Eltévedtek. Végül eltévedtetek. Hát eltévedtünk.

Eladdig soha nem fordult elő velük. Még nem voltatok ilyen helyzetben. Elképzelni sem tudtuk, hogyan történhetett.

Egyik lábukról a másikra állnak az útelágazásnál. Tátott szájjal bámuljátok a fákat. Tanácstalanok vagyunk.

Az alkony vöröse figyelmezteti őket, sietniük kell. A közeledő éjszaka szagától megfagy bennetek a vér. Lüktető halántékkal gondolkodunk a megoldáson.

Egyszerre kezdenek beszélni. Egymás szavába vágva próbáljátok értelmezni a helyzetet. Annyira összevissza kiabálunk, hogy a saját mondatainkat se értjük.

Egyszerre hallgatnak el. Észreveszitek egymás szemében a rettenetet. Mintha ránk szólt volna a világ.

Megértik, hogy nincs más választásuk. Elosztjátok egymás közt a feladatokat. Sietve gyűjtjük össze a szükséges anyagokat.

Úgy dolgoznak, mint a megszállottak. Hamarosan verejtékben úsztok. Nem kíméljük magunkat.

Kavicsot, követ tesznek kavicsra, kőre. Fára fát raktok, fával fát támasztotok. Földet kaparunk, sarat tapasztunk.

Hogy sikerült, először nem is hiszik el. Büszkék vagytok magatokra. Megkönnyebbülten veregetjük egymás vállát.

Aztán felfedezik, hogy a maguk köré vont fal folytonos, egybefüggő. Se ajtó-, se ablaknyílást nem hagytatok. Mintha örökre ebben a kúpban akarnánk maradni.

Önkéntelenül az ég, vagyis a tető felé néznek. A csúcsban fényfoltot vesztek észre. Fel fogunk jutni, hogy megtudjuk, mi világít.

Lábujjhegyre állva nyújtózkodnak. Ég felé nyújtott karokkal, merev tenyérrel ugráltok. Felmászunk a falon, amíg tudunk, és onnan lökjük fel magunkat.

Ha egyedül nem megy, hát egymás vállára állnak. Remegő lábakkal és karokkal építitek magatokból az emberoszlopot. Fogunk reccsen, porcunk roppan az erőlködéstől.

Aztán egyszer csak a földön fekszenek lihegve. Könnyes szemmel nézitek kúpotok csúcsában a fényt. Nem adhatjuk, nem adhatjuk fel.

A szégyen közös, sóhajtják. A magány általános, suttogjátok. Az ima egyetemes, rebegjük.