„[…] a férfi feszült, mozdulatlan arccal nézte a belső gyűrűt, csak a feje volt a víz fölött, a belső gyűrűben foszladozó, szürkésfehér anyag lebegett, a gyűrű középpontja körül, lassan, az óramutató járásával ellenkező irányban, hát, bólintott a férfi, hát ez az −”. Cserjés Katalin könyve, „a lebegő orgonagyökér” Hajnóczy egyik rejtélyes kisprózájának, a Gyűrűknek a részletét választja mottóul, mondván, „rejtelmes »jelentésessége« hadd sugározza be az egész tanulmánykötetet”. Az Egy Hajnóczy-prózakalauz első fejezetei alcímet viselő értekezés, Cserjés Katalin PhD-disszertációjának könyvváltozata külön figyelmet szentel a Hajnóczy-szövegek mottóinak is, kitüntetett fontosságát jelezve azoknak, így a tanulmánykötet mottójának is önmagán túlmutató jelentőségét sejthetjük. De mi is lehet ez a „rejtelmes »jelentésesség«”?

     Úgy hiszem, minderre egyfajta magyarázatot adhat az, hogy a Gyűrűk szinte már fokozhatatlanul rövid elbeszélése a felismerésnek egy olyasféle természetét mutatja meg, ami nem csak a Hajnóczy-prózára jellemző olyannyira, de ami az e próza felé hallatlan figyelemmel és odaadással forduló Cserjés Katalin értekezői meglátásait és stílusát is jellemzi. Mi is történik ugyanis a Gyűrűkben? A férfi felismer valamit, amiről azonban mi, az erről tudósító írás olvasói már nem szerezhetünk tudomást, vagyis a Gyűrűkbe a felismerés nyilvánvalósága és a felismert rejtélynek maradása egyszerre történik meg. A megértés is effajta felismerésként mutatkozik meg Cserjés Katalin könyvében: az értekezés impozáns tudás- és ismeretanyagot felhalmozva mutat rá − „hát ez az”-szerű szolid felkiáltással − olyan jelenségekre, olyan összefüggésekre, amelyek első látásra, első olvasásra nem feltűnőek, mégis mintha mindvégig emlékeztetve lennénk arra − a figyelem és az odaadás mellett egyfajta értelmezői alázatnak köszönhetően −, hogy az értelmezés rámutatása sohasem leleplezés, az értelmezés mint rámutatás mindig megőriz valamit a megfejtésre váró szöveg mindenkori rejtélyességéből.

     Az értelmezés effajta befejezhetetlenségét az alcím „első fejezetek” jelzése mellett jól mutatja az is, hogy e minden részletre kiterjedni látszó alapos munka − amely, ahogy az előszóban jelezve van, az eredeti disszertáció rövidített változata − utolsó fejezete összefoglalás helyett egyfajta hiánykatalógust mutat fel, mindazon ötleteket felsorolva, amelyek egy lehetséges továbbgondolását jelenthetnék a vizsgálódásnak; ám itt is joggal sejthetjük azt, hogy ha mindezen kérdések megválaszolásra, mindezen ötletek kidolgozásra kerülnének, akkor sem érhetnénk az értelmezés végére, a megválaszolt kérdések csak újabb kérdéseket szülnének.

     Cserjés Katalin könyvének egyik legszembetűnőbb vonása mindezekkel együtt az a fajta esszéisztikus hevület, ami nem akar távolságot tartani elemzése tárgyától, bár nyilvánvalóan nem kíván azonosulni sem vele: az elemzés tárgya és az elemzés maga között inkább egyfajta átvágó kapcsolat létesül, ami egy eredendő rokonságot mutat meg. Mindez összefügghet azzal, ahogy a könyv magáról Hajnóczy Péter írásművészetéről is gondolkodik: Hajnóczy „ködlovagszerű” hagyományát egyfajta „radikális eklekticizmussal” látja megragadhatónak, amely nem csak a műfaji sokféleségben, nemcsak a műnemek változatosságában, de az írásbeliségből (ezáltal az irodalmiságból), a szóbeliségből, vagyis: a művészetből való kilépés vágyában mutatkozik meg. Nem hiába idézi Cserjés Kassák „mindig tovább”-jelszavát: ennek a „tovább”-nak azonban talán nincs is iránya, hiszen a tovább: maga az irány. Mintha ezeknek a különbözőképpen osztályozható, de mégiscsak egyirányú, egyreményű kilépéseknek a vizsgálatával foglalkozna maga a kötet, amikor „szövegzárványokat” (vendégszövegeket, betéttörténeteket és emblematikus tárgyakat) vall faggatóra, szövegzárványokra mutat rá, ám úgy, mint a Gyűrűk férfije: a leleplezés rejtélymarasztalásával együtt. Cserjés Katalin könyve élő organizmusként tekint Hajnóczy életművére, és ennek szellemében, az autentikusság reményében ő maga is át-áthágja a tudományos távolságtartás vélt határvonalait: így lesz párhuzamos az elemzés módja az elemzés tárgyának vélt természetével, hiszen önmagában is megmutatja azt a fajta szövegműködést, amiről beszél.