A szentély rózsaablakain kaleidoszkóp-szerűen játszik az október délutáni fény. A Nő a falnál ül. Vár. Mozgása, gesztusai zavartan, idegenül hatnak. Idegensége burkot von köré, leválasztja őt a mindent átható csendtől. Leplezni sem tudja, hogy ritkán, vagy talán sosem jár templomba.

Csoszogást hallani, a Lelkész léptei, ki máséi lennének, a szentély teljesen üres, az utolsó szertartás is véget ért ma, rajtuk kívül nincs már senki. A Lelkész végzett halaszthatatlan teendőjével, amelyre a kántor úgymond figyelmeztette fél órával ezelőtt, tapintatosan, de határozottan. Most visszatér a Nőhöz, hogy folytassák a tárgyalást.

Az zavartan felegyenesedik, próbál tiszteletet mutatni, végtére is lelkésszel beszél, de nincs jártassága benne, az egyházi emberekkel való tisztelet kimutatásában. Mindazonáltal viselkedése nem parodisztikus, hanem nagyon is emberi.

A Lelkész elgondolkodik, próbálja felvenni a megbeszélés megszakadt fonalát.

Sok ember lesz a szertartáson? — kérdi. A Nő megrázza a fejét. Négyen, vagy öten. A férjem, a lányom, a fiam, és a fiam, esetleg a barátnője. Családi eseményre gondoltunk. A Lelkész bólint. Akkor a hátsó, kis átrium is megteszi. Jöjjön, megmutatom.

A Nő tisztelettel követi a Lelkészt, lépteit is hozzáigazítva. Lassan csoszognak a mellékhajón keresztül.

Önök úgymond gyakorolják a hitünket? — tapogatózásnak hangzik a kérdés, nem mintha tétje lenne. A Nő nem keres kifogásokat. A férjem, néha eljár. A főbb ünnepeken. Én utoljára gyermekkoromban.

No, igen. Sokan vannak így, felel a Lelkész üres beletörődéssel, megszokta már ezeket a válaszokat.

Fél hatra jöjjenek, a szertartás egy óráig tart. Tízezer forint lesz a költség, amit az egyházmegyei hivatalban kell majd csekken befizetni. Elég a szertartás után. Ha akarnak virágcsokrot, maguknak kell hozniuk. És az üvegcséket is, meg a vattát. A szomszédos drogériában mindkettőt megkaphatják.

És az öltözék? Kérdi a Nő.

Alkalmi viselet elég, nem kell, hogy túl elegáns legyen. Javaslom a kabátot, estére igen hűvös szokott már lenni. Meg ne fázzanak. Na, megérkeztünk, ez lenne az.

Egy óriási márványkehely. Akár keresztelőmedence is lehetne, de túl nagy hozzá, nemhogy egy csecsemő, de egy megtermett ember is kényelmesen belefér, a kehely pereméhez két-három lépcsőfok vezet.

Spanyol márvány. Későbarokk. Ismeretlen mester műve. A Lelkész büszkélkedik, és meg kell hagyni, tényleg szép, sőt ódon a kehely. Apró erezetek, megannyi kis csatorna redőzi a falát, amelyek alul egyetlen lefolyóba vezetnek.

A Lelkész egy elfüggönyözött fülkére mutat, amolyan gyóntatófülkeféleség. Itt tud majd átöltözni. A fehér köpönyeg a székre lesz kikészítve.

És az izé — kérdezi a Nő, de a Lelkész úgy tűnik, sokszor hallotta már ezt az obligát szót, hogy pontosan értse. Mindenkit ez érdekel a legjobban. Bólint. Egy bársonnyal letakart ezüsttárcához lép, fellebbenti a drapériát, és egy hosszú pengéjű kést húz elő. Minden egyes szertartás előtt magam fenem. Érintse meg.

A Nő végigszántja mutatóujját a pengén, és elismerő pillantással jelez, hogy mindent rendben talál.

A Lelkész a nő torkára tekint, felméri azt, majd egy pillanatra kilép az esti fáradtságból fakadó személytelenségéből. Ha szabadna kérdeznem, miért. Mit miért? Ja igen.

Az átok.

Pedig nem történt semmi rendkívüli. De már semmi sem olyan, mint régen. Észrevétlenül ivódott az életünkbe. Már mindent megpróbáltunk ellene. Ez talán segít, nem tudom.

Sokan vannak így - Szól a Lelkész, de már türelmetlennek tűnik. Akkor hát szerda este. Az üvegcséket ne felejtsék el.

Nő bólint, és megkönnyebbülten megindul a kijárat felé. Végül is egyszerűbb volt, mint ahogy azt előtte elképzelte.