„Egész életemben nem akartam mást, mint nem férfiművészetet adni.

Az asszony ne akarjon jobbat csinálni, hanem mást.”

(L. A.)

Mesékből lettem − ahogyan ez a kert is az örök idő szigetén.

Álomból, mézből összeszűrt derengés a hajnali fák közt,

Zöld szemeiket nyitogatják a rügyek, és a virágok könnyű

Pillangószárnya meglibben a szélben.

Állok a kertben, hol rajtam kívül nincs senki ember,

Csak fák, bokrok, virágok, és szárnyas, könnyű lények:

Madarak, szitakötők, lepkék - akikben álmodik az angyal.

Patak csörgedez lágyan fecsegve.

Mintha öröktől fogva lennék: ég s föld zár össze óvatosan,

Ahogyan két tenyér borul egymásra őrizni kincsét.

Paradicsom ez a kert, azt hiszem, itt születtem a létre:

Álomból lettem és álom vagyok.

Nincs itt senki, csak én. Lágyan ívelő testemet nem cirógatja

Más, csak a szél, csak az ébredő nap. Mezítelen vagyok.

Fázik a lelkem. Nem jó nekem egyedül. Talán megszán az Úr,

És társat teremt nekem.

Színek

Bevonnak mindent: a narancsok, kékek, barnák

Nedvesen ragyognak, és felizzanak a tarkák.

A sárga finom selymét

Öntik magukból a kelmék.

Az ősz tüzes színeit vászonra lopja ecsetem,

Vázából kiömlő virágszirmok sima szöveten,

Hullásuk felkavar, csodás

E szecessziós áradás.

Mese, ámulat, kincs, varázs.