Alig ért véget az első világháború, új ellenség bukkant fel a látóhatáron: egy láthatatlan gyilkos.

   A több millió áldozatot követelő járvány úgy kezdődött, mint az influenza. Először magas láz és izomfájdalom lepte meg a betegeket, majd a tüdőgyulladáséhoz hasonló tünetek léptek fel. Egész családok haltak ki Európa-szerte a járvány következtében, akik közül sokakat a saját tüdejéből felköhögött váladék fojtott meg. A nyugati fronton 1918 májusában, Franciaországban tört ki vírusos fertőzés, ahonnan a járvány Spanyolországba terjedt át.

   Spanyolországban írták le először orvosilag az esetet, innen is kapta a nevét: spanyolnátha.

A több hullámban továbbterjedő járvány júliusban-augusztusban elérte Németországot és az Osztrák-Magyar Monarchiát is. Gyakorta okozott tüdőgyulladást. 1918-20 között áldozatainak száma meghaladta a 20 milliót, ami valamivel magasabb, mint a világháborúban elesettek száma.

   A háborút követően sok százezer katona zsúfolódott össze az európai városok kikötőiben, várva, hogy hazaszállítsák őket. A szűk helyeken, csapatszállító hajók rakterében, vasúti szerelvényekben, hatalmas sátortáborokban összezsúfolódott katonák között villámgyorsan terjedt a járvány, és a hazatérők behurcolták azt minden országba.

   A háború nélkülözései közepette legyengült lakosság között kaszásként arathatott a halál. A betegeket nem tudták fogadni a kórházak, a legtöbben otthon haltak meg, megfelelő ápolás és gyógyszerek híján. De a kórházakban sem volt jobb a helyzet. A cseppfertőzéssel terjedő vírus rendkívül fertőző volt, az orvosi maszk, kesztyű és köpeny sem nyújtott védelmet. A holttesteket a korabeli járványügyi előírásoknak megfelelően gyakran elégették vagy tömegsírba temették, amit mésszel fertőtlenítettek.

   A különböző országokban a lakosság 15-50% közötti arányban betegedett meg. Elterjedt a hír, miszerint a járvány kórokozója egy influenzavírus, amely valamilyen mutáción esett át, és ezért járt a betegség olyan magas halálozási arányszámmal a korábbi influenzajárványokhoz viszonyítva. Elsősorban a 20 és 45 év közötti felnőttek kapták meg a betegséget. Az orvosok tehetetlennek, a hatóságok pedig tanácstalannak bizonyultak. A járvány terjedése ellen, a korábbi századokban használt maszkok viselésével próbáltak védekezni, valamint bezárták a nyilvános intézményeket, templomokat, iskolákat, színházakat, cirkuszokat. A korabeli sajtóból azonban arról is értesülhetünk, hogy temetetlen holtak fekszenek elhagyott lakásokban.

   Az 1918-as spanyolnátha kórokozóját nem őrizték meg, és sokáig úgy gondolták, hogy elveszett a tudomány számára. 1997-ben azonban a vírus genetikai anyagának egy részét sikerült kivonni az 1918-as járvány egyik női áldozatának holttestéből, melyet az alaszkai jégmezőkön találtak meg, továbbá két, a járványban elpusztult amerikai katona vérmintáiból. Amerikai kutatók rekonstruálták a vírus genetikai állományának egy részét, és összehasonlították más vírustörzsekével. Ez a vizsgálat azonban nem tárta fel, mitől volt olyan pusztító ez a változat.

   A kutatók vizsgálataik során azt találták, hogy a vírus génjeinek egyike valójában egy olyan hibrid, amely az 1918-as nagy járvány előtt közvetlenül elterjedt két vírustörzs génrészleteinek egyesülésével jött létre. A kutatók szerint ebben a különleges génben bekövetkező változások a vírust felismerhetetlenné tették az immunrendszer számára, ez okozta a járvány súlyosságát. Az eredeti vírusok egyike emberből, a másik sertésből származott.

   Az influenza évszázadok óta újra és újra visszatérő betegség. Megjelenési formája nem egyforma, mert a kórokozók tulajdonságai a mutációk eredményeként változnak, és változik az emberek immunitása is. A régebbi leírások ezért nem mindig azonosíthatók egyértelműen. Az olasz hatást, befolyást jelentő „influenza” elnevezés arra a középkori elképzelésre utal, hogy a betegség oka a csillagok hatásában keresendő.

   Az 1918-ban kitört spanyolnátha váratlanul tört Európára. A magas láz mellett a legjellemzőbb tünetei a fej- és végtagfájás, a borzongás és a köhögés. A kórlefolyás mindössze néhány napig tartott…

Spanyolnátha Miskolcon

  A spanyolnátha 1918 nyarán ütötte fel a fejét Miskolcon, ahol temérdek ember esett áldozatául. Október 7-én dr. Tüdős István református püspök halt meg, majd december 30-án Hidvégi Benő királyi tanfelügyelő, aki több mint negyedszázadig volt Miskolc és Borsod vármegye tanfelügyelője.

   A spanyolnátha betegeinek elhelyezésére a toloncház melletti katonai barakkban külön pavilont bocsátott a katonaság a város rendelkezésére. A járvány három hónapig tombolt Miskolcon. A haditápláléktól leromlott szervezet ellenálló képessége meggyöngült, és elsősorban ez volt az oka a járvány rohamos terjedésének. A spanyolnátha alatt a színházi-, cirkuszi- és a mozielőadások számát először csökkentették, majd később bezárták ezeket az intézményeket.

   Amikor a korabeli sajtó cikkeit olvassuk, pontos képet, mondhatni napi tudósítást kapunk arról a helyzetről, mi is történt a járvány nyomán a városban. Természetesen nem csupán tudósítások, statisztikai adatok jelentek meg a Miskolci Napló vagy a Reggeli Hírlap hasábjain, hanem tárcák, esszék is. Érdekes továbbá, hogy a manapság oly „divatos” jobb-, ill. baloldali média kicsit másként kommentálta az eseményeket. Abban ugyan mind a két lap újságírói egyetértettek, hogy a járvány tragédia Miskolc számára, ám a járvánnyal kapcsolatos intézkedéseket másként értékelték. Az egyikük heroikus harcról és megfelelően előkészített intézkedésekről ír, míg a másik lap publicistái szerint ha nincsenek újságírók, semmi nem történt volna.

   Nos, az igazság akkor is, akárcsak napjainkban, valahol a kettő között keresendő…

De nézzük, mi is történt abban a végzetes három hónapban Miskolcon.

   Szeptember 25-én a Miskolci Naplóból értesülhetünk arról, hogy Miskolcon már több ezer betege van a spanyolnáthának. A júliusban Miskolcon megjelent járványt eleinte nem vették komolyan az emberek, sőt a nevéből gyakran gyártottak szóvicceket. Szeptemberre azonban kiderült: nem tréfás a helyzet. A hírrel kapcsolatban négy közismert orvost kérdezett a napilap. Nézzük, miként vélekedtek ők a kialakult helyzetről.

   Dr. Szabó Ármin, a városi tiszti főorvos szerint pontos számadat nem állt rendelkezésére a hatóságoknak a megbetegedettek számát illetően, mivel többen nem fordultak orvoshoz. „A betegség akkor súlyos kimenetelű, ha tüdő- vagy mellhártyagyulladással, esetleg mindkettővel komplikálódik. Az utóbbi napokban több ilyen influenzás esethez tüdőlob is társult, és ezek azok az esetek, melyek halálosan is végződtek. Ebben a hónapban 82 haláleset közül, melyek közé be vannak számítva a kórházban történt halálozások is, 21 esetben tüdőlob fordult elő mint a halálozás közvetlen oka.”

   Dr. Pfliegler Imre tiszti főorvos szerint a spanyol-kórt okozó bacilusokat felismerni lehetetlen, ezért nehéz megakadályozni a járvány terjedését is.

   Dr. Egri Miksa megyei főorvos úgy vélekedett, hogy a betegség nem a Spanyolországból elterjedt vírustörzshöz tartozik, hanem egy 1890-es években pusztító törzshöz, mely Oroszországban ütötte fel akkor a fejét. Szerinte a legfőbb orvosság a járvány ellen, ha a beteg ágyban marad. „A betegséget főképpen azok kapják meg, akik hosszabb ideig tartózkodnak emberek által túlzsúfolt helyiségekben. Mert − véleménye szerint − kétségtelen, hogy ilyen túlzsúfolt helyiségekben, így vasúti és villamos kocsikban,  gyárak műhelyeiben egy-egy influenzában − ha csak minimális mértékben − szenvedő egyén megfordul, ezen egyének azután akaratuk ellenére is a betegség terjesztői.”

   Dr. Venetianer Jakab a Munkásbetegsegélyező Egylet főorvosának nyilatkozata szerint, „a spanyol betegségnek nevezett járvány valósággal grasszál. … Nincs biztos és specifikus ellenszerünk a betegség ellen, és így rá vagyunk utalva a tünetes kezelésre.”

   Két nappal később a Reggeli Hírlap a címlapon követeli, hogy zárják be a miskolci iskolákat a járvány terjedése miatt. A cikkből kiderül, több iskolából is hiányoznak a gyerekek a betegség miatt. A legtragikusabb volt a helyzet az Érseki Leánynevelő Intézetben, ahol már 226 diák hiányzott, illetve a Királyi Katolikus Főgimnáziumban, ahol a 150 beteg diák között már volt olyan is, akik elhalálozott a betegség következtében.