− Ordított a szél − jutott eszembe Esti Kornél. Hatalmas kettős szivárvány ívelt át városon.   Sötétkék ég a temető fölött, közben ragyogó napsütés. Záróra előtt néhány perccel értem a sírhoz. Csak annyi időm maradt, hogy megsimogassam a fejfát. A fejfájukat. Álltam a tavaszi fényben, hadd mosson tisztára a zápor. Minél vadabbul zuhogott, annál élesebben tűzött a lemenő nap. Alkonyodott. Sietnem kellett, mielőtt a cinterem keshedt gondnoka rám zárja a rozsdás kapukat.

   Volt még egy órám a vonat indulásáig. Mitévő legyek? A könyvesbolt bezárt, az antikváriumban leltároztak. Elmegyek a hajdani általános iskolámba − gondoltam. Negyven éve nem jártam ott.

   Az eső elállt. Kabátomból, nadrágomból facsarni lehetett a vizet. Vacogtam.

   Végigmentem a főtéren, ott, ahol hajdan úttörővé avattak. Az egykori szovjet hősi emlékmű helyén 56-os szobor. Távolabb mélygarázs. Padok. Díszburkolat.

   Nem messze innen volt egy terecske: annak idején itt tanultam biciklizni, s egy óvatlan mozdulat következtében beleborultam a szökőkútba. Már ez sincs meg. Betemették.

   Odébb az az utca még megvan, amelyet átszelve eljutottam az iskolába. Megyek anyámmal, visszük a csellót, Edit néni vár. Féltem tőle. Ritkán mosolygott. Kicsinek éreztem magam mellette, szorongtam. Vajon él-e még? És a többiek? Ivancsó tanár úr, a matematikus, Ági néni, a kémiatanár, Pista bácsi, az igazgató?  És Nelli néni, az osztályfőnök, akinek kézírásából a legtöbb betűt vettem át, az A, a k, a t, az m formáját tőle lestem el, él-e még? S Gazsi bácsi, a testnevelő, akitől rettegtem, mert ügyetlenül kosaraztam?

Az iskolával szemközti domboldalban lakott Tamás.

   Megérkeztem a néhai alma materhez: a dombot négysávos út váltotta fel, a házikók helyén lakótelep. Az épület roskadozik, a vakolat felhólyagosodott. Fölpillantottam a második emeletre. Negyven esztendő. Az aulában rendeztük a hangversenyeket. Énekelek, Timschmid Mária vezényel, később olasz férfihoz ment feleségül, sorfalat álltunk a templomban az esküvőjén. Kitelepültek Olaszországba.

   Be kellene menni az előtérbe.

   Közelebb léptem a portásfülkéhez. Kafkai őr vacsorázott benn, fehér műanyag ételhordóból kanalazta a pörköltöt.

   Nem kéredzkedtem be. Inkább bekukucskáltam az udvarra: ott akkor egy kicsi szökőkút állt, annak a partján készítettem nyolcadikos osztálytársaimról az utolsó csoportképet. Most Suzukik parkoltak benn.

   Elindultam az állomásra. − Hol vagytok ti, régi játszótársak? − motyogtam a verset, végig a Tárkányi utcán. Sötétedett. Megálltam a sarkon, ott, ahol harminchat esztendővel ezelőtt kis híján véget ért minden. Rohammentővel vittek a baleseti sebészetre.

   Lévay József szobra előtt még elmormoltam a Mikes sorait.  Az Avas fölött tarajos felhőket hajtott a közelgő este.

   A színház mellett értem ki a fő utcára. Sokáig vártam. Az órámra pillantottam. Igyekeznem kellene.

   Egyszer csak végre, messze-messze feltűnt a villamos sárga fényszeme.

Nagy út várt rám: okvetlenül meg kellett érkeznem.