2010 nyár
Ladányi-Turóczy Csilla

Budapesten született 1971-ben. Irodalomtörténész, költő, műfordító, szerkesztő, mese- és prózaíró, blogger, két kisfiú anyja. Tagja a Palimpszeszt Kulturális Alapítvány kuratóriumának, a nemzetközi Artúr Társaságnak és a Mediterrán Tanulmányok Szövetségének. A Palimpszeszt online tudományos lap felelős szerkesztője, a Prae irodalmi folyóirat társszerkesztője. Írásai magyarul, portugálul, spanyolul, franciául és szlovákul jelentek meg, regényeket, novellákat, ifjúsági szakkönyveket fordít, számos kötetet szerkesztett önállóan és társszerkesztőként egyaránt. Sárkánynyelv című, 2006-os verseskötetéért 2008-ban Fehér Klára különdíjat kapott. Sünkő című varázsmeséjét 2006-ban a Napkút kiadó adta ki. Több meséje jelent meg a Nők Lapjában illetve az Irodalmi Centrifugában. A HogyÖt antológia szerzője. Blogjai: http://carmesina.blog.hu és http://szexcsatakanno.blog.hu
LAPUNKBAN MÉG »
„két szép nagy alma
egy sárgarépa
meg néhány banán"
Falcsik Mari
Spanyolnátha, 2010 tél
SPN Könyvek 8. Berka Attila:
Hosszúkávé külön hideg tejjel, 2010
Rendelje meg: spn@spanyolnatha.hu

Ladányi-Turóczy Csilla
Bendegúz és a Jegesmedvefi születésnapja
Egyszer volt, hol nem volt egy kis barnamedve, aki a mackók csodálatos erdejében élt sok más mackóval együtt. Hogy, hogy nem, úgy alakult, hogy a legjobb barátja éppen egy fekete medve lett, pedig épp elég barna mackó is lakott azon a környéken. A mi barnamedvénk, Bendegúz azonban ennek a nagy termetű fekete mackónak, Langalétának a barlangjában szeretett leginkább mézet nyalogatni, és brummogni a világ dolgairól.
Bendegúznak más barátai is voltak. Történetesen Jegesmedvefi is szívesen eszegetett lépes mézet vele az iskolában, ha Bendegúznak azt csomagolt az anyukája uzsonnára, Bendegúz pedig élt-halt a színes labdákért, amelyeket a fehér mackó rejtegetett a mellényzsebében. Senkinek nem voltak olyan labdái, mint Jegesnek! Micsoda gyönyörűség volt a levegőbe dobálni, és újra elkapni azokat a labdákat! Bendegúz nagyon szeretett volna hasonló játékot, de az ő barnamedve szüleinek nem volt rá pénzük.
Egy napon Jeges odalépett Bendegúzhoz, és ünnepélyes meghajlással átnyújtott neki egy fakéreg-darabot.
− Ezennel meghívlak a születésnapomra. Holnap délután lesz az ünnepség odahaza, nálunk, a csillámló jégkunyhóban. Apukám megígérte, hogy kapok egy hatalmas színes labdát, olyat, amilyen a fókáknak van. Ha jókedvem lesz, te is játszhatsz majd vele.
Bendegúz nagyon örült a meghívásnak, szépen megköszönte. Jeges még hozzátette, hogy Bendegúz elhozhatja egy barátját, de rendes macit válasszon ám, mert nem akarja, hogy valaki elrontsa a születésnapját. Mielőtt elcammogott volna, Jeges még visszafordult és odakiáltotta:
− Az ajándékokról meg ne feledkezzetek!
Bendegúz boldogan rohant Langalétáékhoz, hogy azon melegében elújságolja, Jeges meghívta őket a születésnapjára. Langaléta anyukája többször is megkérdezte, hogy Bendegúz jól értette-e, tényleg mindkettejüket meghívta-e Jeges, a barna mackó meg csak szorgosan bólogatott, mert úgy gondolta, hogy Jeges nyilván tudja, ki az ő legjobb barátja, és, hogy Langalétát biztosan magával fogja vinni. Ki lehetett volna rendesebb mackó a világon, mint éppen ő?
− Akkor bizony kezdjetek gondolkodni azon, hogy mit ajándékoztok Jegesnek, biztosan nem akartok üres kézzel beállítani!
Bendegúz és Langaléta lehajtotta nagy buksi fejét, és erősen gondolkozni kezdett. Vajon mit lehet adni éppen Jegesnek, aki a mackógyerekek közül a leggazdagabb, akinek olyan különleges játékai vannak, amilyenek senki másnak? Nekikeseredtek, mert nem jutott eszükbe semmi. Márpedig ajándék nélkül nem állíthatnak be az ünnepségre.
Hosszas gondolkodás, séta, séta és gondolkodás, valamint jó sok méz belapátolása után mindkét mackó kiötölte, hogy mit ajándékozzon Jegesnek. Tudták persze, hogy Jeges drágább és szebb ajándékokhoz szokott, de nem várhatja tőlük, hogy olyasmit adjanak, amijük nincs. Így Bendegúz egy fasípot, Langaléta pedig egy kéregre írt saját verset választott.
Másnap délután ünneplőbe öltöztek, és vidáman indultak a csillámló jégkunyhó felé. Sosem jártak még ott, csak messziről csodálták: a környék legszebb kunyhója volt. Jeges kijött eléjük a kertbe. Meghajoltak előtte és köszöntek szépen, illendően.
Jeges azonban megcsóválta a fejét.
− Hm, hm, Bendegúz barátom, hát nem megmondtam, hogy rendes mackót válassz? Hogy hozhattad éppen őt? Egy fekete medvét? Ha anyám meglátja, szívdobogást kap, és ki kell hívni a doktorbácsit. A fehér mackók soha nem barátkoznak a feketékkel, te is tudhatnád.
Bendegúz megszégyenülten hallgatott. Azt ugyan nem értette, hogy mi a baj a fekete medvékkel, de biztos csak ő nem tud valami nagyon fontosat.
− Értem − hajolt meg Langaléta. − Tessék, ez a tiéd − nyújtotta át a verset, aztán sarkon fordult és elballagott.
− De hát … − hebegett Bendegúz, semmit sem értve. Most menjen Langaléta után? Vagy a születésnapra? Langaléta a legjobb barátja, nélküle nem is lenne olyan móka az az ünnepség. A színes labdával viszont annyira szeretne játszani!
Jeges megragadta a karját, és magával húzta a jégkunyhóba.
Odabent néhány ismeretlen fehér és barna mackót látott csak, meg Jeges szüleit, akik nagyon díszes ruhát viseltek. Jeges gyorsan megnézte az ajándékokat, de mindjárt le is tette egy sarokba mindkettőt, ki sem próbálta a sípot, el se olvasta a verset, inkább odarohant egy hatalmas dobozhoz: abban volt a csodálatos színes labda.
Nagy taps és éneklés közepette Jeges végre kicsomagolhatta a labdát, amely valóban hihetetlenül szép volt, Bendegúz minden másról megfeledkezett, mikor meglátta. A mackók rögvest kirohantak a kertbe, és dobálni kezdték a labdát. Jeges a régi, kisebb labdáit is kigurította, vége-hossza nem volt a mulatságnak. Bendegúz nevetett, szaladgált, és egészen megfeledkezett a barátjáról.
Mikor azonban megszomjazott, és bement a kunyhóba inni, meghallotta, hogy Jeges anyukája így szól Jeges apukájához:
− Idehozni egy fekete medvét! Egy fe-ke-te med-vét!
Bendegúznak csak most jutott újra eszébe Langaléta, és nagyon elszomorodott. Elképzelte, hogy amíg ő vidáman ugrándozik a labda körül, a barátja valahol egyedül gubbaszt és búslakodik. Úgy összeszorult a szíve, hogy szinte fájt. Nem is volt maradása, sietve elköszönt.
Ballagott hazafelé, és csak az járt az eszében, hogy meg kell keresnie Langalétát. A barátja bizonyosan a patakparton üldögél, és a lazacokat bámulja, meg kavicsokat hajigál a vízbe. Mindig ezt csinálta, ha bánatosnak érezte magát. Bendegúz alig várta, hogy odaérjen, mégis csak cammogott. Egyre azon törte a fejét, hogy miért. Miért nem kellenek a fekete medvék. Mit vétettek a jegesek ellen? Semmi, de semmi nem jutott eszébe.
Egyre jobban bántotta az is, hogy szó nélkül hagyta elmenni Langalétát, mikor Jeges elküldte. Nem értette, hogy hagyhatta cserben a barátját.
Végre odaért a patakhoz. Langaléta valóban ott ücsörgött, és kavicsokat dobált a vízbe.
− Fekete medve. Fekete medve. Miért nem szeretik a jegesek a fekete medvéket? − dünnyögött magában.
− Langaléta − oldalgott oda hozzá Bendegúz. − Hiányoztál, inkább eljöttem a születésnapról.
A fekete mackó nem felelt.
− Langaléta, haragszol…?
− Mi a baj velem?
− Nincs veled semmi baj − felelte Bendegúz.
− Szerinted nincs?
− Biztos vagyok benne, hogy nincs.
− De ha mégis?
− Nincs és kész.
− Akkor jó.
− Meg tudsz bocsátani?
Langaléta felnézett Bendegúzra.
− Látod azt a sziklát? Gondolod, hogy eltalálod innen?
Bendegúz brummogott valami érthetetlent, aztán elkezdte kaviccsal hajigálni a sziklát. Aznap valahogy egyszer se talált célba, de nem bánta. Még így is sokkal jobb móka volt kaviccsal célba dobni Langalétával, mint a világ legszebb színes labdájával játszani nélküle.