Székelyhidi Zsolt
1973-ban született Debrecenben. Író, költő, fotós, zeneszerző, 2007-től a Spanyolnátha szerkesztője, 2011–2019 közt főszerkesztő-helyettese. A Corvina kiadó műszaki vezetője.
Kötetei: Hoz (versek, Új Bekezdés, Miskolc, 1997), Zajtalanítás (versek, Parnasszus, Budapest, 2004), Jega Jade — Háborúban született (regény, Kossuth Kiadó, Budapest, 2009), Ördöngős (Spanyolnátha Könyvek, Hernádkak, 2009), Űrbe! (Spanyolnátha Könyvek, Hernádkak, 2012), Vampomorf (Spanyolnátha Könyvek, Hernádkak, 2014), Csurom (Parnasszus P'Art Könyvek, Budapest, 2016), Színült (Parnasszus P'Art Könyvek, Budapest, 2019), A kékkőkúti csillag (Spanyolnátha Könyvek, Hernádkak, 2020); Ami kék lesz (Parnasszus P'Art Könyvek, Budapest, 2021).
Az 1995-ös Miskolci Tavaszi Diáknapok különdíjasa. 2007-ben Junior Parnasszus-díjas, 2008-ban a Kossuth Kiadó regénypályázatának első helyezettje Zöllner Marcellal.
A Jelenlét50, a HogyÖt, a Hunlandia, a Miskolc KapuCíner és a Díszkosz 12 SPN-antológiák tervezője, szerzője. A Hunlandiát szerkesztőként is jegyzi.
SPN Krú név alatt 2008-tól Berka Attilával együtt zenés költészeti performanszokat, akciókat csinál. 2011-től 2013-ig a vakszöveg.hu irodalmi és fotóblogot vezette Zolkóval.Űrbe! kötete 2013-ban digitális verzióban is megjelent a Spanyolnátha művészeti folyóirat aloldalaként (http://urbe.spanyolnatha.hu, tervezte: Barbély Virág), 2014. január 22-én pedig Miskolcon a Tízeset című Spanyolnátha-rendezvénysorozat részeként debütált a belőle készült színpadi mű Bársony Júlia rendezésében és a Harmadik Hang Háza + SPN Krú előadásában.
LAPUNKBAN MÉG »
SPN könyvek ajánló
Székelyhidi Zsolt
Kos
Barna arcú juhokkal találkozni. Pécs mellé, egy kis faluba kellett utaznunk hozzájuk Virággal. Hoztuk a kutyát is.
Saját, szép felfedezéseink vagyunk, gondolom, miközben pakolunk a faházba. Virág mintha bólintana, csillog a szeme. Az együtt töltött időnk ötödik, napos, viharos júliusa olajozottan fut és mindenféle megfigyelésekkel kecsegtet.
Leautóztunk a pályán, mentünk egészen Pécs alá, a dél-nyugati végbe, Baranya napraforgósárga, tarlóbarna, meggy és barack színei közé, Őrző Tibor modern, a falusi ember szeretetével elrendezett birtokára. Másfél hét kettesben vagy inkább hármasban a fényesfekete kölökkutyával. Szifon ugyanis elhagyhatatlan társunk lett. Kivételezve szeretjük, persze, ám ő tovább megy: elképzelni se tudja a világot nélkülünk. Ennek megfelelve igyekszünk bánni magunkkal és egymással.
Szifonnak nem kell mutogatni a birkákat. Félbehagyjuk a pakolást, úgy bámuljuk, hogy nyargal le és fel a lejtős beálló melletti fűsávba vert, facölöpös kerítés mentén. Csahol és örül és nem győzi a szagokat mind beszívni, az orrával azonosítani és megjegyezni mind a tizenöt állatot. Mi is ott futnánk vele, de csak állunk, fél vállamon a fekete hátizsák, Virág kezében egy szatyor barnasör. Mosolygunk.
A birkák szagát én is érzem, külön tudom választani a vidékétől. Az aratás után maradt aszott torzsák, meg a meggy- és barackfa túlérett és lehuppant gyümölcsei, a dombtetőn haptákban álló szőlőtőkék vagy a napraforgó gabalyodó levelei együtt a vidék összetéveszthetetlen orr-umamija, az ötödik illat. Mélyre szippantom, a hörgőkig és bent tartom kicsit, az állatokéval együtt.
Virághoz fut Szifon, talán érthetnénk is a farka járásából, a füle mozgatásából, a szeme kerekedéséből, hogy ő itt most világraszóló felfedezést tesz, új fajt készül lajstromba venni, a barna arcú juhokét. Az egyik szaga barátságos, a másiknak játékos, a harmadiknak öreg és lassú, a negyediknek bélpoklos és így tovább.
Közben a színekről elmélkedem. A birkákhoz innentől a barna színt társítom. A fehéret kapja más. Eszembe jut, hogy a pirosat a sóhoz, és közhelyszerűen a kéket a vízhez gondoltam évekig. Megyek pakolni.
Grinnyén az ember megáll percekre. A látvány teszi, netán a pihenésre lazított elme, a semmittevési fázisok kitalálása. Vagy a csend, amiben héjakiáltás, bogárzöngés, szelíden egymáshoz mozgó barackfaágak reszelése gyűlik meg? Egy jó barnasör talán. A percek szépen forognak a fényben.
Jön Őrző Tibor. A fák közül kihallom a platós terepjáró motorját, de ha nem is figyelném, a bégetés és a nekiinduló nyáj árulkodó. A tornácról követem, ahogy az olajzöld kocsi begurul a birtok kapujaként álló két fa között, a szürkére kopott betonúton kaptat felfelé, a napraforgóknál balra fordul és lassan elhalad a meggyfákkal árnyalt kis nyári konyha előtt. Jön le hozzánk az alsó házhoz. Káposztát és friss tököt hoz a juhoknak, nem tudnám megmondani, neki örülnek-e jobban vagy az ételnek.
Szifon ott nyüzsög a kerítésnél. Szagol, fel-le jár, leplezetlenül kíváncsi mindenre. Odaköszönök Tibornak, jön felém, kezet nyújt.
A kos megáll, percekig tud mozdulatlanul lenni. Tibor azt mondja, öreg. Nem látszik, illetve hát, ami igen, azt nem az öregség jelének gondoljuk.
Virág bámulja az állatot, a hasa alján függőlegesen lógó szervet, mintha a gyomra szakadt volna ki. Második ránézésre is nagyon félő, ez a lógás a veszte lehet. De nem, bírja. Áll jelentőségteljesen, magában. A jerkék körbejárják, feleszik mellőle a tököt, mit sem törődnek vele. Virág csodálja, képtelen a szemét levenni róla. Látod, Zsolt? Látod? Úgy csillognak a szemei.
A szőlősorok közt járunk, egész fent, a Grinnye-csúcson. Szakad az eső. Egy-egy szilva- és sárgabarackfa áll a parcellák közti füvön. Esszük a barackot, a túlérettekből jut a kutyának. Két gyümölcs közt labdát dobunk. Muszáj az esőkabát, ami szárazon tart. Szifon bundája persze egy-kettőre elázik. Nem bánja, a piros gumilabda minden időben jól gurul. A magas, ázott fű nehezítő tényező. Az orkánt jól állják a tőkék, a bejáratnál lévő napraforgókat viszont töri-szabdalja. A dombról ott nem állja útját semmi, mehet teljes erőből. Megy is.
Virág fotóz, egy kicsit lankad a zuhogás. Mögöttem még több félrefordult, sárga ívű tányér magaslik. Amazok tűrik a szelet. Őrző Tibor később elmagyarázza: a különbség, hogy a gyorsabb növekedés érdekében a magoknál műtrágyáztak. Ha szerencséjük van, a nyurgább szárakat nem veri el a vihar és hamarabb arathatnak. Akik másként vetettek, erősebb törzsű növényeket kapnak.
Virág szerint jól nézünk ki az esőben. Nem tudok megállapítani ilyet magamról, de úgy tudja mondani, hogy hiszek neki. Hiába, oda vagyok érte. Szifon meg a labdáért van. Barackot kap. Újra ömlik.
Bajára az első napsütés vezet. A földek még sárosak, de az út rendben van, a kocsi remek. Meleg az idő. Jó előre kitaláltuk az éttermet, a koordináták alapján gyerekjáték odajutni. Útközben a felhőket lessük. Még nem bárányok, inkább az a fajta köztes, elnagyolt tömegek, amikből folyhat víz.
Az ebéd pontosan az, amiért jöttünk. Virág tündököl a halászlé felett, a tésztát dicséri, kap hozzá külön tányér halkockákat, abból inkább csak én eszem. Nekem jön a süllő. Élvezem leválasztani a gerezdeket, rakni rá a mélysárga bakonyi ragút! Ezt a halat is szeretem. Írnom kéne listát azokból, amiket ettem. Haszontalannak tűnik, persze, mindjárt elhessegetem az ötletet. Az elkészítési módokról inkább. Esetleg. Vágok egy grimaszt, Virág nem tudja, miért. Csücsörít.
Szifon nem elég nyugodt az ételünkhöz, neki Baja újabb illatok, megismerendő terep. Addig feszíti a pórázt, hogy kibújik a hámból. Néz ránk, csóvál. A szabadsága velünk természetes és logikus, ezért felejt el továbbmenni. Gyorsan lenyúlunk a kötőlékért, rátesszük. Felesleges, mégis csináljuk. Ez már rutin, a figyelés, a reakció. A kutyatartás alakított rajtunk, csavart egyet a fejünkön. Készenlét van rajtunk, amikor idegenben mozgunk vele. Ilyen ez. Nem bánjuk. A csóválásért, meg az arcnyalintásért. Ahogy ránk néz.
Baja a Sugovicával, meg a szigettel szép, gondoljuk hazafelé, a halászlé jó. A kinyilatkoztatást este kibővítem halételekre.
A Sugovica visszafolyik a Dunába, hazaérünk.
Bégetés fogad, a kocsit egyesben vezetem rá a hegyes emelkedőre. Fent a napraforgósáv, aztán nyári konyha lehullott meggyszőnyeggel, és újból lefelé, az alsó kisház parkolójához. Közel a barna arcúak. Kiszállás, Szifon első dolga az üdvözlésük, lelkesen szalad, ugat. Két jerke közelít, az egyik odaszagol, szinte látjuk, hogy puszilják egymást. Bazsalygunk.
A kos álldogál, tökéletesen mozdulatlan. Habzik a szája. A tökei függőlegesen. Virág telefonálna, én nyugtatom, hogy Tibor estefelé is jön, etetni vagy épp a lehullott gyümölcsért, várjunk még. Jön is, és nem aggódja túl, az állat koros, ez benne van. Ha holnap is habzik, akkor állatorvos, egyébként meg biztos a gyomra.
Estébb a teraszon az öregségre gondolunk pálinka közben. Olvassuk a juhokról talált cikket. Tizenöt évig elélnek, ha nem bántják őket. Biztosak vagyunk benne, Őrző Tibor sem olyan. Egyet se vágna le. Nem azért tart állatot. Hordja nekik az abrakot naponta. Nem nevezi, de ismeri mindet, nem babusgatja, de figyeli, gondozza a nyájat. Szép az egész.
A felesége, Ica szedi a barackot, közben elmondja, volt egy díjnyertes kosuk, háromnegyed millióba került. Ellopták a jerkéivel együtt. Éjjel lopództak be. Nehezek a juhok, ezért talicskával vagy valami kiskocsival hordták ki őket úgy hatszáz méterre, egyesével, ahol a teherautó parkolt. Nagy munka lehetett, sokáig tarthatott mind a húszat kitolni, de még inkább megemelni, a platóra tenni. Megszenvedtek a lopásért. Nyomozás indult, mégse fogták meg őket. Az ügy egy szeged környéki paraszt bácsihoz vezetett, elmentek hozzá, beszéltek vele. Készséges volt. Azonosítani viszont egy birkát se tudtak. Levágják a fülüket, amibe a számot égetik, magyarázza Ica. Más bizonyíték meg nem volt. Tudták, amit tudtak. El kellett köszönniük.
Egy másik gazdának is ellopták. Kutyástul. Neki se lettek meg, de a pulit három évvel később megtalálták. Bizonyítani nem lehetett, de annyi idő múltán egyből megismerte a gazdáját.
Szép és bajos egyszerre, gondoljuk tovább a történetet az ágyban. A meglett puli. A nyáj. Valójában a habzáson jár az eszünk. A kos habban álló fogait képzeljük magunk elé.
Felkelünk, nyitjuk az ajtót, átszusszanunk a szúnyoghálón. Megállunk a teraszon, Szifon szagolni fut, de megvár a juhokkal. A kávé lassan ébreszt. Köztes, idilli állapotba kerülünk. A hajnali Grinnyén vagyunk épp öt éve ketten.
Minden érett és friss, mint az együtt töltött időnk. Ott vagyunk a héjakörökben, az órákkal érettebb napraforgómagokban, az elhagyott borzvacokba húzódó róka szemében. A kilenc hónapos, őszhajszálas kutyánk bajszán. A meggyfák ágairól csöppen le a hajnali pára. A bogarak még nem zúgnak fel. A teraszról induló lépteink finomak, az arcunkra érkező csók cuppanástalan. Összepillantásunk közé süt a nap.
Pécsre délután vezetek. Minden a tervek szerint. Vacsora a téren. Olasz tészták. Szifonról egy fényképes nyaklánc. Elkap minket az a saját öt év. Virág szemében fontos pillanatok, nyelvén időrendben minden íz és illat a helyén. Kutya és műcsont a műkövön.
A meglepetést három hete letelefonáltam. Elkészült, este nyolcig érkezhetünk érte a Jókai cukrászdába. Igazi cukorfalat a város központjában, pici hely dugig ízekkel. A torta francia, rájuk bíztam. Hatszeletes. Opera. Virág nem sejt semmit. Szifon az ismertetőjel. Amikor odaérünk, megpillantják a fekete kutyát, a párocskát, minket. Bólintok. Hozzák a tortát. Az egész csudás. Ilyen a terv.
A torta az asztalra kerül, fatányérok, konyhakés. Virág és a cukor egyesítése a legjobb helyen. Szifon ránk bámul, csóvál, muszáj ölbe kapni. Fotók a napról, a csokis-kávés szeletekről. Nem lehet felfogni ezt az öt évet. Visszafelé végigélni hogy tudnánk megint? Egyszerhasználatos idők. Könnyezzünk, mosolyogjunk? Póráz nélkül sétál mellettünk Szifon.
Későn érünk haza. Őrző Tiborral kezet rázok. Szabadkozik, nem lehetett mit tenni. Eldőlt oldalra, a barna arcú, öreg kos, úgy találta, amikor abrakozott. Most két falubélivel jött platóra rakni. Nehéz jószág, magyarázza az egyikük, István, majd kiszól, előtte csak meg kéne inni egy stampot. Végül nem teszik, hanem úgy, szárazon nekiesnek. Három ember húzza, vonja a kiváló dögöt. Előbb a fejét, kiáltja Tibor, háromra emelik, háromra nyomják. Az ülepe nehezebb, feszülnek az emberek. Izzad István, izzad a szótlan harmadik. A felrakás sikerül. A lógó lábtól a plató hátsó fala nem zár fel, egy kis rásegítés kell. Kész. Tibor bólint, a két segítő arrébb áll, a kocsi kifarol. Kérdezzük, hová kerül a juh, enni így nem lehet. Vén, döglött. A vágóhídra megy, tudjuk meg, átveszik. Ha nem is ember, állat fogyaszthatja. Ez jó hír, a teste jó véget ér. Bedarálják. Mégis étel lesz, gondolom. Utólag persze más véget képzelek neki.
Éjjel nehezen alszunk. Az első öt év. Mit hozhat a többi? Hogyan fogunk forogni, változni egymás körül. Mennyi emlékkel nem tudunk majd elszámolni öregen. Újraélni. Már ez is rengeteg. De a pillanatok egyre szebbek, mélyebbek, csillogók, nyáriak. Téliek. Kutyásak. Barna arcúak.
Felriadok hajnalban. Áll a kos az ágyunk előtt. Mozdulatlanul, padlóra lógó tökkel. Félig merem nyitni a szemem. Virág megrezzen, alszik tovább. Nem rázom fel, mint a horrorfilmekben, nem mondom neki, hogy drágám, hozd a puskát, a lámpát. Vagy hogy én vagyok a férfi, maradj nyugodtan, megoldom. Fekszem a párnán, lassan lélegzem a levegőt. A kos mozdulatlanul változik. Barnásvörös fény áramlik a bundájából. Emelkedni kezd. Lebegni a padlóról fel a finn tetőgerendák közé. Az ágy fölé. Fölénk. Ott megáll, ha kinyújtanám a kezem, elérném. Érzem a szagát. Édeskés, erős, mégse kellemetlen. Ez van egy ideig. Aztán folytatja a repülést. Megy fel, be a gerendákba. A falécekbe a plafonon. A töke tűnik utoljára el. Semmi hang, semmi. Kint felbégetnek a juhok. Egyszer, nagyon halkan. Talán álmodom.
Korán indulunk. A pálya felett, a felhőkből lóg a Nap. Jó az idő, autózáshoz való. Szifon kifúj a hátsó ülésen. Egymásra csillogunk Virággal. Grinnye pompás. Öregkorunkig eljárhatunk ide, évente minimum. Ezt mondják a szemeink. Az összetartás és összetartozás. Az élmény, hogy minden olyan egyszerű lehet, ahogy gondoljuk. A halál úgy, mint az élni szeretés. A felhők, a meggy. A nő, a férfi és a kutya vagy a jerkék. A szép barna arcúak.