„Ez a nő olyan brutálisan gazdag, hogy muszáj szeretni” — E mondatot Balázs Béla fogalmazta meg 1911. január végén Lukács Györgyhöz írott levelében[1]. Mások sem fukarkodtak Moscovitz Amáliáról[2], művésznevén Lesznai Annáról — vagy ahogy barátai nevezték, Máliról — szólva a talán túlzónak és patetikusnak ható jelzőkkel és fordulatokkal. Miért nevezték őt egy még el nem ért női fejlődési fok előfutárának (Jászi Oszkár), óriási búbos kemencének, akiben a legerősebb a szeretet volt (Gráber Margit, Balázs Béla), vagy éppen szeretett nővérnek a versben (Ady Endre)?

 

     Ki volt Lesznai Anna, mi volt emberi és művészi titka? A választ hátrahagyott irodalmi hagyatékában: verseiben, naplóiban, meséiben, pedagógiai feljegyzéseiben és regényében találhatjuk meg, míg érzéseit, élményeit, a világ képeit terveibe rajzolva, akvarelljeibe festve és párnáiba hímezve lelhetjük fel.

 

     A századfordulón egy felső-középosztálybeli, a társadalmi elvárásoknak megfelelően nevelt kislány életéből nem maradhatott ki a rajztanulás sem. Bár Lesznai életének e korai időszakáról dokumentáció hiányában keveset tudunk, visszaemlékezéseiben minduntalan visszatért egy olyan momentumra, mely művészi, alkotói identitását alapvetően meghatározta. Ezzel a történettel Lesznai megteremtette a maga művészi „eredetmondáját”. Egy, a népművészeti formakincsből építkező alkotótól nem meglepő módon, hasonlóan a gödöllőiekhez, ez a népművészettel való találkozása volt. 1965-ben egy Vezér Erzsébet által készített interjúban[3] Lesznai elmesélte e kezdetei próbálkozások történetét az édesanyja akkoriban divatos petit point-jainak elutasításától a piros és kék konyharuhák történetéig, amire először rajzolta rá a parasztasszonyoktól tanult mintákat, és próbálta ki az öltéseket visszaemlékezése szerint nyolcéves korában .[4] Ezek a parasztasszonyok a nyárra elszegődött kubikus munkásokkal érkeztek Mezőkövesdről a felső-magyarországi, egykori Zemplén vármegyei Körtvélyesre, ahol a család birtokai feküdtek. Vallomása szerint tőlük tanulta meg a szimbólumok eredetét, az absztrakt minták ábrázolókká, illetve az ábrázoló minták absztraktokká válásának folyamatát[5] — és a színek jelentőségét[6].

 

     A genius loci, a felvidéki Körtvélyes hatása e népi gyökerű ornamentális szemlélet kialakulásában megkérdőjelezhetetlen. Az alkotók testi, lelki, spirituális egyesülése a vidékkel, a faluval a szecessziós művészet törekvéseinek is kedvelt toposza, elérendő célja, sőt megélt életformája volt. Bár a felvidéki népművészet és a mezőkövesdi parasztasszonyok munkáinak hatása nagy jelentőséggel bír, Lesznai művészi tevékenységének alakulását olyan mesterek tanácsai segítették, mint Ferenczy Károly vagy Bihari Sándor[7]. A kutatás érdekes új adaléka a Hatvany Múzeum egyik pasztellvázlatának hátuljára írott rövid megjegyzés, mely szerint: „Interieur - (pasztell) Máli első képe. Ferenczy Károly növendéke volt. (azt hiszem az Iparművészetin) 1902-03? (Gergely Tibor közlése).”[8]. Ez ellentmond annak a több helyütt felbukkanó állításnak, mely szerint Lesznai egészen 1907-ig nem vett részt szervezett és rendszeres akadémiai jellegű oktatásban. 1907-ben Lucien Simon festőiskolájába[9] iratkozott be Párizsba. Erről az adatról a tényen kívül semmit sem tudunk, a világváros nem volt Lesznaira olyan elementáris „világnézet-felforgató” hatással, mint a többi Párizs-járó magyarra. [10]

 

     Anélkül, hogy megkérdőjeleznénk a népművészeti hatások jelentőségét, mégis fel kell tennünk a kérdést, hogy ez a stílusválasztás mennyiben volt ösztönös, és mennyire igazodott a kor uralkodó irányzataihoz, így a népművészeti gyökerű szecesszióhoz. A népművészettel — vagyis a "szakácsnők”-kel — való első közvetlen találkozás élménye kiválóan alkalmas lenne arra, hogy Lesznai művészi forrásait teljes egészében a népi indítatással azonosítsa, megteremtve ezzel a „csak tiszta forrásból” felismerésszerűen átvett gondolatát, és ezt követően a népművészeti motívumkincs beépítését alkotásaiba. E formakincs átvétele korántsem volt társtalan jelenség a korabeli magyar művészeti törekvések között, és így Lesznai alkotótevékenységének is csupán alapját, nem kizárólagos célját képezte. A Bellák Gábor által „ornamentális népszemlélet"-nek nevezett[11] törekvés már a szecesszió modern esztéticizmusának jegyében fogant, és tisztán esztétikai, ahistorikus és ornamentális tartalmú volt. E törekvés a népművészet alkotásaira mint a tiszta esztétikumot jelentő ornamensekre tekintett.[12]

 

     Lesznai alkotói törekvéseiben és teoretikus írásaiban jelen van a népművészet motívumainak gyűjtése, a formaalkotó törvényszerűségek bemutatása és a kultúrtörténeti tanulságok levonása, ám hiányzik bármiféle deklarált elvnek vagy ideológiának való megfelelés igénye. Az ornamentikában - Fülephez és Lechnerhez hasonlóan — az emberiség nagy közös kultúrkincsét látta, így ezen örökség egyetemességére, univerzalitására, a boldogságra törekvő lét mindenütt érvényesülő igényére helyezte a hangsúlyt.

 

 

„asszonyösztön — gyümölcsösztön — kehelyösztön”[13]

 

Lesznai első textilművészeti munkái 1906-08 között keletkeztek. Első dokumentálható kiállítását a Nemzeti Szalonban, 1909 decemberében tartották (Jubiláris Téli Kiállítás), 1911. áprilisában a Nemzeti Szalonban, a Nyolcak második kiállításának társutasaként, „vendégművészként" vett részt, Fémes Beck Vilmoshoz és Vedres Márkhoz hasonlóan. A Nyolcak köre 1911. április 13-i „hivatalos” megalakulása után, hamarosan megnyitotta kiállítását a Nemzeti Szalonban. A Vezér Erzsébet készítette interjúban Lesznai így emlékezett a kiállításra: „A Nyolcak kiállításán találkoztam Adyval. A kiállításra meghívtak engem is. Csupa kedves, régi barátaim voltak köztük. Kérték, hogy én is állítsak ki. Nem festményeket, mert a festményeimet nem találták elég jónak. Minden joggal. Szép kézimunkákat csináltam abban az időben. Hímzéseket. Népiesből átalakítottakat. Nahát ezeket kiállítottam és a terveket is.”[14] A kiállított tárgyakról a Feleky Géza által írott katalógusból sem tudunk meg sokkal többet, nincs pontos műtárgylista, csupán annyit jelez a kiadvány: „hímzések, tervek ...eladók” [15], miközben Lesznait a kiállítás „háziasszonyának” titulálja. A hagyaték és egy, a későbbiekben részletesen ismertetett, 1912-es berlini kiállítás anyaga alapján rekonstruálható, hogy ez alkalommal is a virágornamentikára épített hímzések és a temperával, akvarellel kifestett tervek szerepeltek a tárlaton. Ekkoriban készített munkáit összehasonlítva a Nyolcak kiállított műveivel, szinte semmi stílus- vagy törekvésbeli azonosságot nem fedezhetünk fel, így helytálló Passuth Krisztina megállapítása, értékelése, miszerint: „A századforduló jellegzetes megnyilvánulása: a tehetséges írónő, aki hímzéseivel szerepel egy tárlaton, amely mind formailag, mind tartalmilag sokkal modernebb az ő felfogásánál."[16]  (...) „A vendégek által kiállított szobroknak és főként Lesznai Anna hímzésének nem túlságosan sok köze van a csoport stílusához, inkább eszmei, bajtársi szolidaritást, mint tényleges művészi közösséget jelentenek.”[17] A kiállításról írott kritikák azonban már itt is a Lesznai-életmű egy fontos, és a későbbiekben egyre jelentősebb jellemzőjéről számolnak be: „A Nyolcak maguknak állítottak ki jó bizonyítványt, amikor kiállításukra meghívták Lesznai Annát, (...) a művészet még saját művészi meggyőződésüknél is szentebb lehet előttük, különben nem fogadták volna házukba Lesznai kézimunka-terveit, amelyeknek mindegyike egy lépéssel távolodik a természetszervezés feladatától, és továbbhalad a teljes elvonás felé vezető úton, különben nem kaptak volna helyet azok a minták, amelyek formáikban és kapcsolódásukban egyre inkább felszabadulnak a szerves testeket kormányzó törvények uralma alól, és mindjobban a kristályos képződések hasonlóságára alakulnak, különben nem gyúlnának ki a Berény nagy képe alatt padhátakhoz támasztott párnákon a színek, és nem ragyoghatnának harsányan, melegen, öncélú pompában.”[18] Mindez megerősíti Szabadi Judit megfigyelését is, miszerint — bár a tervek előképeiként a mezőkövesdi matyó mintákat és motívumkincset emlegetik az elemzők, és Lesznai valóban elmélyülten tanulmányozta ezt a motívumkincset és öltéstechnikát — tervei néhol erősen intellektualizáltak.[19] Jellemzőjük a kifinomult, kényes színösszeállítás, amely elüt a paraszthímzések rusztikusságától és harsány színességétől.

 

     Lesznainak a Nyolcak körének tevékenységébe való epizódszerű bekapcsolódása nem változtatott azon a tematikán és érdeklődési területen -  a népművészeti ornamentikán alapuló hímzéstervek készítésén - , mely az 1910-es évekbeli tevékenységét meghatározta. Lesznai ezt a korai művészi alkotókorszakát a következőképen jellemezte későbbi naplójegyzeteiben: „Amit mégis meg tudtam csinálni, az az: van egy jó dekoratív sík érzékem, melynek folytán az egyes részletek, ha egymáshoz nem is tartoznak, a képsíkon kellemesen ritmikusan vannak elhelyezve. Azaz van viszonyuk a képsíkhoz. Ez pl. a szőnyegben, főleg a hímzésben egy döntő elem. Itt a szimmetria és egy pár egyszerű síkidom viszonylat ritmikus, ornamentális, egymás mellé rendelő tagolásával már kielégítő hatást lehet elérni, és van egy bizonyos örömet jelentő játék a technikámban is, mely néha artisztikusan hat."[20]

 

     A Hatvanban őrzött Lesznai-hagyatékban százával találunk a tízes évekből származó, virágornamentikára épülő hímzésterveket. A virágcsokor, a virágtő, a kehelyből vagy vázából, ritkábban bőségszaruból kibomló növények gyakran keltik a misztikus világfa asszociációját, melyet Lesznai világképének hasonlataként használt ebben az időszakban. Ezeket a terveket gyakran kiegészítette állatornamenssel, főképpen madarak stilizált formáival. Ezeken egy-egy elem dominál, melyet Lesznai a terv címében is közöl (rózsás, tűleveles, fenyőfás, makkos-leveles, babosindás, pálmás, török-meggy), majd levelekkel, csavarodó indákkal, összefonódó gallyakkal köríti azokat. Egy-egy tervet több különböző színvariáns, színpár alkalmazásával is elkészített. A kehely, váza vagy éppen a terasz balusztrádján álló virágtartó eleme fogja össze a kompozíciót, ebből nő ki a csodabokréta, a csokor.

 

     Az 1912. év tervezői munkásságának egyik csúcspontját jelenti, nem véletlen, hogy teljesítményével éppen ekkor hívta fel magára Koronghi Lippich Elek figyelmét is[21]. A kiállítások közül feltétlenül kiemelkedik az 1911 decemberében, a Technológiai és Iparmúzeumban megnyílt Lakásművészeti Kiállítás. Magyarországon emellett 1912 márciusában a miskolci Országos Háziipari Kiállításon látható munkáiért „Nagy Díszoklevelet" kapott, majd októberben az Ernst Múzeumban, Fényes Adolf kiállítása mellett a beszámolók szerint Lesznai Anna két szobát töltött meg munkáival, elsősorban hímzett párnákkal és függönyökkel.[22]   

 

 

     Magyarországi bemutatkozásai mellett 1912-ben kiállított még Párizsban (Galerie de la Rue Royale), Bécsben (Museum für Kunst und Industrie), majd Berlinben is (Wertheim Áruház). A berlini kiállításról így szól naplójában: „Eredménytelen berlini kiállítás." A dokumentumok ellentmondani látszanak Lesznai szubjektív értékelésének. Vészi Margit a berlini kiállításról így tudósít a Művészet 1912. 9. számában.: „Magyar munka sikerének örültünk a Keller és Reiner kiállítási szalon helyiségében is, ahol Lesznai Anna és Berény Róbert dekoratív hímzéseit nagy közönség csodálja nap nap után. Lesznai Anna harminc párnáját a Wertheim árúház megvásárolta és kiállította saját helyiségeiben."[23] A Wertheim áruház teljes gyűjteménye és archívuma a második világháborúban bombatalálat következtében megsemmisült, ezzel a legteljesebb ismert egységes Lesznai kollekció is elpusztult. Berlinben kiállított alkotásait - 16 fekete-fehér képpel illusztrálva - bemutatja egy ismertetés[24], mely úgy emlegeti munkáit, mint amelyek nagy népszerűségnek örvendenek Bécsben, Párizsban és Berlinben is. A képek alapján a kiállított munkák az ornamentális tervek közül valók, és többségük a különböző formában ismételt és variált virágkosaras, virágkelyhes motívumot alkalmazza. Balázs Béla is megemlékezik naplójában Lesznai bécsi, berlini és párizsi kiállításairól és „üzleti útjairól": „Itt volt Máli. Üzleteket köt, adminisztrál és propagál és frivolkodik. Az az érzésem, hogy 'visszament' két év óta. Asszonysors. De a hímzései szépültek. Lehet, hogy ez a 'visszavonulásnak' egy szerencsés, titkos rendben történő formája."[25] (...) "Az utolsó párizsi napokban ott volt Máli. Nagy üzleti tevékenységben. Nem tetszik nekem, hogy csak ez a gondja. Hogy hogy akarja továbbfejleszteni a hímzőstílusát, arról sohasem beszélt. Kiütközött benne a Hatvany-vér. És az asszony. Megette a szerelem végül, ami művész csak volt benne. Rettenetes ez az asszonytragédia.[...) Íme, a két legragyogóbb agyvelejű asszony: Edit és Máli - az egyik kifulladt (Edit), hiányzott benne a metafizikai függés valamitől; a másikat visszanyelte a vegetáció, a nőstény."[26]. Mindezek a források, illetve Lesznainak a tízes évekből származó levelei megerősítik azt a feltételezést, hogy a „Lesznai-manufaktúra" ekkor - üzleti szempontból is -  egy kiemelkedően sikeres  időszakát élte, rengeteg megrendelést kapott és teljesített: „én pedig párnákat szállítottam  terminusra"[27]; "Én sem nem írok - sem nem élek tettdús életet - , számos párnát gyártok - selymeket válogatok - olyan „zárdai" foglalkozás ez - ami fáraszt, de nem köt le."[28]