Köszönöm Nektek ezt a meglepetésekkel tarkított

kalandot, ahol a rajzaim új értelmet nyertek!

...már mióta szeretném tudni: élnek-e a rajzaim?

Hatvanhatodik tavaszom távlatából visszatekintve látom, nincs is olyan rajzom, amin ne szerepelne valami élőlény, ha más nem is, de egy jelzésértékű aprócska homunkulusz csak árválkodik valahol, biztos támpontként szolgálva címkézett jelzőkre.

Vannak kritikák, vannak visszajelzések — jók és rosszak egyaránt és vannak kérdések is garmadával, melyek egy része azt firtatja, vajh mire is gondolok, amikor apró figuráimat dédelgetve vagy vegzálva grafikai lapomat megalkotom.

Az igazság az, hogy halvány fogalmam sincs, és hogy a döbbenetet a szemekben feloldjam, mesélni kezdek.

Mesélek arról az érzésről, amit a kép számomra — éppen ott és akkor — újra generál… de sohasem ugyanazt!

Ezt jónak találom. Rájöttem, hogy rajzaim akkor mondhatók késznek és befejezettnek, ha másokban is történetek tucatjait keltik életre. Mert miért is ne lehelhetnének mások is életet e rajzokba merevedett szituációkba, bizonyítandó munkáim létjogosultságát?

Összeszedtem hát az elmúlt évtized rajzaiból egy párat, személyes válogatást egy lehetséges játékra. Felkértem barátaimat, ismerőseimet és kritikusaimat, hogy szegődjenek játszótársamul egy albumba zárt kiállítás erejéig. Egy-egy képhez ők írtak történetet, novellát, verset, szösszenetet, tárcát vagy dramolettet. Bármit… S, hogy ne legyek részrehajló, Apám kopott, fekete kalapjából sorsoltam ki a címeket.

Ez a kötet bármikor továbbjátszható, és játékra biztat. Most nem kell képek előtt ácsorogni. Nem kell sétálni, csak kényelmes fotelban vagy éppen a Duna partján lapozgatni. Igazán akkor lesz sajátjuk e nem létező kiállítás, ha megtalálják benne saját meséjüket.

2016 nyara