Szeretem a csöndet. A hirtelen elhallgatást, a zenében a szünetet, a képben a megfegyelmezett aszimmetriát, a mozdulatlanság mögötti feszültséget. A csend egyszerre vége és kezdete is valaminek. Aki elhallgatott, előtte mondott valamit. Mikor a karmester beinti a szünetet, akkor készíti elő a folytatást.

Amikor a rám zúduló vizuális özönben rácsodálkozom egyetlen elemre, abból rendszerint kibomlik valami, ami továbbgondolható.

Egy fal faktúrája, egy boltív vonala, a felületét átsimító vagy éppen rajta hasító fény felszínre hoz egy-egy ‘aha-élmény’-t, s hirtelen-váratlan tudatosul, hogy mi történik most, ebben az időpillanatban.

Szeretem a formák csendjét, de a képeket nem centrálisan szervezem. A szimmetria általában zavarba ejt, mert befejezett, és túlságosan tökéletes. Szükségem van arra, hogy a nyugalom mögött érződjék az indulás feszültsége, a folytonos úton levés. Számomra ez adja az egyensúlyt, végső soron a harmóniát. Észrevettem, hogy a képeimen gyakran kap hangsúlyt az, ami a „rendezői jobb”-ra kéredzkedik. Kíváncsian várom, ebből mi lesz.