Mármint ez relatív, épp ahogy te és én.

Az esőben, a virágcserépben

hervadva, a hídon, a másik hídfőn,

fönn a másodikon az ablakban,

abban az ablakban, ahol

nincsen fény, merthogy ez

két különböző ablak, éppen

csak annyira mások, ahogy te és én.

Lehetnénk másban is, de ugyanabban

vagyunk, ketten, kétfelé, egy helyen,

ha nem, akkor is.

Hallom, ahogy levegőt vettél a park túloldalán.

Ja nem.

Csak rágyújtottál. Voltaképpen ugyanaz.

Ahogy serceg a cigaretta,

ahogy nyálazod,

ahogy sodrod,

ahogy szórod a dohányt,

kölcsön kérsz egy szűrőt, amit soha nem adsz vissza,

és különben is, hol a kurva életbe van már megint a papír.

Megsúgom: pont ott, ahol én is.

Ketten, kétfelé.

Ha nem akarod észrevenni,

akkor is.

Rálátással vagyunk egymásra.

Tisztes távolság,

az a pofátlan fajta, pedig

neked van jócskán, nem féltelek,

csak ha nem vagy ott, ahol én.

Olyan meg ugyebár nincs is.

Marad a függés a látatlantól,

a láthatatlantól, attól a lételemtől,

ami hamarabb öl meg, minthogy

hagyja, hogy közhelyekbe ütközzek.

A cigarettád akarok lenni.

Szabadon csüngenék ajkaid közt,

néha átadva helyem,

szerethetne bor, kávé, hajnali víz, és feles,

a hamuval leperegne.

Csak velem kelj,

pótcselekvés helyett legyek éltetőd,

csavarj ujjaid közé,

ha akarod, nyomj el,

mielőtt téged az álom.

Ha már ott vagy, ahol én is,

tovább ki nem állom…

Tudod.

Így nélküled.