2010 nyár
Berka Attila
LAPUNKBAN MÉG »
„két szép nagy alma
egy sárgarépa
meg néhány banán"
Falcsik Mari
Spanyolnátha, 2010 tél
SPN Könyvek 8. Berka Attila:
Hosszúkávé külön hideg tejjel, 2010
Rendelje meg: spn@spanyolnatha.hu
Berka Attila
Énnemén
Sorbán Attila: Vaníliás gumicsont (AB-Art/ Várad, 2009)
Minden mindennel összefügg, ez a Vaníliás gumicsont maltere, mondom én, nyilvános olvasó, szabad recenzens. Vaníliás gumicsontot enni mesésen értelmetlen, de legalábbis értelmezhetetlen, kivéve, ha olyan helyen vagyok, „ahol fáradt vonatok vesztegelnek bomló sínek mögött. Ahol lejárt jegyű utasok rokonokra várnak. Ahol nem tér be koldus az állomásra. Ahol a várótermek lomhán nyöszörögnek. Ahol a peronízű víz szomjat oltani képtelen. Ahová ember soha meg nem érkezik, mert arra sohasem indult." Azért vagyok ezen a helyen, mert itt él, sőt, létezik Hieronímusz Bé (Szent Jeromos vs. Hieronymus Bosch?), a regény el-beszélője és fő-hőse, aki, persze, mindig tudja, mit miért csinál és mond − természetesen, hiszen itt minden ő maga, ezért neki bármit elhiszek, és jól teszem, amint az olvasás során kiderül, egyébként ugyanis pórul járnék, nagy komolyan, nagy mellénnyel botladoznám végig a regényt, akár egy elfuserált művelődésszervező, még azt is elfelejteném, amit nem tanultam. Marad tehát az egyetlen, tehát jó választás, hogy hagyom magam. Mondhatni hátradőlök, engedek az olyas mondatoknak, hogy „láttam, ahogy üvegszemű, lila galambok leszarják a frissen bepucolt történelmi falakat.”
És nem keresem homlokráncolva innen, kívülről a rációt Sorbán Attila könyvében, az általa létrehozott szerző által létreírt narrátor-főhős szövegében. Butaság lenne. Mert minden mindennel összefügg, ahogy azt jeleztem korábban. Önmagába záródó kartondoboz vagy saját farkába harapó kígyó, ahogy tetszik, sőt, ráírhatnám, megbontani tilos − egyetlen levegővétel ugyanis Hieronímusz Bé története, ami voltaképpen ő maga, nélküle nem létezik semmi rajta kívül, körülötte, és amúgy is csak akkor, ha ő éppen benne van, Descartes vagy Dékárt, ahogy tetszik.
Mondhatnám tehát azt is akár, hogy egy tudatfolyamnak vagyok szem- és agytanúja, utazás a koponyában, kacsinthatnék, és nem járnék messze az igazságtól, már ha létezik igazság a Vaníliás gumicsonton kívül. Hieronímusz Bén és a kóbor kutyákon kívül. Ha pedig arról beszélek, mily szép, hogy a toronyórában lakó főhős a város életének figyelgetését (és, ugye, saját biztonságos és csendes magányát) alászállván a közjó érdekében adja fel, és még szebb, hogy tervének alapja a kóbor kutyák hasznosítása a vaníliás gumicsont segítségével, ha tehát erről beszélek, akkor azt kockáztatom, hogy elmondom a sztorit, lecsapom a csattanót, amit viszont nem akarok. Pedig először azt terveztem, hogy már rögtön az első mondattal robbantok, és elmondom, mi, miért és hogyan, vagyis mi az a vaníliás gumicsont. Aztán azt találtam ki, szót sem ejtek róla, csigázzam csak felfelé az érdeklődő olvasót. Végül úgy döntöttem, említem is meg nem is, magyarázom is meg nem is. Ezért állok hát a küszöbön.
A küszöbről megállapíthatom, hogy játékosság és szerethetés az alapvető élmény olvasásom során, ironikus-önironikus szöveglétezés, ezáltal pedig szabadság, önfelszabadítás.
Énmimézis, mely során tanúja vagyok a szöveg sikeres önmegvalósításának, amihez nem kell más, mint „hit, remény és pénz.”
Tessék olvasni.