Nosztalgiára is szakítanunk kell alkalmat, betesszük hát a gépbe a Youtube-ot, a Tecsőt magyarul, beírjuk a keresőbe Laurelt és Hardyt avagy Stan és Pant, s nézzük feketefehérben. A burleszkfilm hőskorát. Látom magam gyereknek nagyapám mellett a kanapén, a képsorok miatt ültünk le, teát kortyolunk, sakkot megszakítva, együtt mosolygunk sorban a Sztan és Panon. A kalandokon. Na, nem olyanféléken, mint azok az igazi hősiek, mint Tarzanéi, dzsungelesek, oroszlánosak, hanem kicsik, városiak, mindennaposak, félreértettek, félrenézettek, eltévesztettek. Aprólékosak, bütykölősek és láthatóan lehetetlenek. Nevetünk, hogy kilögyböljük a barna teát a kekszre, de nem szólunk nagyinak, ügyesen úgy hagyjuk. Mintha nem venné észre, ő meg mosolyog rajtunk, néha kacag, ahogy nézzük.

Sztan és Pan az idegenlégióban. Egész estés, nagyi csak háromszor ül le, mert ilyenkor nyugodtan mosogathat, de a nagy vidámságra csak leteszi a rongyot, mellénk szusszan, elhiszi nekünk, hogy vicces, a nevetésünkből tudja és szinte már gurgulázik, ahogy kérdezi: mi volt, mit csináltak? Látja a tévében a feketefehér Sztant Pannal, közben kérdezi az előző mellé, hogy nem kérünk-e zserbót még, esetleg süssön-e mézestésztát, nem mézes sütit, hanem tésztát, mert Szoboszlón letésztázzuk a sütiket, a zserbótészta és a krémestészta, mondjuk kívánkozva, csak a csokiskeksz nem tészta. Pan képe elsavanyodik, a némafilmen csak a mimika látszik, a Tecsőn rossz a felbontás, elvesznek a finomabb részletek, az arc teljes képernyőn zajos, a hegedű serceg.

A film hőskora. Mindenki hős volt, kevés film készült − sokan nem hittek benne, a színháztól vette el az időt, mondták a nők Murnaunak a Nosferatu szereplőtoborzásakor − nagyi visszamegy vizet törölni, papa sakkot ad, van valami illat a levegőben, amiről később kiderül, hogy sülő pogácsa, két óra még vacsoráig.

A Tecső végez a filmrészlettel, eszembe jut hirtelen Hacsek és Sajó − Markos-Nádas módra.