Minden kornak megvannak a maga technikai eszközei, látásmódja, kultúrája, újdonságai. A miénknek is. És minden korban idegenkedéssel fogadják a művészet új tendenciáit, a kísérleteket. Jó néhány évnek el kellett telnie ahhoz is, hogy az elektromos médiumokkal − pl. a fénymásológép, computer vagy telefax − alkalmazásával készült képzőművészeti alkotásokat a hivatásos szakma és a képzőművészet iránt érdeklődő közönség befogadja, illetve elfogadja. A fenntartások az eszköznek szóltak: a kifogások szerint e gépi eszközökkel bárki képes műveket létrehozni, továbbá nincs benne olyan mennyiségű „kézi” munka, mint a hagyományos eljárásokkal készült alkotásokban, bármilyen mértékben sokszorosítható, azaz „nem egyedi” stb. Ám olyan ez, mintha egy írótól azt kérnénk korunkban számon, hogy regényeit miért komputeren írja, nem pedig tollal, papírosra.

Ma már legtöbb helyen, a komoly, nemzetközi grafikai kiállításokon önálló kategóriát képez az elektrográfia, különféle elnevezések alatt, például digitális nyomat, c-print stb. A nemzetközi terminológia először CAD (computer added design), majd újabban CGD (computer generated design) jelöléssel tartja számon. A világ legjelentősebb múzeumai, galériái és nemzetközi kiállításai mind befogadták a műfajt, képzőművészeti képzésekben pedig külön szak vagy szakirány lett.

Az elektrográfiában „a képalkotás az eszköz egyedi sajátosságain, más technikai lehetőséghez nem hasonlító jellemzőin alapszik, vagyis a technika szerepe túllép a közvetítő-reprodukciós vagy sokszorosító funkción”¹. Ehhez még tegyük hozzá, hogy a számítógépet, az egeret vagy a digitális táblát, tollat, faxot, másológépet ugyan bárki használhatja − ugyanúgy, ahogyan a leghagyományosabb technikai eszközöket is −, de az eredmény épp annyira különbözni fog, mint emezek esetében. Az eszköz használata ugyanis nem pótolja a tehetséget, képzettséget, vizuális kultúrát, a művészi invenciót, látni és komponálni tudást, az absztrakciós és szintetizáló képességet, műveltséget, a művészi felületképzést és képarchitektúra-teremtést, egyszóval: a saját grafikai nyelvezet, az egyedi művészi alkotás létrehozására való képességet.

A Magyar Elektrográfiai Társaságot mindössze egy évtizede alakították, de már voltak jelentős előzményei: 1989-ben alapította Zsubori Ervin Dárdai Zsuzsával, Saxon Szász Jánossal és Tenke Istvánnal az Árnyékkötők Alkotócsoportot, és ugyancsak ők alapították 1990-ben az Árnyékkötők Electrographic Art (1995-től Árnyékkötők co-media) c. művészeti folyóiratot. 1990 és 2001 között a Fény-Árnyék Művészeti Egyesület Árnyékkötők elektrográfiai csoportja mintegy harminc csoportos elektrográfiai kiállításon, ill. fax-akcióban vett részt Európa-szerte².

A Magyar Elektrográfiai Társaság 2001-ben jött létre HAász Ágnes elnöklésével, hogy összefogja azokat a képzőművészeket, akik az elektrográfia területén működnek, jelentős képzőművészeti eredményeket tudhatnak magukénak, változatos és tudatos tárgy- és eszközhasználattal jellemezhetők. A tagok között művészettörténészeket, művészeti írókat is találunk.

Az egyesület két fontos projektet is elindított az elmúlt időszakban. 2008-ban a magyar elektrográfia történetének feldolgozásába, kiállítások keretében történő bemutatásába kezdett, számos hazai és külföldi szerepléssel. A másik kezdeményezés a Digitális hatások a kortárs képzőművészetben című rendezvénysorozat, melynek során kirajzolódnak az új irányvonalak is: a nyitás a társművészetek felé, valamint a kapcsolódások, összefüggések feltérképezése a műfaji átfedéseken keresztül, az tehát, hogy hogyan alakult az elektrográfia jelensége és jelentősége az elmúlt két évtizedben. A MET együttműködő partnerei: a kaposvári Képírás Művészeti Alapítvány, a Spanyolnátha művészeti folyóirat és a szigetvári Zöld Zóna Egyesület³.

Az alapítás óta mindössze két alkalommal volt felvétel. A merítés egyrészt a középgenerációhoz tartozó azon művészek soraiból történt, akik kimagasló eredményeket értek el az elektrográfia műfajában (is), másrészt pedig a digitális képalkotás mellett elkötelezett fiatal tehetségek köréből − hangsúlyozta HAász Ágnes a MET Gozsdu-udvar D-Galériájában (Budapest Király utca 13. − Dob utca 16. ”D” udvar) 2010. április 12-én megnyílt kiállításán. Mára az egyesületnek negyvennyolc tagja van. A társaság gondot fordít rá, hogy az új tagokat is megismertesse a közönséggel. Az „újak” egyébként a korábbi kiállításokon is gyakran részt vettek, pályázati úton vagy meghívással. A mostani felvétel után két kiállítás is született bemutatásukra.

A Váltóáram című kiállításon a társaság régi és új tagjai állították ki munkáikat. A D-Galéria is debütált egyúttal, hiszen ezzel a kiállítással nyitotta meg kapuit. A művek többsége számítógép-alapú digitális grafika, de akad köztük digitális kollázs és multimédiás installáció is. A kiállítási enteriőr fiatalosan merész: sávban meszelt, ám vakolatlan téglafalra kerültek a képek.

HAász Ágnes, a MET történetének főbb vonalait felvázolva felhívta a figyelmet arra a változásra, amely során a fax mint képalkotó eszköz háttérbe szorult, és mára a komputerrel készített munkák dominálnak.

A D-Galériában megrendezett kiállításon Bátai Sándor, Czeizel Balázs, Beaty Czető, Daradics Árpád, Dávid Vera, Detvay Jenő, Drozsnyik Dávid, Enyedi Zsuzsanna, Füleky Adrienn, Gábos József, HAász Ágnes, Harangozó Ferenc, Herendi Péter, Hernádi Paula, Kapitány András, Kántor József, Kecskés Péter, Kelecsényi Csilla, ifj. Koffán Károly, Koroknai Zsolt, Krnács Ágota, Láng Eszter, Lux Antal, Nagy Géza, Nagy Stoica Georgeta, Ország László, Örkényi Antal, Papp Pala László, Pál Csaba, Péter Ágnes, Repászki Ferenc, Sándor Edit, Sós Evelin, Stark István, Szendrődi Judit, Szombathy Bálint, Tellér Mária, Vass Tibor, Wrobel Péter vett részt.

Barta Edit műkritikus szerint a kiállítás tükrözi a Társaság alapvető célkitűzéseit: a műfaj széleskörű bemutatása és népszerűsítése, a professzionális szakmai fórum megteremtése, a műfajban tevékenykedők számára bemutatkozási lehetőség biztosítása. Az „alkotásokat a művészek saját maguk választották ki, mindenfajta időbeli és tematikai kötöttség nélkül. Ettől vált a kiállítás a társaság áttekintő, retrospektív tárlatává, ahol a művészek egyben válogatók is”⁴. Ez azonban azt is jelenti, tegyük hozzá, hogy nem volt könnyű dolga a kiállítás rendezőinek.

Barta Edit értékelésében a következőket emelti ki: „Daradics Árpád, Czeizel Balázs, Herendi Péter fotóalapú képei az elektrográfia egyik jellemző vonulatát mutatják be, melynek középpontjában az emlékezés s a személyiség rögzíthetőségének kérdése áll. A múlt feltérképezése és felnyitása a témája Dávid Vera Gozsdu-udvar és Czető Beáta Afrika színei című, szintén fotóalapú színes elektrográfiáinak.

Sándor Edit, Bátai Sándor, Pál Csaba vagy Kántor József munkái a műfaj formalista, a grafika vonalhálózatát a maga klasszicizmusában megőrző irányzatát képviselik. Az esztétikum válik a legfőbb képalkotó elemmé Füleky Adrienn és HAász Ágnes munkáiban, a tudomány és művészet elválaszthatatlansága Kapitány András, Wrobel Péter és Drozsnyik Dávid nyomatain.

Hogy a technika és természet nem áll távol egymástól, annak ékes bizonyítékai a belső teremben látható munkák: nagyot csobbanhatunk az organikus formák tengerébe Szombathy Bálint A tenger keserű gyümölcsein, Lux Antal medúzáján keresztül, farkasszemet nézhetünk Koroknai Zsolt cyber-sellőjével, Tellér Mária Lejtőjén legurulva pedig belehempereghetünk Kelecsényi Csilla avarjába.”⁵

¹ MET-blog: http://elektrografia.wordpress.com/rolunk

² Zsubori Ervin grafikus, Kortárs Magyar Művészeti Lexikon, Enciklopédia Kiadó, 2000, III. köt. 973. oldal

³ HAász Ágnes beszéde és Barta Edit megnyitója részletesen elérhető Krnács Ágota videofelvételén: http://www.krnacs.gportal.hu/gindex.php?pg=32545522

⁴ Barta Edit: Váltóáram (Megnyitóbeszéd, 2010. április 12., Kézirat)

⁵ Uo.

⁶ Új Szó, 2010. április 13. http://www.parameter.sk/rovat/kultura/2010/04/26/aramszuret-kortars-magyar-galeriaban