Végül elengedtelek.

Lapos és könnyű voltál már,

mint egy levegőzni induló rákbeteg.

Éjszakánként a légynehéz lüktetés a sötétben…

Az árnyak életre keltik: de mit is?

Néha sikerül kitapogatnom súlyos

gyökereimmel,

újra éreznem lágy, könnyű mozgásait.

Reggelre tovaúszik az újabb éjszaka.

Felhők áramlanak lustán az érlapályon:

nem voltak képesek mélyebb tudásra.

Kékben fürdő ág kutat, visszafelé,

visszafelé…

Vad, könnyű kiáltás: mintha egy festett virág

szórná szirmait.

Ismerős arc, ismeretlen teste:

magánvaló karbokor, amint ágaival

többé-kevésbé gyil-