Bizony, nagy az istenek barmainak sokasága. Közöttük is kitüntetett hely illeti azon mestert, ki kocsmaajtóhoz lépcsőt épít. S ha már épít, sebtében hármat is.

Plébános urunk viszont a temetési szertartás után, — az agg sekrestyésre bízta a füstölőt — nem riadt meg ez akadálytól, s megtalálta a gyászolókat a bú felejtésére legalkalmasabb helyen, srégen szemben a temetőkapuval. „Laudetur…” — köszöntette a csapos, ministránsa volt egykor, és már keverte is 7:3 arányban a vizet a borhoz, a száraz szamorodnihoz, ahogyan őt erre tanították. Csendesen, alig észrevehetőn behúzódott az egyik sarokba, csak az özvegy biccentett felé, amit kenetteljesen viszonzott angyali mosollyal.

Az aktusnak ezzel vége is volt. Ki-ki tette dolgát. A gyászolók gyászoltak meg toroztak, s ahogy egyre több lett a tor, fogyott a gyász. Plébános urunk ivott, és szemlélte nyáját. Sugárzott belőle a szeretet, a megértés és az újabb fröccs utáni vágy. A megboldogult szelleme pedig belebegte a lelkének szűk helyet. „Mondtam is neki gyakran: mekkora marha vagy te, Lajos!” — csilingelte a könnyes szemű özvegy szopránja, aztán egy újabb történetbe kezdett. Legényfia — hogy oldja a feszültséget — újabb kört rendelt, s a jófajtából hevesen koccintottak az elhunytra.

Plébános úr felállott ekkor, a pultnál még egyet rendelt a drága jó Lajos emlékére. Emelte poharát búcsúzásképpen, s megindult. Ment neki a szomorú világnak. Az ajtón túl megcsapta őt a friss levegő s a napsugár. Három lépcső választotta el az anyaföldtől, mely egykor mindannyiunk örök lakóhelye lészen. Elmerengett ezen s már kapott is a korlát után, de korlátot nem ismer már e kor, s belevaló építésze sem! Védőszentje sem maradhatott tétlen. Megragadta a grabancát, s röpítette „túl a földön felhők közelébe”. E felemelő pillanatban mosolyogva nézte a Dunától a Tiszáig nyúló rónát, kolompszó zengett a délibábos ég alatt. Míg az idő állott, zsebéből előkerült azon papírlap, melyen az áldott emlékű Lajos élete volt felskiccelve puskaként a gyászbeszédhez. Védőszentje Stukát hajtogatott belőle hevesen, s még megtettek pár kört véle, feledve lépcsőt, gyászt, fröccsöket. Más dimenzió… Odaföntről a lépcső se látható, nemhogy kavics, s már azt sem tudta, hogy ő hol lakik, nemhogy Vörösmarty Mihály. Nem is érdekelte. Csak nézett kifelé magából befelé…

Szűz Mária is készítette már kötényét, és plébános urunk belépottyant. (Leporolta legott nadrágja szárát, s mén a dolgára…)

„A gyásznép pediglen látá az papírrepülőt az korocsmának ajtajában, környülállván azon járatá elméjét, ki s miképpen hajtogatá az papiros röpülőt szegény Lajos életjébül.”