészeti munkát kell végeznünk.

Ehhez a feltáró munkához kulcsot ad, ha tudjuk, hogy Vály munkáiban nem eseményeket, nem helyzeteket, nem tényleges szereplőket vagy kapcsolatokat mutat meg − hiszen egy-egy alak, jelenet amúgy is tízezerféleképpen megjeleníthető −, hanem az eseményeket közvetlenül megelőző és/vagy uraló energiákat, amik viszont természetszerűleg a megjelenítés tényleges formájától, stílusától függetlenek, és így sokkal inkább jellemzőek a történésre, a történés során érvényes lélektani realitásra, mint a megjelenő alakok maguk. Vály erőtereket hív elő, mint ahogy az ezüstkolloid szemcsék megmutatják a fény és árnyék sűrűsödéseit egy fényképen, vagy miként a vasreszelék kirajzolja a mágnes erővonalait a föléje tett papírlapon!

Milyen erők csomósodtak a feje fölött, mielőtt Káin lebunkózta Ábelt? Milyen energiák uralják Oidipusz cselekvés-sorozatát − tehát: sorsát −, amely a drámai végkifejlet felé viszi akaratától teljesen független úton-módon, sőt, annak kifejezetten ellenében?

Ez a kulcs azonban még nem nyitja a zárat; kell még egy kulcs, az viszont nálunk van: nem fejthetjük fel Vály rétegeit késsel, fúró, vágó, zúzó szerszámmal, még kérdezősködéssel sem. De nem megyünk semmire akkor sem, ha megpróbálunk belelátni valamit, egyáltalán, ha már rendszerezett tudáselemekkel közelítünk a megértéshez. Csak a szemlélődés, a megelőlegezett gondolatoktól mentes kinyílás, a teljes kiüresedés nyitja meg a rétegek kapuit Vály művei − és saját lelkünkön át a mindenség mélységei és magasságai − előtt!