A csitári hegyek alatt régen egeres a ló. Összeforrt ugyan a singed, én mégis maradtam tisztes távolban öled fel-felfénylő buzogányától. Vitézkedésed ekként meddő. Meddő, mint a mégoly televényes gondolat. Habár rólam merengsz, makacs muksó, reng vizem: tó vagyok a hét határon túli gleccser-emlékezetből. Elnyellek. A feledés-zsiger elemészti, ami voltál, ami vagy — írja fecsegő, locska, fodros fondorkodó levelében Szertelenke Praedaella.

Na merthogy csak az lehet ez a tépett fecni a 412. perirat utolsó lapjának verzójára enyvezve.

Talán a perverz ügyvéd nyalta rá ondolkodva-fondorkodva a napon, mikor őt is ugyanúgy koptatta le afféle „megdögönyöznélek” célozgatása miatt, mint a fent muksóként emlegetett zobor-vidéki gazdatisztet; … vagy őt, Sz. P.-t a táblabíróság az eredetiség vizsgálati eljárás alkonydögletes végén.

Az átalkodott perpojáca lehetett az is, aki a következő plágium-patália alperesi levelezésébe belecsempészte a védencét kompromittáló hasonló passzusokat, hadd bizergálja a bíró tudatalattiját, libidóját és miegyebét, ami a haragvó epéjének súlyos csordulata az igazságszolgáltatás szent serpenyői közül abban, amelyben a felperes öröme, a perpatvar veszte.

A plágium kedvtelése ellenben fogva tartja a szexepil-médium Praedaellát. Egyik kalandból alig-alig kecmereg ki, máris benne a másikban.

De a csitári hegyek vonulnak. Fut a táj, fut évszázad. Egyre-másra. A farkasfalkák a dombtetőn mikor (és hol) Dosztojevszkijre, mikor (hol) Baradlay Ödönre akarnak gondolni, mégis Krúdy, Kodály és Bartók jut eszükbe. Azért Krúdy, mert a Gyula viccből a Zobor felől akar Poprádra utazni, hóna alá venni a csitári lankát, holdként, holdvilág képpel belemágiázva a farkasember aspiránsok elméjébe az Sz. P. művének látszó zsoltár-értelemzőt (Psalmus Hungaricus), a szórakoztató-zenécskéket (divertimento). Azért Kodály és Bartók, mert sejdítik, hogy Krúdy megint huncut — sanda perfakasztó —, ahogy a csaj zenéjeként ajnározza a zengő hullám-imbolygásokat; mert gyanítják, ezek az áldott frázis-építmények csak-csak azoktól valók, akik erre kóboroltak az ékes Nagyidők napjaiban dallamot, motívumot szüretelni.

De hát szépek is ezek a csitári hegyek. Megy a nagy szemű meg a szikárabb szakállkás. Baktatnak. Gazdag volt a betakarítás, danoltak a falvak aprajai-nagyjai. Sűrűt is, búbánatost is. Mindkettőnek zúznak a fejében a dallamok, kalimpálnak az ötletek. Kaptatnak, ereszkednek, de már ennek is, annak is a száján: ezt az ének-firtató kirándulást folytatni kell … mondjuk Erdélybe.

Na, tessék, akkor lett az is, hogy a szexepiles predátor (miszerint Sz. P.) Zsére főterén meglátta ezt a snájdig Béla gyereket. Egy szikrázó pillanat, aztán már el is öntötte a forróság az egész szexepiljét. Rengett ottan minden, mellbimbó — udvarostul, háza tájástul, háznépestül, sóhaj, a méhének ama két szende szárnyacskája, szívegyükere; de akkor már késő is volt.

Másnapra tudta csak szerét ejteni, hogy a jövevény nevét vegye. Bélánkat addig elvitte a gőzös. Évek múltán juthat odáig, hogy Bartók kottához jut, majd többhöz is, hogy lehetetlen szerelmének módját adja a koppintottan komponált, ütőshangszerekre, billentyűre, vonósra, dalnokra lett művek közreadásának. Írva és játszva!!!

Óh, az a játszi szerelem …

„Arra alá van egy erdő, jajj de nagyon messze van,

kerek erdő közepében két rozmaring bokor van,

EGYIK HAJLIK VÁLLAMRA, MÁSIK A BABÁMÉRA

ÍGY HÁT KEDVES KISANGYALOM TIÉD LESZEK VALAHA.”