− Királylány akarok lenni. − mondta a boszorkány. Erre rögvest királylánnyá vált, mert nagyon tehetséges boszorkány volt. − De nem ilyen. Von Haus aus. Múlttal. Sárkánnyal, várral, királyfival satöbbi. − A többiek − a seprű, a bánatos sündisznó, a papagáj (mert reformboszorkány volt és lecserélte a baglyot), egy vadidegen, ám megértő sas, a szakmabeli fekete macska és a nyolc másik civil, a baráti tűzszalamandrák, a Talányos Tojások a hamuban (még ők sem tudták, mi fog belőlük kikelni), a békák a lavórban (két elátkozott öreg király, egy kísérleti királyfi és egy kecske) és a talált kutyák (a legcsekélyebb varázserő nélkül) − nagyon meglepődtek. Nekik eszük ágában sem volt királylánynak lenni. Azt meg pláne nem értették, hogy ha valakinek a cipője kopogásából is varázslat lesz, és a szentjánosbogarak összeverekszenek, hogy világíthassanak neki, az mért akar egész nap egy toronyszobában kézimunkázni májáig befűzve.

         − Királylány akarok lenni, a fenébe is! − mondta a boszorkány, aki olyan szomorú volt, hogy már a könnyeit sem gyűjtögette egy később esedékes varázslathoz. Bánatában a varázsereje is elmúlt. Csakhogy mivel olyan tehetséges volt, hogy a pöffetegek is kalaplevéve köszöntötték a tisztáson (pedig tisztában voltak vele, hogy így végtelenül hülyén néznek ki), a varázslatok már úgy hozzákezesedtek, hogy ha kellett, ha nem, ott viháncoltak körülötte és üzemeltek. De neki ez nem tűnt föl. Elindult tehát Tardoskeddi Szerencse Benedeknéhez, a sashalmi delejesasszonyhoz (akit egyszer már elvitt az ördög, de aztán mégis inkább visszahozta), hogy megbeszélje vele a dolgot.

         − Egy nagy frászt, angyalom. − mondta neki Tardoskeddi Szerencse Benedekné, Irma néni, amikor megpillantotta.

         − Nem akarok többé boszorkány lenni.

         − Aber geh. Az vagy.

         − Elmúlt a varázserőm.

         − Méghogy elmúlt! Hát az egyirányú utcákat ki fordította meg idefelé jövet?

         − Nem én voltam.

         − De.

         − Jó, lehet, hogy én voltam, de nem direkt.

         − Attól az még ér.

         − Nem lehetne mégis?

         − Nem akkora bolt az, lelkem. Csak jó a sajtójuk. Az elátkozottak például nem is sejtik magukról, hogy el vannak átkozva. Ráadásul nem mindig békává vannak bűvölve, ki ólomecetté, ki karmazsin pirókká, ki bajuszkötővé. Aztán nem tudják, hogy hogyan lehetne őket fölszabadítani, viszont valamitől mindegyik egy kicsit túlfűtött, úgyhogy kivétel nélkül azt mondják: csókolj meg!, de ez a legritkább esetekben hat, mert van, amelyiket sörbe kéne áztatni, a másikat dögönyözni kell, a harmadikat meg fölfelé kell dobálni, minél magasabbra, a negyediket meg jól föl kell pofozni. Az átoktalanok meg hosszú-hosszú évekig azon idegeskednek, hogy mi lesz, ha nem talál oda a királyfi, vagy a sárkány győz, megint. Egész nap csak rettegnek, hogy egyszer majd nem érik el a kellő hatást, és akkor majd nem akarnak nekik öltözni a jelmezbálon és nem filmesíti meg őket  Disney. Nem a sárkány rabjai ők, hanem a szépségüké. Teljesen a hatásuk alatt vannak. Persze akadnak, akik föladják, mert egész nap csak ápolkodni (1/2 7-től 12-ig), aztán könyökölni a toronyszoba ablakában és ábrándosan várakozni (1/2 1-től 8-ig), hát, fiam, az nem embernek való. Még az a félóra szünet is csak azért van nekik, mert az udvarhölgyek nem bírják idegileg, és kell nekik a műszakváltáshoz.

         − És mi lesz azokkal, akik balgák, dőrék, oktondiak és nem eléggé türelmesek?

         − Az attól függ. Egy csomó minden van, aminek nem lehet születni, csak válni. Ha olyanok lesznek, mint a napon felejtett kovászos uborka, és még a sárkánynak is pokollá teszik az életét, akkor átminősítik őket rőzsehordó vénasszonnyá vagy rettegett portás nénivé. Ha a Központi Királylányelosztóban kevertek össze valamit, és mondjuk lány sárkánynak kell a királylányt elrabolnia, akinek kötelessége hivatásszerűen porlasztania a legényeket, ám közben maga is királyfikra spendírozik, akkor kérvényezni kell a refabulációt, csak sajnos elég hosszú az átfutás. De ha fütyülnek a sötétben, és legszívesebben összetörnék a tükrüket, viszont néha azért nagyokat röhögnek, akkor lehetnek, teszem azt, tündéri keresztanyák a kis Mozart bölcsője felett. Vagy Bors néni.

         − Én akkor is királylány akarok lenni.

         − Csakhogy akkor nincs ám többet kockás flanelpizsama egész délelőtt, és nem is varázsolhatsz. Madarakat se. Se gyurmából, se zaccból, se tojáshéjból, de még használt papír zsebkendőből se. Nem vihetsz haza több állatot, mert a királylányoknak a Kollektív Életviteli Szerződés értelmében csak két kismacskájuk lehet, cuki, fehér (direkt erre a célra tenyésztenek egy típust, ami örökké kölyök marad, csak egy idő után elfárad), és egy kiskutyájuk, szintén kicsi, fehér, aranyos. Semmi féllábú-félfülű korcs. Pláne nem nyolc. És a papagájodat is le kell adnod. Semmi éjféli andalgás a pagonyban az unikornisokkal. Nem írhatsz recepteket sem. Egy királylány nem tudhat főzni.

         −  De aztán jön a királyfi, és boldogan élnek, amíg meg nem halnak.

         − Igen, állítólag ilyen is van, de az esetek többségében... Persze, erről nem szól  szakirodalom. De hát királyfinak lenni sem egy leányálom. Az az állandó jövés-menés, kaszabolás! Aztán meg rálépnek a varázshangyára, megeszik az aranyhalat, kicsi rájuk a hétmérföldes csizma, de különben sem találják, mert rápakolták a láthatatlanná tévő köpönyeget,  te nem is tudod, mekkora marhák ezek néha. Arról nem is beszélve, amikor nem tetszik nekik a királylány.

         −  Nem tetszik a királylány?

         − Nem. És én meg is értem őket. Elvégre szegény Világszép Nádszálkisasszonyt  megölelgetni akkor se lett volna olyan nagy öröm, ha valakinek mégis gusztusa támad rá, olyan anorexiás volt. Mi munka volt találni egy lábfetisisztát Hamupipőkének! Egy nekrofilt Hófehérkének! A Kishableánynak egy olyat, aki tud úszni!

         − Akkor velem most mi lesz? A meséknek jó vége szokott lenni. Ennek nem lesz az?

         − A meséknek általában van jó vége.

         − De hát nem tudok már varázsolni se. Egy olyan igazi nagyot. Nincs hozzá affinitásom.

         − Biztos? Mert affinitást én se tudok varázsolni.

         − Tényleg le kéne adni a papagájomat?

         − Le. Hooknak. Doolittle megtelt.

Most már aztán azt se tudta eldönteni a boszorkány, hogy mitől legyen szomorú. Az asztalra csapott, amitől az mosómedvévé változott, és mondott valamit, amitől a vakegerek az almárium alatt süketnémák meg nyomorékok is lettek. Elviharzott, nyomában jégeső, avas mák és bánatos hárfafutamok.

         − Nem lehetne mégiscsak királylány? − kérdezte az öreg planétás egér Irma néni zsebében.

         − Még mit nem. − mondta Irma néni.

         − Álruhás királylány sem? − próbálkozott az egér, mert ő sem volt mindig egér.

         − De hát az.