Harmadik hete ugyanazt látom az ablakomból a négy osztatú nyílás egyetlen átlátszó szeletén keresztül. Vér serkent az ujjaim hegyéből, míg a vakolatba véstem a látványt. Ne csak az agyamba égjen bele, gondoltam. Amikor lehunyom a szemem, újra a hajón vagyok. Olyankor ismét Szerafinia kikötője előtt hánykolódom, a lámpafénynél C. C. első tiszt följegyzéseit bújom. Legutoljára talán éppen azt a passzust olvastam újra, miszerint:

A hajóorvos aprócska férget vágott ki a vitorlamester füle mögül, arról a helyről, ami napok óta viszketett neki, egyre elviselhetetlenebbül. A féreg alakja: akár egy fésű, hossza úgy fél hüvelyk, a vastagsága: mint a féldénáros. Még fickándozott, mikor a doktor csipeszével előhúzta, aztán pár perc múlva szétporladt. Váratlanul, egyik pillanatról a másikra. Csak egy gyűszűnyi barna törmelék maradt utána. Érthetetlen...

Ezt akkor vetette papírra az első tiszt, amikor visszafelé tartottak innen, valószínűleg évszázadokkal ezelőtt, bár nem határozható meg, pontosan mikor. Soha nem értek haza. A naplóját egy norvég halászhajó kapitánya halászta ki valahol a Spitzbergáknál. Tőle vettem Rotterdamban. C. C. meg a társai keresztelték el ezt a várost, ahol raboskodom, Szerafiniának — egy Serafini¹  nevű genovairól. C. C. leírta, hogy genovai úgy vélte, ez itt a János pap országa. Gyerekkoromban a nagyapám sokat mesélt a középkor legendás alakjairól, kivált János papról. Amikor hozzájutottam a följegyzésekhez, nyomban el is indultam, hogy megkeressem a legendás birodalmat. Sziget, vagy kontinens, nem is tudom már, micsoda. Hiába bújtam a térképeket oly sokat, hiába hajóztam be a vizeket keletről nyugatra, északról délre, hiába hiszem úgy, ismerem ezt a sártekét, akár a tenyeremet, mégis vannak ismeretlen zugok. Léteznek vidékek, amiket nem rajzolhatunk be az atlaszainkba, nem figyelhetjük meg a műholdainkról, nem írhatjuk le a lexikonjainkban. Ahol nem működnek megbízhatóan a berendezéseink és nem terjed a wifi-jel. Ahol józanésszel nem boldogulunk. Szerafinia városa és környéke ilyen tája a világnak.

Hanyatt fekszem a rothadó szalmán. Csukott szemhéjam alatt betűk futnak, akár egy vetítés. C. C. első tiszt sorai:

Töröm a fejem, egyre csak töröm: mi lehet Szerafinia? Micsoda világ az valójában? Néha bánom, hogy eljöttem onnan. Talán maradhattam volna a genovaival. Nem az ismeretlentől való szorongás miatt nem tettem — éltem már eleget, a halált nem félem. Hogy mégis fölszálltam erre a hajóra, a kötelesség szavának tulajdonítom. Bár, igazság szerint, akkor talán meg sem fordult a fejemben, hogy tehetnék másként is, csak azóta, kínzó töprengéseim miatt merült föl bennem a lehetőség. Jézusom!

Fölülök, arcomon érzem a négy osztatú ablak egyetlen átlátszó szeletén keresztül beáradó napsugarakat. Kikászálódom a szalmából, a fény forrásához támolygok. Ugyanaz a kép, mindig ugyanaz. A szembelévő csupasz falból előugró erkélyen torzó áll, s előtte négykézláb vonulnak a véglények. Talán emberek. Talán egy másik faj, egy groteszk, karikatúravilág teremtményei. Vagy én magam lennék abszurd és szánalomra méltó? Az én világom, a józannak nevezett eszem nevetséges? Ugyanazok a kételyek törnek rám, amelyek C. C. első tisztet sem hagyták nyugodni. Serafini sem menekülhetett meg ezek elől a kérdések elől. De hol van C. C. és hol van Serafini? Egyedül vagyok. Amint partra léptem, bezártak ebbe az odúba. Csak a képet látom. A képet, amit leírtam, semmi egyebet. A torzó előtt vonuló homunculusok végeérhetetlen sorát. Agyamban az első tiszt följegyzései visszahangzanak. Sodródom a kétségbeesés felé. Ellentmondások és dilemmák közt, egyes egyedül. Nem tudom, mi az, ami valóság, mi az, ami nem. Már csak abban lehetek bizonyos, hogy én magam létezem. Legalábbis van valaki, aki azt gondolja, létezik. Talán én. Talán más. (Esetleg a torzó? Netán a véglények?)

Vagy az Isten.