Petőcz András: Aysa — Harminc nappal a háború után

Fekete Sas Kiadó, Budapest, 2016

A 19-20. század fordulóján vagy szakrális távlatban, vagy társadalmi célok kiteljesítésében képzelték el az emberek az életet. E művekkel közel egy időben születtek olyan alkotások is, amelyek az ember nyugtalanságát, szorongását tematizálták, mint Mauriac írásai, meg olyanok, amelyek hősei vagy a kivetettséget, kiszolgáltatottságot élték meg, mint Franz Kafka Joseph K.-ja A perben, vagy az irracionális erők felbukkanását, például egy pestisjárványt okozó patkányok hirtelen invázióját, mint Rieux doktor Albert Camus regényében, A pestisben.

Petőcz András, aki az előtte járó generáció történeteiben és emlékezetében végigélhette a 20. század első felének két diktatúráját és a holokausztot, a maga életében megtapasztalhatta az orwelli jóslat beteljesülését, a politikai gondolatok egymásnak feszülését, az expanziót hirdető vallások híveinek harcát, az utóbbi két évben a kétségbeesettek exodusát, országok tétovázását és tiltakozását, káoszt és zűrzavart, 2007-ben, 2011-ben és most, 2016-ban vizionált egy képzeletbeli világot, melyet egy trilógiában alkotott újjá: Az idegenek. Harminc perccel a háború előtt, a Másnap — Feljegyzések a háborúról, és az Aysa — Harminc nappal a háború után című művekben.

Ezekben a könyvekben Anna a főhős, hosszú vörös hajú, különlegesen szép lány. És vannak szereplők, akik vagy akiknek az emléke fel-feltűnik mindhárom könyvben. Ilyen például Anna nevelőanyja, Sophie, gyermekkori barátnője, Amélie és a kopasz katona, Yurij[!], aki megerőszakolta az alig kamasz kislányt. Erős látvány-kapcsolatot teremt az önmagukban is megálló könyvek között a borítón látható leányfej. Az elsőn szabályos „fél-arc” látható, beszédes szép szemmel, hátrafogott hajjal, szép ívű nyakkal. A másodikon az arcból kevesebb látszik, a szem kissé riadt és kérdező, a nyak és a váll eltűnt, a kibontott és rendezetlenül alá omló haj zavarodottságot mutat. Az Aysa — Harminc nappal a háború után borítóján talán még kevesebb látszik az arcból, a tekintet kétségbe esett, az arcon feltűnő ráncok a háború alatti sors kiszolgáltatottságának a nyomai.

A 2016-ban megjelent regény beszélője, akárcsak az előző kettőé, maga mondja el a történetet. Az a fajta személyesség, amit az egyes szám első személyben elmondott história sugall, akaratlanul is növeli a megalkotott világ hitelességgénének a képzetét.

Milyen volt hát ez a világ?

A regény elején és végén szabályosnak látszó városban indul-zárul a történet. Az első lapokon egy temető jelenik meg, meg a temető gondnoka, aki kirángatja a füvet és a gazt, rendet tart, mert „a rend a legfontosabb”. Az utolsó oldalakon a főtér, az egykori vegyesbolt, a plébánia, a laktanya és az iskola tűnik fel. Emberek azonban nincsenek. „Mintha valamiféle kísértetvárosban járnék.” — fogalmazza meg a beszélő magának a tapasztalatot.

A regénytér a szövegegészben nem referencializálható. Az emlékekben vissza-visszatér gyermekkori életének színtere, egy tengerparti város, M., melynek volt valamikor „belvárosa” is, voltak a parton emeletes házak, melyek közül az egyikben éltek Annáék. A nyolcvanhét évét felidéző Anna csupán tér-elemekre emlékszik. Egy alagútra, melyen át azt hitte kisgyerekként, egy védelmet adó országba érkezhet. Az első emlékkép a háború, aztán a „táborról-táborra” jutás. Egy hegy melletti elhagyatott kis falu képe bukkan fel, kicsiny házakkal, a házakban hullákkal és patkányokkal, egyre több élő és döglött patkánnyal, akárcsak Camus idézett könyvében, a falu főterén halomba rakott hullákkal. A falu melletti hegyen volt egy barlang. Körülötte az erdőben sem madarakat, sem állatokat, sem gombákat nem lehetett találni Aztán „egy viszonylag jó állapotú aszfaltos út” tűnt fel, mely kihalt falvakon át vezetett. Teherautók, tehervagonok, romos vasútállomás, egy „kicsi földszintes ház”, kopár vidék, „sivatagos táj”, mindenfelé törmelékekkel és romokkal volt a történés színtere. Az utolsó állomás egy sivatagi város volt, „lepusztult, romos, kopár kő- vagy betonépületekkel”. Az ide vezető úton egy kaktusz árválkodott: ez volt a növényi élet egyetlen jele. Az utolsó stáció egy barakk-város volt, szögesdróttal, őrtornyokkal, munkahelyekkel, szigorú belső renddel, őrökkel és kápókkal, pontos beosztás szerint hosszú munkanappal, hetente egyszeri zuhanyozással.

Ez a regénytér elemeiben sok mindent felidéz Jorge Semprun és Kertész Imre klasszikus regényeiből, A nagy utazásból és a Sorstalanságból. Az emberek sorsa emlékeztet ugyanakkor A pestis kiszámíthatatlanságára és a regényt lezáró egyik passzusra is. Arra a tudásra, amit Rieux doktor foglal szavakba. Eszerint a „pestis” bármikor „felébreszti majd a patkányait, és elküldi őket”, hogy terjesszék a kórt. Petőcz András könyvében a távlat- és a biztonság-hiányt az egymást váltó hadseregek katonái jelentik, akik a maguk érdekei szerint ölnek és dolgoztatnak. Az emberek óriási többsége örök vesztes, egy-egy hadsereg (országé? hadúré?) időről időre nyertes lehet ugyan, pozícióját azonban semmiképpen nem őrizheti meg véglegesen. Ez a sorsa az első lapokon pusztító katonáknak, majd az újabb hadseregnek, aztán az ismeretlen nyelven beszélő fekete ruhás, szakállas férfiakból álló hadseregnek is, s talán majd ez lesz a sorsa a „felszabadító” katonáknak is, akik ugyan felszámolják a tábort, hazaengedik a foglyokat, az életüket azonban a maguk elképzelte szabályok szerint kívánják berendezni, ami semmiképpen nem jelent feltétlen biztonságot.

Az emberek élesen elkülönülnek ebben a regénytérben kibontakozó világban.

Az egyik oldalon van Anna, akiről a szöveg vége előtt nem sokkal derül ki, hogy a neve nem is Anna, hanem Aysa. Ezen az oldalon vannak a foglyok, köztük Rebeka, akivel a munkatáborba tartó zsúfolt marhavagonban hozta össze a véletlen (s akit, amikor már annyira legyöngült, hogy nem tudott dolgozni, a szeme láttára lőttek agyon) és Barbara, akinek ugyanolyan vörös volt a haja, mint az övé, s nem kizárt (tudja meg a főhős később), hogy esetleg talán a testvére vagy féltestvére. A kiszolgáltatottakat munkára fogják. Zacskókba fehér port töltenek, aztán fegyvergyárban dolgoznak. Munkafelügyelők és kápók ellenőrzik munkateljesítményüket. A kiszolgáltatottak közé tartozik Gersom [!], az öregember is, aki egy kéziratköteget adott át Anna-Aysának, melyet aztán rejtegetni kellett mint „személyi tulajdon”-t, s melyből a lány származására, családjára vonatkozó esetleges emlékmorzsák is feltűnnek. De a kiszolgáltatottak közé tartoznak az őrök is, akiket valamilyen felsőbbség megbüntethet, kivégeztethet vallási vagy más előírás megsértése miatt. Ilyen például a konyhafőnök, a „Kisfőnök”, amint Barbara nevezi, akit valamilyen vétke miatt lőttek le, meg azok közül a foglyok közül egy, akit négy társával együtt a táboron kívülre, a sivatagba szállítanak, ott letérdeltetik őket, az egyik mikrofonba elmondja: megszegte a parancsot, méltán végzik ki, senki ne akarja őt megbosszulni.

A másik oldalon a parancsot teljesítő katonák és fegyőrök vannak. Egymást pusztító hadsereg tagjai ők, akik bármikor indoklás és cél nélkül bárkit lelőhetnek. A három részre tagolt könyv első részén tűnnek fel csak olyan katonák, akik valamennyire személyessé is válnak az olvasók előtt. Feketeruhás szakállas férfiak ők, akik „ismeretlen nyelven beszélnek”, a foglyaikat is feketébe öltöztetik; az asszonyokra fekete kendőt, arcot elfedő ruhát kényszerítenek, a szem előtt lazább szövésű, valamiféle látást biztosító anyaggal. A kivégzendőket narancssárga ruhába öltöztetik, kiviszik a sivatagba, s vagy elvágják a kivégzendők nyakát éles tőrrel, vagy filmre veszik előbb az áldozat monológját arról, hogy bűnt követett el, amiért méltán lakol.
A kiszolgáltatottság mértékét legteljesebben a nők sorsa mutatja. Az első két könyvből Anna-Aysa álmában kétszer feltűnik egy ember, aki kislánykorában megfogta a combját, s egy katona, Yurij, aki megerőszakolta. A második részben négy éves korának idillikus pillanata jelenik meg, egy fiatal férfival, talán az apjával, akinek előbb a nyakában ül, aztán a kezét fogja. Körülöttük „minden gyönyörű”: a házak ablakaiban nyíló virágok, a házak előtti kertek, a mindenhol nyírt pázsit. Egy felvillanó ellenképben fekete ruhás fegyveresek érkeznek, s a férfit lelövik. Anna-Aysát a regény szövegvilágában ötször erőszakolják meg. Kétszer öt-öt katona szex-rabszolgája lesz, aztán egy ezredest és két tisztet „szolgál ki”. A második részben a konyhafőnökhöz viszik „szeánsz”-ra. Aztán öt katona állva és fekve megkötözi őt és Barbarát. S a legutolsó alkalommal az egyik Barbara hasába vágja a kést, s így akarja folytatni az aktust. A harmadik részben az új konyhafőnök, Bahana, szado-mazochista, aki korbáccsal is ütlegelte Anna-Aysát.
A szerző ezeket a részeket kurzivált részekkel emeli ki a szövegben. Hasonlóképpen jár el akkor is, ha a lány emlékezetében döntő sorsfordulatok leírására kerül sor. Ilyen szedésforma nyomatékosítja az első rész végén és a második rész elején három-három részletben az ellenség elől menekülő katonákat, a marhavagonba préselt emberek utazását, a lágerba való megérkezését, a harmadik részben az öreg embertől kapott kézirat olvasását, melyből feldereng Anna-Aysa lehetséges családja, anyja, apja, testvéreinek és féltestvérének villanásnyi életdarabja.
A sorsát felidéző beszélő néha a múlt idejű szövegből jelen időbe váltva ismétli el a százszor-ezerszer elgondolt mondatot: ha nem végez el bármilyen munkát, kivégzik. Egy csoportos erőszak közben ez olvasható: „Ki kell szolgálnom őket, ettől függ most minden. [...] Egy rossz mozdulat, és lelőnek, vagy elvágják a torkomat. [...] Kinyírnak, ha nem csinálom jól a dolgom.” Máshol ez fordul elő: „Most csak annyit tudok, hogy ez a dolgom, mint ahogy korábban dolgom volt a fehér por bekötözése, még korábban a fegyver összerakása, vagy éppen a mosogatás.”
A totális és embertelen kiszolgáltatottságot jelzi az emlékezés formája.
A nyolcvanhét éves Anna-Aysa, aki a valamikori gyermekkorát jelentő város temetőjében kezdi felidézni a történetét, még általában is gondol a szabadságra, mint az emberi lényegre, az életre, a végiggondolás és alkalmanként a felidézni nem akarás ellentmondására, a „nem én döntöm el, mi következik” helyzetére, a szöveg utolsó részében az öreg embertől kapott kéziratban olvasott dolgokra, köztük arra, hogy „háború volt, és tart ma is”, „elpusztul mindenki”. A nyitó és záró részben az ilyen típusú szövegdarabokat kurziválja, folyamatosan jelezve, hogy a múltba visszatérve, majd onnan a jelenbe tartva a meditációt és a mérlegelést a lecsupaszított történet jelzi csak, az életéért bármit megtevő fiatal lány pusztán ösztönösen tesz meg mindent. Az életét felgombolyító Anna-Aysa ilyenformán éli meg a mérlegelés és gondolkozás stációit. Harminc nappal a háború után, a háborúk és a fogolytáborok utáni utolsó mondata az élethez kapcsolódik: „[...] egy kicsit még van jogom élni”.
Ez a permanens háborúkat, megalázást, kiszolgáltatottságot megélt Anna-Aysa életének végső következtetése.