Tíz bicajon szinte tízféle kosár — , akár elöl és hátul egyaránt… Kreatív ötletként túlhasznált táska átvetve a hátsó, lapos csomagtartón, mint lovon a nyereg… Valamelyik első kosárból kiskutyák kukucskáltak, de rémlik egy olyan, amelyikben nagy, masnis ajándékcsomag támaszkodott a kormánynak. Nem csoda, hogy témává lettek — bárha kutyátlanul meg ,,embertelenül” is —, amint magányosan támasztják kanyarról kanyarra a középkori falakat.

— Folyamatosan jöttek elölről, hátulról, szólt a figyelmeztető csengetés a girbegurba, vékony, jellegzetes kis olasz utcákon. Érdekes, hogy szinte ez határozta meg Luccát, ez tette sajátossá és hangulatossá, hogy minden sarkon (ami persze nincs igazán) két másodpercenként meglátsz egy biciklit. Mindegyik más környezetben, más helyen, másfélék, más színűek, más háttérrel… Volt, hogy csak a kerékpárt fotóztam, de olyan is, amikor belekomponáltam valamilyen jellegzetességet, ami jól mutat a képen. Egyszerűen szépek, megszólítottak… Persze Puccini szülőházát, és az előtte álló szobrát is megörökítettem, de mégis a bicajképek foglalnak több helyet a telómon…

Meglepő a kontraszt, hogy egy középkori városkában megállás nélkül eléd/mögéd gurulnak a biciklik — mind többen, ahogy megy előre az idő, és ébredeznek a koránkelőnek nem mondható olaszok… Hasonló rácsodálkozást az üzletek, kávézók szecessziós portáljai váltanak ki: mosolyogtató stíluskavalkád, és örömteli felismerés, hogy a modernizálás a városmagban az építészeti stílusokat tekintve a századfordulón ért véget… A szűk utcákra árnyékot adó épületek közé a lépten-nyomon feltűnő, kapubejárókhoz rögzített kétkerekűek mediterrán derűt, toszkán békét sugároznak — a mindennapok harmóniáját. Gazdáik nélkül, a lepusztultan is hangulatos falakhoz kikötve árulkodnak arról, hogy zajlik a mindennapi élet. Jó lenne utánuk gurulni…